~ 7 évvel később ~

Most jelenleg hét évvel később vagyunk, a nagynéném elfogásának "évfordulóján". Nem igazán örülök neki, hogy csak erre tudok gondolni ezen a napon és a többi rossz emlékre, de Katsuki mindig megnyugtat, hogy már börtönben van, és nem lesz semmi baj vele.

Nagyon remélem...

Történt néhány változás az életünkben. Dekut a nagynéném mellé zárták, és míg a nő életfogytiglant kapott, a fiú csak húsz évet. Katsuki véleménye szerint ez nem elég neki, de hát sajnos a bíró így látta, akkor ezen nem tudunk mit változtatni. Egy másik változás, hogy örökbe fogadtunk egy kislányt. Igen, nem a saját gyermekünk, de mi ígyis boldogak vagyunk. Egy valami mégsem változott. Nincs gyógyszerem, de teljesen jól vagyok a kis családommal. Néha arra gondoltam, hogy nem is kell nekem a gyógyszer, de mindig rádöbbentem, hogy igenis kelleni fog, mert nem bírom az örökké valóságig.

– Ohayo! – ugrott rám Hitomi nagy lendülettel.

– Ohayo – simítottam végig vállig érő fehér haját – Hát te ilyen korán fent vagy?

– Igen! – bólogatott – Apu mondta, hogy ébredjek korán, mert ma nagy nap van.

– Huh? – csodálkoztam el – Hiszen ma nincs egyikőnk szülinapja sem. Vagy igen?

– Nincsen – rázta meg a fejét Hitomi – Gyere anyu le, és megtudod – mosolygott, és leugrált a lépcsőn a földszintre.

Lassan kikászálódtam az ágyból, és nyújtóztam egyet. [Hajszínű] hajam egy lágy copfba fogtam, és elindultam lefelé. Finom fahéjas illat terjengte be a házat.

– Jaj Katsuki sütött miattam... – morogtam, majd sóhajtva leértem – Ohayo!

– Ohayo – nézett hátra a válla felett konyhapulttól Bakugou, aki éppen reggelit csinált – Hogy aludtál?

– Tökéletesen, te? – sétáltam mellé, és egy puszit nyomtunk egymás arcára.

– Én is megvoltam – szórt egy kis sót a rántottára, majd kirakta három tányérra – Persze, mert ott voltatok.

Igen Hitomi még velünk alszik, hiszen hat éves, és ilyenkorban elég félősek a kicsik. Ő a boszorkányoktól fél, hogy megfogják a lábát, és elrabolják, s megfőzik. Mondtam neki, hogy nekem is volt hasonló ilyen korban, és hogy a takaró is ott volt, ami mindentől megvéd, de ne hitt nekem. Majd egyszer megérti, gondoltam akkor.

– Apu! Anyu! Éhes vagyok! – türelmetlenkedett Hitomi.

– Hozom is – rakta elé Katsuki a tányért, majd elém is tett egyet.

– Köszönöm – mosolyodtam el.

– Semmiség ahhoz képest, amit kapni fogsz – puszilt a hajamba.

Na ettől kíváncsibb lettem...

– Igen anyu – somolygott a szemben ülő lányka is.

– Kíváncsi vagyok, szóval ne húzzátok már az agyam! – fakadtam ki.

– Hát rendben – szedett elő a szekrényből egy kis tasakot Katsuki – [Név] hivatalosan is megjött a gyógyszered.

– Köszönöm! – ugrottam Baku nyakába.

– Szívesen – nevetett – Egyet reggel, egyet este.

– Köszönöm köszönöm! – ugráltam, mire Hitomi is csatlakozott hozzám.

Egymás karjaiba borultunk. Mindenki ölelt mindenkit. Katsu az ajkamra tapasztotta a sajátját, amire azonnal visszacsókoltam.

Így voltam teljes, és nem kellett többé pánikolnom...

ఌ︎ Vége ఌ︎

Konichiwa Minna-san!^^
Nos itt vége is lenne a könyvnek. Nagyon élveztem az írását, és azt mondtam magamnak, hogy nem kell utószó. Leírom itt. Ez a pánikbetegség sajnos igenis létezik. Nekem is van, és a világon minden hatodik embernek. Ezért is kérem, hogy mindenki értse meg a másik, és ne csúfolódjon ugyanis soha nem tudhatja, hogy mi folyik a háttérben. Köszönöm szépen mindenkinek, hogy végigkísértétek a könyvet, és csillagoztatok. Itt is minden fejezet 1000 szavas lett, szóval büszke vagyok magamra. Nos akkor találkozunk a következő könyvemben!^^

©Bakugou_Katsuki2005