Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
- Elsőéveshez képest nagyon nyitott - néz végig rajtam Annie, miközben egy apró kenyérdarabot forgat az ujjai között. - Cuki - a hangja alapján egyértelműen nem gondolta komolyan.

Zavartan összeszorítom a térdemet az asztal alatt. Úgy érzem magam, ming egy vallatáson. Az összes szaktársam velem szemben ül az egyetem menzáján és engem bámul. Ők mind felsőbbévesek, én csak néhány jól megírt vizsga - és egy protkeció... - miatt átugrottam az első évet, így most velük járok órára. Azt hittem, majd az egyetemen nem lesznek állandó emberek körülöttem, de valahogy annyira szerencsésen - vagy szerencsétlenül - választottam szakot, hogy nagyjából mindig ugyanazzal a tizenpár emberrel vagyok. Nem tudom, hogy ez jó e. Tegnap még rám se néztek, pedig próbáltam mindenkire rámosolyogni, aztán ma befutott egy lány, Ymir, és észrevett.

- Srácok, itt a kiscsibe. Ne legyetek vele szemetek - nézett végig mindenkin, aztán sóhajtott és berángatott a többiek közé. Így történt, hogy hirtelen mindenki rendkívül kíváncsi lett rám és beterveztek egy közös ebédet, hogy ki tudjanak faggatni. Szóval, most velük szemben ülve nézek végig rajtuk újra és újra. Elképzelni sem tudom, miért ennyire ellenségesek velem.

- És hogyhogy hozzánk kerültél? - kérdezi lassan Reiner - ha jól emlékszem, ez a neve -, finoman lóbálva a kanalat az ujjai között. Mintha bármikor kész lenne agyonütni vele...

- Így alakult - mondom diplomatikusan. Ha megtudják, hogy protekciós vagyok, biztosan nem állnak velem szóba. Gyorsan rájuk mosolygok, hátha ezzel oldani tudom a feszültséget. De nem. Reiner szemöldöke halványan megrándul, aztán lenézően elfordítja rólam a tekintetét. Kínosan az ajkamba harapok.

- És miért ide jöttél? - hajol át az asztalon Connie gyanakodva és összehúzott szemmel alaposan megnéz.

- Hát... Ez volt közel - hazudom óvatosan. Connie egy pillanatig még bámul rám, aztán vállat von, visszaül a helyére.

- Nekem szimpi! - néz a többiekre. Egy kicsit megkönnyebbülök a szavaira, de a többiek részéről nem érkezik válasz.

- Nézd, csajszi - Annie ledobja a kenyeret az ujjai közül, és úgy emeli a kezét, mintha meg akarna pofozni. Pislogás nélkül nézek rá, amire szemlátomást meglepődik. Ha azt hitte, majd elhajolok a pofon elől és ez ezzel megaláz, hát, tévedett... - Nyugi. Nincs veled semmi baj, csak rossz az időzítés. Érted?

Félre billentem a fejemet, ő pedig sóhajt és elengedi a kezét. Mindenki az asztal körül vált egymással egy olyan pillantást, amiről látom, hogy valami megegyezés folyik köztük. Betolakodónak érzem magam.

- Megüresedett helyre jöttél, ennyi. Feszült a helyzet.

- Értem - mondom kimérten, hogy folytassa.

- Kicsit para nekünk ez az egész szitu.

- Kinek a helyére jöttem?

Nincs több néma egyezkedés, Annie csak természetesen néz rám. A reakciómat figyeli.

- Egy szaktársunk egy hónapja meghalt. Az ő helyén vagy most.

Lenyelem azt a nyögést, ami majdnem kibukott belőlem. Émelyeg a gyomrom. Amikor a nagybátyám felajánlotta ezt a helyet, nem volt arról szó, vagyis nem említette, hogy egy halott valaki helyett fogok érkezni. Ráadásul ez egy összeszokott csapat, amibe be lettem dobva.

Rögtön megértem, miért voltak ennyire ellenségesek.

- Sajnálom.

- Nem kell a sajnálatod - vágja rá egy felnyírt hajú fiú élesen. Jean, talán. - Ne szánj minket, egyáltalán!

- Azt sajnálom, hogy betörtem a köreitekbe - javítom ki magam és próbálok nyugodt hangon beszélni. - A gyászidőszakba - teszem hozzá egy kicsit óvatosabban.

Újabb pillantás a csoport között. Halványan érzem a féltékenységet, mert én is szeretnék a tagja lenni egy ilyen nagyszerű, összetartó közösségnek. Eddig ez nekem kimaradt.

- Cuki - ismétli meg Annie jegesen, de most valahogy másképp pillant felém. - Na, én ezt nem hallgatom tovább. Este találkozunk a Scout's-ban.

Feláll és a tálcáját megragadva elsétál valamerre, csendet hagyva maga után. Azt kívánom, bár én is utána mehetnék, el ebből a szörnyű helyzetből. Még a levegő is nehéz közöttünk. Jean fakó szemekkel néz valahova maga elé, aztán sóhajt, feláll és ő is távozik.

Újabb csend. Még mélyebb, mint eddig. Aztán lassan a társaság nagyrésze feláll és elsétál. Ymir, a szőke lány, egy tele szájjal magyarázó csajszi és egy kopasz fiú maradnak csak az asztalnál.

A szemem előtt apró, fekete pontok ugrálnak, esetlenül beszívom a levegőt. Érzem, hogy leesett a vérnyomásom. Nem akarok elájulni, az annyira a végtelenül kínos lenne... Ráadásul belefejelnék a főzelékbe is.

- Uh, basszus - motyog egy krumplit majszoló lány. A falat megáll a szájában, aztán Ymir felé fordul. - Három óránál! Erre jön.

Ymir rögtön feláll és maga után húzza azt a szőke, kék szemű lányt, aki annyira hasonlít arra a könyvmoly fiúra. De komolyan, mintha testvérek lennének, vagy mi... Egyszer össze is kevertem őket.

Ők ketten szó nélkül távoznak úgy, mintha menekülnének valami elől.

- Ők együtt vannak? - kérdezem bizonytalanul a krumplis lányt. Ő néha mögém pillantgat, néha a távolodó lányokat nézi, néha pedig engem is szemrevételez.

- Mármint, kik? - nyel egyet izgatottan és fészkelődik egy kicsit. Connie oldalbakönyököli, amire a lány kinyújtja rá a nyelvét.

- Ymir és... - megállok. Nem tudom a szőke nevét.

- Historia, ühhüm! Ők együtt vannak, csak az a baj, hogy Historia előző kapcsolata is közülünk volt, így elég feszült mindenki, ha- Szia, Eren! - vigyorog a fiúra, mintha nem éppen hozzám beszélt volna ez előtt. Nem tudom követni ezt a hirtelen váltást.

Körbenézek, hogy be tudjam azonosítani, ki az érkező alak. A saját formámat hozva majdnem leborulok a székről, amikor kitekeredek, hogy jobban lássak. Ez viszont úgy nézhetett ki kívülről, mintha annak a bizonyos Erennek a látványa miatt estem volna majdnem le. Basszus...

- Sasha, az ott az én ebédem? - kérdezi nyugodtan a fiú és leül a krumplis lány mellé. Ő zavartan nevetni kezd és összevissza mutogat az ujjaival.

- Tudod, az úgy volt... Jó, biztosan félreértettem valamit, amikor azt mondtad, hogy "Tiéd az ebédem, Sasha!"

- Igen, biztosan félreértetted. Azt mondtam, hogy nem a tiéd az ebédem. Sasha - teszi hozzá hidegen, Sasha pedig a félig megevett, összecsócsált tányér ételt a zöld szemű fiú elé tolja. Szép szemek...

Eren halványan felhúzza az ajkát és undorodva pillant a tányérba. Mindkét kezét felteszi az asztalra és összefűzi az ujjait, mintha nyugodt lenne, de az az érzésem, hogy legszívesebben az egész asztalt felborítaná.

- Edd meg - mondja végül lemondóan és hátrébb dől a széken.

- Tuti? - pislog a lány bűnbánóan.

- Mit akarsz, mi az istent csináljak egy fél fasírttal? - húzza fel a szemöldökét. Minden gesztusa halvány, de annyira megkapó és arrogáns, hogy képtelen vagyok nem őt nézni. Sosem voltam valami ügyes az emberi kapcsolatokban, sosem tudtam elrejteni, ha valami tetszett, és ezek az apró mozdulatok nagyon is tetszenek.

- Maradt egy kis saláta - ajánlkozik Sasha. Ezen a ponton Connie annyira röhögni kezd, hogy az almalé, amit eddig magába döntött, kispriccel az orrán. Sasha felvisít és azok ketten vinnyogva nyerítenek azon, ami történt.

- Te ki vagy? - a két zöld szem számonkérően pásztázza az arcomat. - Ez a mi évfolyamunk asztala. Hordd el magad.

Valami nyüszítés szerű jön ki a számból, mert egyszerre taglóz le a jelenléte és ismeretlenül feldühít, hogy ennyire semmibe vesz.

- Én elvileg veletek... Veletek vagyok - motyogom zavartan és rázni kezdem a lábamat az asztal alatt. Úgy érzem, mindjárt hányni fogok, az ebédlő szaga pedig csak jobb felforgatja a gyomromat.

- Velünk? - ismétli vészjóslóan nyugodtan, aztán az arcán átfut a felismerés. - Te vagy a kiscsibe?

- Nem, én [T/N] vagyok - javítom ki gyorsan. Nem értem, miért hív mindenki kiscsibének...

- Te vagy? - kérdezi lassabban, mintha hülye lennék. - A kiscsibe. Nem kérdezem meg többször.

- Nem, a nevem [T/N]! - próbálom összeszedni magam és belenézni a szemébe, de nem. Nem tudom tartani a szemkontaktust.

- Te most szórakozol velem - húzza fel újra az ajkát ingerülten. Megrázom a fejem. Röviden, szenvtelenül felnevet, aztán feláll az asztaltól és futólag hátba vágja Connie-t, aki így levegőhöz jut és nem köhög tovább. És aztán..? Aztán elsétál. Csak úgy.

Tátott szájjal nézek utána.

- Hogy lehet ennyire - motyogom magam elé döbbenten, - hideg?

- Jaj, ő mindig ilyen - kacag Sasha és szalvétát nyújt a kopasz fiú felé. - Vagyis, tavaly kezdődött, aztán idén meg... Puhhh! - az ujjaival robbanást imitál.

- Yep, amióta Historia átpártolt Ymirhez. Azóta Eren egy genyó - magyarázza Connie és letörli az almalevet az asztalról mindenhonnan, ahol látja a csillogó cseppeket.

- Együtt voltak? - kérdezem meglepetten. Historia elég törékeny lánynak tűnt elsőre... Mintha egy T-rex és egy porcelán baba randiznának.

- Aaaaha. Ne már, Sasha! - kiáltja a fiú és elcsapkodja magától Sasha bökdöső ujjait. - Csiba he! Takaroggyá'!

Fogalmam sincs, mibe keveredtem. Mintha egy sorozatot a középső évad közepén kezdtem volna el nézni. Olyan sok dolog történt, annyi minden van a háttérben, hogy egyszerűen nem lehet behozni a lemaradást. Ez egy összeszokott csapat, ami még egy kortársukkal - jelen esetben velem - szemben is úgy összezárt, mint valami katonai egység. Nem érzem, hogy helyem lenne közöttük, de majd meglátjuk. Nem adhatom fel ennyire könnyen.

Felállok az asztaltól és elköszönök a srácoktól.

Mindenesetre próbálkoznom kell, hogy befogadjanak, de ha azt nem, akkor legalább ne legyenek ennyire ellenségesek velem. Talán Sasha és Connie miatt annyira nem leszek egyedül, de ők is egy stabil kis páros, nem akarok semmibe se befurakodni. Ymir is kedvesnek tűnt, Historia kifejezetten szelíd benyomást keltett. Lehet, hogy velük kéne próbálkoznom... Az mindenesetre egy kis reményt ad, hogy Annie szerint nem velem van a baj. Talán, ha elég ideig türelmes és kedves vagyok, ez a hideg, kirekesztő egység megengedi majd, hogy akár csak a fél karommal, de közéjük tartozzak.