Nia korábban ért a házhoz, mikor belépett, Zariel még nem készült el, pizsamában és köntösben fogadta barátnőjét. Meglepődve össze néztek.

– Nem volt zárva, ne haragudj.

– Elfelejtettem bezárni, pedig keresztapám mindig nyaggatott minden nap.

Nia még mindig le volt döbbenve, észre se vette mennyire le volt fogyva barátnője.

Mindig mindent megbeszéltek, de volt valami, az arca sápadt volt, mintha órákon át sírt volna.

– Zariel, mi a baj?

– Ne aggódj, felveszek valamit és mehetünk, e-mailt írtam, nem voltam jól este.

– Arról volt szó elmondasz mindent, kérlek.

Zariel mosolyt erőltetett magára, felállt, majd miután megsimogatta barátnője vállát elsietett.

– Az idő megold mindent, nyugi - a zuhanyzóba gyorsan összekapta magát, a hajára nem jutott idő, felkapta a sapkáját, a táskáját, amibe benne volt minden, végül a kis táskájába tette a három levelét és pénztárcáját.

– Gondolkoztam, hogy kocsival mehetnénk, de havazást mond - jegyezte meg Nia, de kilépve a taxi várta már őket.

– Erre a címre kérem - mutatta Zariel, a taxis bólintott és miután beültek sietősen elindult.

Egy órába telt az út, Nia szerette volna tudni mit titkol barátnője, végül maradtak a rém elméletek. Súlyos betegségtől, egészen a halálig. Igen, talán meghalt valaki, aki közel állt barátnőjéhez, csak pozitívan, mantrázta magában.

Miután kifizették és elindultak a megálló felé, egy- két idősebb várakozott csak, hogy elterelje a figyelmüket végre talált egy témát.

– Azt olvastam, közlekedik még vonat itt, afféle retró élmény miatt hagyták meg, javarészt az idősek miatt.

– A papíron azt írták, hogy a tizenegy órás a miénk. Aggódom, havazást is mond. Hol szállunk meg ha elakadunk?

– Erre nem is gondoltam - döbbent le Nia. – Annyira be voltam pörögve.

– Jó, hogy nincs sok táskánk, de ez is azért van, mert szóltál ne tegyek sok mindent.

– Zariel, igaz tél van, de csak lehet mosni vagy kapunk ruhát, ha már elhívtak.

– Na igen, na menjünk a peronhoz.

– Még jó, hogy egy van. Emlékszel mikor Svédországba eltévedtünk majdnem?

Ekkor Zariel hangosan fel nyerítve röhögni kezdett. Nia, megkönnyebbült, végre nevetett barátnője, ennek köszönhetően megjelent egy kis pír is az arcán.

– Lehet azt nem elfelejteni? Kérem kalaúz úr, testem, lelkem megszexelheti, csak segítsen honnan megy a vonatunk.

– Elfelejtetted végig simítani a tested! – tette hozzá kuncogva Nia.

– Emlékszel? Még a cickóim is felpakoltam a cicitartóba, hogy tuti segítsen.

– Szegény bácsi a szívéhez is kapott aztán mondta vihar gyorsasággal húzzunk a nyolcas vágányhoz míg el nem patkol a látvány miatt.

– Ennyi marhaságot, fáradt voltam – törölte ekkor meg szemeit Zariel.

– Pasi, valami Illyr fickót újíts be hátha.

– Nem szeretem a nagy virslit – jegyezte meg ekkor halkabban Zariel.

– What? A könyvbe mindenkinek, nagy és hatalmas, neked is az dukál.

– Nem vagyok én Songokú, hogy pörgetve azt kiabáljam; Kámé, Hámé, Há!

– Dehogy nem, az ablakba kilógatást kihagytad...

– Jézus, azt kéne még! Amatőrök!

– Imádlak – rötyögött ekkor Nia.

Ekkor a távolból éles vonatfütty zavarta meg őket, a nagy kopasz fák mögül előtűnt a mozdony és vagonjai, mindene fekete volt, arany díszítésekkel, mintha egy régi filmből lépett volna csak ki. Komótosan megállt, leszállt a kalaúz majd rájuk nézett.

– Jegyeket kérem – Nia pislogva ránézett barátnőjére, aki átnyújtotta, a férfi kezelte őket majd felmutatott. – Tíz perc és indulunk.

– Elnézést, ez tényleg odamegy, ahova szól a jegy? – kérdezte ekkor Zariel.

– Tudja Hölgyem - köszörülte ekkor meg a torkát a kalaúz. – Az a végállomás, de ezt csak kevesen tudják. A nagy úr várja már önt, kérem, szálljon fel, ha jönni akar.

Zariel ekkor már egyre jobban kezdte elhinni, hogy ez az egész valóban nem egy olcsó trükk. Nia azonnal felszállt, ő pedig követte barátnőjét. A kabinjukhoz kísérte a kalaúz, mikor kinyitotta az ajtót végig mutatott.

– Hidegek az éjjelek, vannak takarók, reggel hozzák a reggelit, ahogy az ebédet és a vacsorát is, a mosdó azonnal itt van önök mellett. Három napos lesz az út, bármi van azzal a sárga karral jelezzenek, akkor jönni fog egy felszolgáló. Jó utat kívánok.

A férfi elsétált, Nia pedig visítva lehuppant a kis székre, kerek szemekkel figyelt barátnőőjére, aki bezárva az ajtót mögöttük, elkezdte levenni a kabátját.

– Hihetetlen, csípj meg, ez most tényleg megtörténik?

– Még mindig kicsit nehezen hiszem el – felelte sóhajtva, majd lehuppant barátnőjével szemben levő székre. – Viszont, most már nincs visszaút. Vajon az ágyunk a fotelből kihúzható? – gondolkodott ekkor el.

– Hamarosan megtudjuk, ahogy minden mást is. Induljunk már el! – Nia teljesen fel volt pörögve, míg barátnője, pólója alatt lévő medáljához nyúlt.

- Velaris, jövök már – suttogta, ekkor, mintha csak a vonat is erre várt volna, folytatta útját.