Jungkook pov.

Fogalmam sincs hogyan tudtam végül elaludni. Jihoo és Jimin eltűntek, én pedig nem tudtam ez ellen tenni semmit sem. Egyszerre voltam ideges, kétségbeesett és rémült. Sírni akartam mérgemben, vagy legalábbis ordítani fájdalmamban, mégsem tettem. Nem tehettem. Taehyung még nálam is rosszabbul volt, így nem engedhetem meg magamnak azt a kényelmet, hogy magamra gondolva kiengedjem a fájdalmam. Az övével kellett törődnöm. Muszáj volt, ha nem akartam még több gondot. 

Taehyungot szerintem még soha nem láttam ilyennek, mint tegnap este. Hiába könyörögtem neki, már imádkoztam le a csillagokat is az égről, nem tudtam egyszerűen haza rángatni. Megakarta keresni őket, nem lehetett eltántorítani a céljától, bármit is mondtál neki, értelmetlen volt. Yoongi tanácsára hagytam őt, hagy tegye azt amit akar, addig is csöndben követtük. Felhívtam Hoseok-ot elmondtam mi történt és megkértem tegye közé az eltűnésüket. Keressék meg minden áron. 

Hajnali három lehetett mikor Tae egyszer csak megállt és újra zokogásba kezdett. Yoongi segítségével hazarángattuk, ő pedig utána haza vitte Jimin húgát. Nem volt csöndes éjszakánk, vagyis inkább már hajnalunk, mert Tae teljesen kikelve magából kezdett el sírni, majd kiabálni, utána engem hibáztatni, majd pedig később magát. Mindenkit gyűlölt, megvetett, pokolra kívánt, míg egyszer csak hajnali ötkor újra hangos sírásba kezdett, miközben magáról mondott rondábbnál-rondább dolgokat. 

Én vele ellentétben csöndben voltam, nem mondtam semmit sem, csak figyeltem őt. Nem szóltam közben, nem is válaszoltam, csak hallgattam miket mond. A kezdeti dühöm már akkor nem volt jelen a szívemben. Egyedül a bánat maradt, a mély lelki fájdalom ami megemésztette az egész testem. Fáradt voltam, nagyon fáradt. Az emberek elképzelni nem tudják, mekkora lelki fájdalmat tud okozni, ha elveszted a gyermekedet. 

Tudom, hogy jobban érezte volna magát, ha megölelem és megvigasztalom, de nem volt hozzá elég erőm. Tehetetlen voltam. Öt óra után végül mellém feküdt az ágyban és halkan sírva bújt hozzám, amitől az én lelkem is kicsit megnyugodott. El is aludtam, de hamar felébredtem, ő pedig már nem feküdt mellettem. 

Hiába keltem fel pár másodperce, mégis hatalmas lendülettel ültem fel az ágyamban. Fejem bele is fájdult a mozdulatba, míg a kialvatlanság végett elkapott a szédülés. Testem ordítva adott tudomást arról, hogy egyáltalán nem tetszik neki ezek a gyors mozdulatok, de nem tudok törődni vele. A szívem már nem bírna el többet, ha ő is eltűnne mellőlem. Féltem őt, féltem a körülötte lévőket. Mert Taehyung nincs jól. 

Fejemet fogva lépek ki a szobánkból, zavartan nézve végig a folyosón, lépcsőkhöz vezető útra. Fogalmam sincs hol kéne kezdenem a keresését, mit kéne tennem. Alig telik el pár perc, mégis úgy érzem hányni tudnék az ideg miatt. Gyomrom fáj, torkomat mardossa a kétségbeesés, de ez mind szétfoszlani látszik, mikor a fiúnk szobája elé érve meglátom a félig nyitott ajtót. Kis résen keresztül bepillantva meglátom őt, amitől szívem megnyugszik. Fiúnk ágyán ül, kezében a régi nyuszi plüsse van, azt nézi pislogás nélkül. Szemei kissé fel vannak dagadva a sírás miatt, de ezek kívül mást nem látok rajta. Semmilyen érzelmet nem mutat ki, mint egy megkövült szobort néznék. 

Hiába szeretnék odamenni hozzá és szorosan megölelni, mégsem teszem meg. Egyedül akar lenni, és igazat megvallva én is. Igényelem a közelségét és nem is. Ez a fajta gondolat összezavar, nem is érzem jónak, de talán szükségünk van egy kis magányra. Össze kell szednünk magunkat, elég erőt venni, hogy megtaláljuk a fiúnkat. 

Mély levegőt veszek és elmegyek az ajtótól, hogy utána lemehessek a konyhába, ott csinálva egy kevés kávét. Muszáj egy kicsit észhez térjek, nem aludtam sokat, talán két órát. Ő aludt egyáltalán valamennyit? Jihoo...jól van? Annyi kérdésem lenne, de ezeket még magamnak is félek feltenni, akkor még másnak? Nem akarom tudni a választ, nem érzem magam hozzájuk elég erősnek. Az első napja, hogy nincsenek meg...

Kávémba kortyolva a telefonomra pillantok, ami elkezdet rezegni az asztalon. A kijelző Yoongi nevét írja ki, amitől nyelnem kell egy hatalmasat, hogy legyűrjem a gyomromban lévő ideget. Úgy érzem nem állok készen, hogy beszéljek vele, még akkor sem ha fogalmam sincs miért keres. Önző szeretnék lenni, csak magamra gondolva elzárkózni egy kis ideig mindenkitől, de tudom ez nem az az idő, hogy én most az legyek. Nem menekülhetek el a gondok elől, mikor a fiamról és páromról van szó. Most kell a legerősebbnek lennem, még akkor is ha ez túlságosan is nehéz. 

-Szia. - Veszem végül fel a telefont, kávémból idegesen fogyasztva el az utolsó kortyokat. 

- Szia sajnálom, hogy ilyen korán hívlak, de gondolom te se aludtál valami sokat. - Hangja fáradtan hangzik, meggyötörten, pont mint az enyém. - Hogy vagytok? 

-Szerinted? - Feszülten teszem fel a kérdést, de nem haragszom én rá, ahogyan senkire sem. Csak fáradt vagyok..

-Taehyung, hogy viseli? - Nem figyel a durva hangszínemre, inkább felteszi a következő kérdését. 

-Nem jól...- Sóhajtok fel szomorúan, nem játszva meg előtte azt, hogy erős lennék, mert valljuk be, egyikünk sem az jelenleg. 

-Adjak nyugtatott? 

-Nem fogom bedrogozni! - Háborodok fel, de ő lecsitít. 

-Nyugi már! Csak egy ötlet volt, de ha nem akkor nem. - Sértetten beszél, amitől csak megforgatom a szemeim. - Beszélek majd pár emberrel, hátha ők tudnak valamit, addig vigyázz magadra és Taehyungra is. 

-Te is. -Leteszem a telefont és hátra dőlök a székben, ekkor meg is látom Taet az ajtóban állva, kezében a plüssel. Engem figyel, de nem mond semmit, nem is mozdul meg. - Ülj le, csináltam kávét. 

 Állok fel és megyek kiönteni neki a fekete italt. Hallom a hátam mögött, ahogyan kihúzza a széket és leül rá, majd csak a tekintetét érzem a hátamon. Teszek neki bele cukrot és tejet is, mivel nagyon jól tudom, ő nem szereti feketén, inkább édesen. Felé fordulok és elé teszem a kávéját, majd vissza leülök elé. 

-Yoongival beszéltem az előbb. - Nem tudom mennyire érdekli a dolog, vagy sem, de azért jobbnak látom, ha tud róla. Kijelentésemre csak bólint egyet, míg bele iszik a fekete löttybe. - Tudtál aludni? - Próbálok valamiféle beszélgetésbe kezdeni vele, de ő ebben nem segít. Most is csak biccent a fejével, ez pedig nyugtalanít. - Nem fogsz megszólalni? - Könyökölök fel az asztalra, szemöldökömet felhúzva. Ajkai közül halkan kifújja az elhasznált levegőt és végre szemeimbe néz.

-Öledbe ülhetek? - Fura kérése miatt zavartan összébb húzom a szemöldökeim, de azért bólintok egyet. Lassan feláll és közelebb jön, addig is hátrébb dőlök, hogy elférjen az ölembe. Le is ül, bambán nézve maga elé, még mindig azt a hülye plüssöt szorongatva a kezébe. Vajon mi járhat most az agyában? Őszintén nem nagyon tudom mit kéne tennem, ezért csak csöndben hátát kezdem simogatni. 

-Tae minden rendben? - Újabb bólintást kapok, míg hatalmas levegőt vesz és a kezében lévő kitömött nyulat a földre dobja. Meglep, hisz sokszor szólt rá Jihoora is, hogy ne játszón túl durván a kedvenc plüssével, most mégis eldobta magától. 

-Régen mikor még Jiminnel kicsik voltuk megbeszéltük, hogy ha az egyikünk elkeveredik, akkor a másiknak jelet hagyunk. Akkor is ez volt, mikor elkaptak a rendőrök, mindig adtam neki egy jelet, hol is vagyok éppen. Ő is minden bizonnyal hagyott nekem valamit...de tegnap nem találtam meg. Ott van, mégsem találom. 

-Lehet nem volt rá ideje, Tae. - Fejét lehajtsa, óvatosan megrázva azt. 

-Ott van valahol. Tudom. 

-Figyelj...- Próbálnám meg vigasztalni, vagy legalább egy kis reménységgel felmelegíteni fájó szívét, de ekkor újra megrezzen a telefonom. Megnézem kikeres, de csak üzenetet látok Hoseok-tól. Elolvasom, míg szívem hevesebben kezd el verni. - Megtalálták Jihoo táskáját. - Nézek fel rá, amire elmosolyodik. 

-Az lesz a jel. - Ki kell az ölemből, lábával véletlenül félre rúgva a nyulat a földön, de nem kerít neki hatalmas fontosságot. - Menjünk gyorsan! - Fog a kezemre, ösztönözve, hogy induljak el. 

-Te nem jöhetsz, ott rendőrök vannak. - Rázom meg a fejem szigorúan, amire kapok egy horkantást. 

-Nem fogok itthon ülni, miközben a fiam és a legjobb barátom nincs meg. - Makacsul lódul meg és hagyja el a konyhát, ezért gyorsan utána megyek, nehogy valami hülyeséget csináljon. A kijárati ajtónál kapja a fejére a sapkáját és a maszkját , elrejtve arcát. 

-Felfognak ismerni! 

-Jungkook! Veled, vagy nélküled, de odafogok menni! - Most rajtam a sor, hogy felhorkanjak mérgemben. Elkapom a karját és elrántom az ajtótól, dühösen húzva magamhoz közel. 

-Nem, ha megkötözlek! 

-Sosem mondtad, hogy erre áll fel. - Vigyorodik el pimaszul, mégis szavai a gúnytól csöpögnek. Idegesít, hogyne idegesítene, mikor ennél azért fontosabb dolgunk is lenne? Karját fogva a nappali felé rángatom, de ő makacsul ellen áll. - Muszáj mennem! Mennem kell!! - Kiabálja kétségbeesetten, miközben nagy nehezen, de sikeresen kitépi magát a kezeim közül. - Ez az én hibám. Minden az én hibám! Nekem kellene helyettük ott lennem, nekem és nem nekik, érted? Muszáj mennem....kérlek, hadd menjek oda. 

-Nem a te hibád..

-Az enyém. - Vág a szavamban, már teljesen összetörten bámulva a szemeimbe. 

-Tae..- Közelebb megyek hozzá, mikor látom azokat a fránya könnyeket a szemeimbe. Megakarom öleli, szépeket suttogni a fülébe, de ő meghátrál, nem engedi, hogy könnyítsek a lelkén. 

-Nem akarom őket is elveszíteni! - Zokog fel, arcát kezébe temetve, sírástól remegő testtel állva előttem. 

-Minden rendben lesz. - Magamhoz vonom remegő testét, kezemmel haját simogatva. - Megfogjuk találni őket, hisz megígértem, nem? - Karjaival lassan átkarolja derekamat, arcát belefúrva nyakamba, oda hullajtva könnyeit. - Csináljuk együtt. - Adom be végül derekamat, ami után rám néz kisírt szemekkel és egy apró mosolyt enged ajkaira. 

-Mehetek? - Szipog fel, míg szemeibe felgyullad a remény lángja. Sóhajtva egyet bólintok, amire kiszélesedik a mosolya és elenged, arcán megigazítja a küzdelem véget lecsúszott maszkot, majd kezem után kap. - Akkor siessünk! - Olyan hanggal beszél, mintha az előbb nem sírt volna, sőt türelmetlen amiért ilyen sok időt elbaszott miattam. Színjáték lett volna az egész? 

Mindig is egy hatalmas színész volt...

Beszállunk a kocsiba és elindulunk a leírt címre. Az út során pár szabályt elmondok Taenak, hogy mit tegyen és mit ne mikor odaérünk. Maradjon mindig mellettem és ne keveredjen bajba, ami szerintem nem hatalmas kérések. Rájuk is bólint, de nem tudom mennyit fogott fel belőlük. Egyfolytában az utat nézi, nem kerít nekem hatalmas figyelmet. Miért csinálod ezt velem, Tae? 

Megérkezünk a célhoz, ami meglepetésemre ugyan az a sikátor, ahol találtuk tegnap az a női tetemet. Azt hittem csak a szemetét szokta idehozni, de mi van akkor ha valahol erre tanyázik? Ha ez igaz, akkor miért nem találjuk meg? 

-Tae kérlek tedd azt amire kértelek. - Fogok kezére, nehogy nélkülem hagyja el a kocsit. - Ne tűnj el mellőlem. 

-Nem fogok, Gukk. - Simogatja meg kézfejem, ezzel lassan ki is húzva mancsát enyém közül. - Menjünk. - Szemeink keresztül látom, ahogyan rám mosolyog, bár ajkait nem látom a maszk miatt. 

Enyhe gyomorgörccsel szállok ki a kocsiból, lassan végig vezetve tekintetem a dolgozó kollégáimon. Nincsenek olyan sokan, alig egy maréknyi ember gyűjti be a nyomokat. Elfoglaltnak tűnnek, így egy picit megnyugszom, talán nem fog nekik feltűnni Tae. Szemeim megakadnak Hoseok-on, aki már aktívan integet nekem, hogy menjek oda hozzá, amit meg is teszek, néha a hátam mögé pillantva Taera, hogy lássam egyáltalán követ-e. Sajnos kezét nem foghatom meg, túlságosan is gyanús lenne a rendőrök számára, ha a pasimmal jövők ide, mikor civileknek tilos most ez a hely.  

-Örülök, hogy végre ideértél. - Kezd bele Hobi, miközben idegesen hajába túr. - A táskát megtaláltuk, aminek én személy szerint nagyon örülök, hisz lehet van rajta ujjlenyomat. De félő, Taehyung ujjlenyomatai megtalálhatóak rajta. 

-Akkor most mi lesz? - Teszem fel a hatalmas kérdést, félve emelve mellkasomhoz kezem, hisz a bizonytalanság mardosni kezdi az egész testem. 

-Megpróbálom én begyűjteni a nyomokat rajta és akkor majd meglátjuk. - Feszülten fújja ki a levegőt száján keresztül, szemeit máshova vezetve. - Taehyung, hogyan viseli? - Zavartan ráncolom össze szemöldököm, szemeimet összeszűkítve. Nem értem miért tőlem kérdezi ezt, mikor a barnaság is itt van. Szívem egy hatalmasat dobban, mikor eszembe ötlik a megoldás, ami után gyorsan hátra is fordultam, hamar beigazítva a gyanúmat, miszerint Tae nincs már mögöttem. 

-Az a hülye fasz! - Szitkozódok halkan, mégis túl hangosan, mert Hoseok értetlen szemekkel figyel. - Taehyung velem jött, de nincs itt! - Adok néma kérdésére választ, miközben egyik talpam erősen a földhöz vágom, gyerekesen toporzékolva. 

-Ide hoztad? ELMENT AZ ESZED?! - Kiabálni kezd, de gyorsan befogom a száját a kezemmel.

-Halkan, nehogy valaki meghallja! Meg kell találnom, mielőtt hülyeséget csinálna. - Motyogom szemeimmel már feltérképezve a helyszínt, magamban köszönetet mondva istennek, amiért reggel jól megnéztem milyen ruhában jött el. A maszk és a sapka miatt teljes mértékben beolvad a tömegbe, de nem hiszem, hogy túl messzire jutna. Itt van dolga, nem máshol. 

-Ezek szerint nem viseli jól, igaz? - Elveszi a szája elől a kezem és elhúzza ajkait. 

-Senki se viselnél jól, ha eltűnne a gyereke. 

-Ja, nem, főleg ha egy pszichopata. 

-Hé! A hatalmas udvarlód se normális, szóval fogd be a szád. -Sziszegem, mérgesen szűrve ki a szavakat a fogaim közül. Utálom, mikor így beszél a páromról. Tae nem rossz ember....csak egy picit másabb személyiséggel bír, mint bárki más. 

-Tusé. - Vigyorodik el és végre elkezd nekem segíteni. - A táskát nem gyűjtöttük még be, otthagytuk ahol találtuk. Gondolom ő is ott van. 

-Akkor siessünk mielőtt bajba kerülne. 

Kapkodva kapok barátom csuklója után, sietősen mozdítva előre, hogy haladjuk. Taehyung nincs jól. Ezt nagyon jól tudom, akaratlanul is látom rajta mennyire nincs jól. A reggeli szomorkás arca, gyermeki viselkedése már üvöltötte azt, hogy nem sokára robbanni készül. 

-Mit csinál itt? - Hallom meg távolról az egyik rendőr hangját, majd látom is, ahogyan Taehyung karját szorongatja, míg ő Jihoo táskáját fogja a kezei között. 

-Engedjen el. - Kérleli az idősebb férfit, de az még erőszakosabban lép fel, így tudom hatalmas baj fog bekövetkezni nem sokára. 

-Tegye azt le! - Kiabál rá, maga elé rántva a barnaságot, aki leejti a kezében lévő táskát, majd a férfi vállaira fogva hatalmas lendülettel húzza maga felé, miközben térdét beleékeli a gyomorszája. A rendőr az ütéstől térdre esik, fájdalmasan nyögve fel, de mielőtt ennél nagyobb baj lenne, gyorsan eléjük érek és elhúzom onnan a barnámat. 

-Sajnálom, még új. - Magyarázkodok, kitalálva valami kamu hülyeséget, miközben már Tae kezére fogok és lassan húzom el onnan. A fiú gyorsan még felkapja a táskát, mielőtt teljesen elvinném a jajgató rendőr közeléből. Jó messzire viszem, minden kíváncsi szempártól távol, nehogy valaki szemtanúja legyen a mi kis beszélgetésünknek. - Mi a francot csinálsz? - Emelem fel a hangom, minden dühömet szabadon engedve, de ő csak nyugisan leguggol és lehúzza a cipzárt a táskáról. 

-Én szépen kértem, hogy engedjen el, de ő nem tette. Nem azért, de ez már simán belefér egy szexuális zaklatásba! - A pofám leszakad az olcsó magyarázata miatt, mégsem folytatom tovább a vitát, helyette szomorúan figyelem, ahogyan keresgél valamit a táskában. 

-Megígérted..- Csalódottan hajtom le a fejem, ő mégis csak hitetlenkedve csettint a nyelvévvel. 

-Nincs itt. - Áll fel a táskától, szembe fordulva végre velem. 

-Micsoda? 

-A bicska. Már nincs meg. -Elképedve nyitom el ajkaimat, enyhén sokkot kapva kijelentésén.

-Mit keres a hét éves kisfiúnk táskájában egy bicska? - Tárom szét a karjaimat felháborodottan. 

-Egy gyilkos rohangál a városban! Valahogyan meg kell védenie magát. 

-És honnan vetted azt, hogy az a gyilkos pont a mi fiúnkat fogja megtámadni, mikor csak bűnözőket kap el? - Szemeit lesüti, ujjait tördelni kezdi, így tudom valamit elrejt előlem. - Mit nem mondtál el nekem, Tae? 

-Maffia túlságosan is vad lett. - Suttogja óvatosan nézve fel rám. - Féltem, hogy bántanák. 

-Nem értelek. - Rázom meg a fejem, hisz ez tényleg értelmetlen. - Maffiáról már egy éve nem hallottam semmit. 

-Persze, hogy nem. Okosabbak annál, hogy magukra vonják a rendőrök figyelmét. Mióta apa..vagyis, Mr. Wang meghalt azóta három rétegre szakadt a maffia. Az egyikben csak nagyon kevesen vannak, ők azok akik normális életet kezdtek élni. Utána jönnek azok, akik megbújtak és várakoznak. Majd pedig a nagyobb réteg, a veszélyesebbek. Ők ölnek, gyilkolnak és nem azért mert ezt kell tenniük, hanem mert ezt akarják tenni. Nincs senki aki korlátozná őket bármiben is, hisz nincs vezető. Yoongi mesélte, hogy valamelyik este három lányt szállítottak a kórházban, nemi erőszak és brutális bántalmazás végett. 

-És erről miért nem szóltál? - Idegesít a gondolat, sőt ez az egész, hisz tudom kellett volna róla. Észre kellett volna vennem! Meg kellett volna védenem azokat az embereket...

-Te mondtad, hogy ne beszéljük többet ezekről a dolgokról. 

-Akkor is mondanod kellett volna! Ez nem játék, emberek halnak meg. Megmenthettem volna őket! - Fakadok ki, mérgesen hadonászva a kezeimmel. 

- Nem lehet mindenkit megmenteni, Gukk. 

-De megpróbálhattam volna! - Csattanok fel idegesen, de ő értetlenül bámul a szemeimben. - Téged nem érdekkelnek? Nem érdekkel, hogy ártatlanok halnak meg? 

-Nem az én gondom. - Vonja meg vállait, fejét oldalra döntve. - Az emberek ígyis, úgyis meghalnak. Egyszer én is megfogok halni, annyi különbséggel, hogy utánam senki sem fog sírni. 

Teljesen letaglózva nézek üres szemeibe, keresve az én szerelmemet, de nem találom. Eltűnt a szemeiből a csillogás, sőt semmilyen érzelmet nem tudok kivenni belőle. Úgy érzem az az ember nem csak a fiamat vitte magával, hanem ő lelkét is. 

-Jungkook, túl hangosak vagytok. - Lép mellém Hoseok, vállamra téve egyik kezét. Mély levegőt veszek és Tae pillantok. 

-Szállj be a kocsiba. - Kéréshelyet parancsolóan emelem meg a hangomat, mégsem hangoskodva. 

-Nem. - Szilárdan áll velem szembe, meg sem mozdulva, csak mereven bámulva engem. 

-Most! - Lépek közelebb, de ő meghátrál. 

-Bántani fogsz? - Úgy teszi fel ezt a kérdést, mintha minden egyes nap megverném, vagy én nem tudom, pedig soha nem emeltem rá kezet. 

-Csak szállj be. - Szomorúan hajtja le fejét, elvétve pillantva Hoseokra, majd végre teszi azt amire kértem és a kocsihoz sétálva beszáll. 

-Minden rendben van, Kooks? - Gyanakodva néz rám társam, de egy hatalmas sóhaj után hajamba túrok, feszülten tépve meg tincseimet. 

-Nem egészen. Tae nincs jól. 

-Ne felejtsd el, hogy ő nem buta, hanem beteg. Tartsd észben és ne enged magad manipulálni. Én meg teszem azt amit kell, te menj haza és vigyázz a párodra. Ne enged, hogy bajt csináljon. 

Bólintva párat intek neki és beszállok Tae mellé a kocsiba, elindítva azt. Hoseoknak igaza van, Tae nem hülye, tudja mit csinál, ez pedig talán sokkal veszélyesebbé teszi őt. Egyáltalán nem áll mellettem, sok mindent titkol, ami nagyon felidegesít egyben pedig szomorúvá tesz. Azt hittem jó kapcsolatunk van, de ezek szerint tévedtem. Jihoo és Jimin eltűnt, mi mégsem tudunk együtt működni ahhoz, hogy megtaláljuk őket. Túlságosan önfejű, makacs és távolságtartó velem szemben. Most kéne a legjobban egymás mellett kitartanunk...

Piros lámpánál megállok, csendben nézve az utat, fél füllel hallgatva Taet, ahogyan talpát erősen csapkodja a szilárd felülethez. Feje oldalra van fordítva és előre hátra billeg az ülésben, míg ujjaival a biztonsági övet piszkálja. Innen érzem mennyire feszült, épp ezért teszi ezeket a kényszer mozdulatokat. 

- Úgy érzem megőrülök..- Hirtelen szólal meg mellettem, ugyan úgy nem nézve rám, nem hagyva abba a mozdulatait. 

-Tudsz még valamit a maffiáról? - Próbálom máshova terelni a gondolatait, de amin egyszer elkezd kattogni, abból már nem bírom kiszakítani. 

-Két vezetői jelölt van, de még nem választották ki azt aki megfog felelni a feladatra. Fogalmam sincs hogyan fogják ezt megtenni, de nem is érdekkel. 

-Ki az a két ember? 

-Honnan tudjam? - Felem fordítja fejét, idegesen nézve rám, amitől elhalkulok. - Miért erről beszélsz? Egyáltalán miért ezzel foglalkozol, mikor ennél fontosabb dolgod is lenne?! 

-Kérlek nyugodj meg. - Kezemet combjára teszem, de ő olyan erőszakosan csapja el onnan, hogy megszeppenek. 

-Hogyan kéne megnyugodnom?! Eltűnt a barátom és a fiam, te pedig nem csinálsz semmit! - Hangját egyre jobban felemeli, így végül már üvölti az utolsó mondatokat. 

-Megfogjuk találni! 

-Ne hajtogasd ezt folyton, hanem KERESD MEG A FIAM! - A biztonsági övhöz nyúl és kicsatolja azt, miközben kicsapja a kocsi ajtaját. Gyorsan utána kapok, mielőtt kitudna szállni, de mivel én még be vagyok kötve nemérem el. 

-Ne! - Gyorsan kioldom magam és kiszállok, de ő már a járdán fút végig, míg elég messze nem jut tőlem. - Kérlek, ne csináld ezt! Gyere vissza! - Kiabálok utána teli torokból, rémülten nézve messze lévő alakját. Utána akarok szaladni, de át vált a lámpa és a kocsik hangos dudálásba kezdenek, így idegesen csapok a kocsi tetejére, miközben úgy érzem kirobban a szívem. 

Miért hagysz egyedül, Taehyung? Hát nem látod, hogy én is annyira szenvedek, ahogyan te is? Kérlek ne hagyj el, nem bírnám ki a te hiányodat is...