Zene csendült, s a ringatózó, ritmusra forgó testek árama magával ragadott. Elsodort, s én hagytam, hadd vigyen. Bennem zengett a dobok hangja, átjárt és megbabonázott a levegőben keringő különös melódia. Lábaim maguktól vittek a tűz körül körbe-körbe, egyre gyorsabban, míg a világ nem lett más, csak elmosódott árnyjáték. Eljártam a vizek táncát, hagytam, hogy hullámaim szabadon keringjenek köztünk, könnyeden, akár a parti szellő.

Mikor elfáradtunk, tüzes ital járt kézről kézre, lángra lobbantva lelkem s új lendülettel pörgetve fejem. A mozgás lelassult, megváltozott, de szellemünk csak még jobban felszabadult. Együtt hullámoztunk, lélegeztünk, ringatóztunk, mintha nem lenne holnapunk.

Majd, mikor a tűzkialudt, kimerült testünk összerogyott, messzire sodort minket az álom.