A külvilág megpróbál majd elnyomni, olyannak beállítani, mint amilyenek nem is vagyunk. Mindez akkor válik igazzá, ha mi magunk is elhisszük.

Megszűnt körülöttem egy pillanatra a valóság. Nem létezett, csak a mélyről feltörő morajlás, a lángok vörös fénye, és a mindent felemésztő forróság. Egy elnyomhatatlan érzés, mely belülről szétfeszít, megéget és kitörni vágyik. Forgott velem a világ, nem kaptam levegőt. A hatalmába kerített, s csak egyetlen gondolat kavargott bennem a haragos tűznél is fényesebben.

Érezni akartam a szenvedésüket. Látni akartam, ahogy menekülnek, miközben elveszem mindenüket. Hallani akartam sikolyaikat, ahogy a sárban csúszva az életükért könyörögnek.

Éhes tűzóriásként emelkedtem ki ketrecem porladó rácsai közül. Hatalmasabban, erősebben, mint a tengerben valaha.

Ahogy körbenéztem, mozdulatlanná vált a világ. Az emberek félelemtől elkerekedett szemmel meredtek rám. Rájuk emeltem perzselő tekintetem, s egy lélegzet erejéig csak álltunk. Az ember szóra nyitotta volna száját, esdeklőn felém nyújtotta karját, de a bocsánat ideje már lejárt.

Kirobbant a lángtenger.