Mikor hazaértünk, csendes üzemmódba váltva vettük le a cipőnket és tettünk le mindent, ugyanis a hazafele úton kaptam egy üzenetet apától, hogy ha haza megyünk maradjunk csöndben, mert aludni szeretne. Így hát sutyorogva beszélgettem a vöröskével, amíg a konyhába nem értünk.

- Kérsz vacsit?- néztem fel a szemeibe.

- Nem akarom kienni a hű-

- Akkor kapsz.- nyitottam ki a hűtőt és kb belemásztam, úgy keresgéltem valami finomságot.- Hmmm... Hát... Akkor vagy kinyitom a nasis fiókot és abból eszünk, vaaagy joghurton élsz este. Esetleg van még nyers polip meg hal, de azt most meg nem csinálom neked, mert apa felkel, szóval ez a két lehetőség áll fent. Esetleg még a gyümölcsök és zöldségek.

- Akkor eszek joghurtot.- vont vállat.

- Oksza. Epres, málnás, barackos vagy banános?

- Citromos nincs?

- Az az enyém.- nevettem fel kivéve kedvenc joghurt fajtám és a pultra tettem.- Apának sem engedem, hogy egyen belőle.

- Na szép, mondhatom.- nevetett a fiú.- Akkor legyen banános.

- Alright.- kitettem neki egy nagyobb kiszerelésű banános joghurtot az asztalra, majd a hűtő becsukása után kivettem két kiskanalat a fiókból, és az egyiket neki tettem le.

- Köszi.- mosolygott, majd neki is látott a finomságnak, csakúgy, mint én.

Miután csendesen megettük a vacsoránkat, mentünk is fel a szobámba, ahol átöltöztünk pizsamába és már huppantunk is be az ágyba. Kiri lekapcsolta a villanyt mielőtt befeküdt volna mellém, én pedig bekapcsoltam a TV-t és miközben hozzám bújt, keresgéltem a csatornák között, szélesen vigyorogva és izmos karját cirógatva. Éreztem kissé egyenetlen légzését, ahogy a nyakam csiklandozta, ez pedig folyamatosan kuncogásra késztetett, amihez nagy önuralom kellett, hogy ne adjam ki magamból. Keze a hasamon pihent és azt simogatta, amíg én továbbra is valami normális adás után kutattam. Aztán amint találtam egy jó sorozatot, ott is hagytam és néztük kettesben, összebújva. Arra azonban nem számítottam, hogy éppen egy olyan részt sikerült kifognunk, amiben nem teljes egészében mutatott, de felnőtteknek való tartalom volt. Engem nem különösebben zavart, láttam már azt a részt, hiszen szerettem a sorzatot, ráadásul a színész helyes is volt benne, azonban a viszonylag hosszan tartó jelenet fele körül a fiú elkezdte csókokkal behinteni a nyakam. Ezzel még alapvetően nem is volt bajom, élveztem, de ahogy keze egyre lejjebb vándorolt, a nyálas puszik amikkel nyakam kényeztette pedig szintén kezdtek lejjebb haladni, picit sok volt. Így hát felültem és megfogtam a kezét, amit eltoltam. Nem is csodálkoztam, hogy elég furcsán és kérdőn fürkészte az arcom.

- Valamit... Valamit rosszul csináltam?- olyan édesen és angyalian kérdezte, hogy nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.

- Nem, nem erről van szó.

- Hát akkor?

- Eijiro én...- lehunytam a szemem és felsóhajtottam, majd vörös íriszeibe néztem.- Én csak nem akarom elcseszni. Igen, szerelmes vagyok beléd és igen, szeretlek. És pont ezért akarok várni. Yoval.. tudod mit csináltunk. És amióta megismertelek, megfogadtam, hogy ha bármi is történik közted és köztem, ha összejövünk, várni fogok. Nem akarom elsietni az egész kapcsolatunkat. Veled normális életet szeretnék élni. Remélem, hogy megérted miért ellenzek még most bárminemű együttlétet. Félre ne érts, nagyon szeretném és biztos vagyok benne, hogy veled más lenne és jobb, de..

- Értem én.- mosolygott halványan és kezeibe fogta az arcom, miközben egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust.- És teljesen elfogadom a döntésed. Semmit nem fogok siettetni, olyan tempóval haladunk, amilyennel szeretnél.

- Köszönöm.- mosolyodtam el és közelebb kúszva hozzá nyomtam egy puszit a szájára, majd átölelve a derekát, arcom a nyakához fúrtam.- Hálás vagyok, igazán.

- Ugyan.- kuncogott fel.- Te egy olyan személy vagy, akire érdemes várni.

- Annyira örülök, hogy aznap összefutottunk..- motyogtam lehunyt szemekkel, ajkaim mosolyra húzva.

- Hát még én!- cirógatta a derekam, amit gyengéden átölelt karjaival.- Imádnivaló voltál.

- De tudod jól, hogy megoldottam volna magam is.

- Hogyne! De kellett valami ürügy, hogy leszólítsalak.- kuncogott fel, mire vigyorogva felhorkantam és eldőltem vele az ágyon.- Nem minden nap lát az ember olyan szép lányt, mint te. Kellett valami béna kifogás, hogy leálljak veled beszélni.

- Bezzeg a nevem nem kérdezted.- nevettem fel.

- Jól van, igen. Amatőr vagyok, bocs.- kacagott a fiú.

- Letagadlak.- hecceltem vigyorogva.

- Úgyse tudnál. Ahhoz túlságosan szeretsz és zavarba jössz tőlem.

- Eh.. igaz. Fene egyen meg miatta, Eijiro Kirishima.

- Nem fog megenni miatta, Zakuro Kirishima.- húzott büszke mosolyt ajkaira.

- N-nem is vagyok Kirishima..- hunytam be a szemeim, teljesen elpirulva.

- Még nem is. De egy szép napon az leszel.- nyomott puszit orromra.

- T- túlságosan előre go-gondolkodsz Ei...- motyogtam zavaromban.

- Meglehet. De igazam lesz.- mosolygott.- Na de aludjunk lassan, holnap iskola.

- Ehw... Kellett neked szóba hozni a sulit, most rémálmaim lesznek.

- Bocsi.- nevetett fel a vörös.

Másnap a kelés és készülődés valahogy még nehezebben ment, mint ahogy szokott. Semmit nem találtam, kibuktam azon is, hogy előző nap nem vasaltam ki az egyenruhám, így az gyűrött volt, valamint még egy rendes, normális sminket sem bírtam összehozni. Bár Ei nagyon nem is akarta a sminkelést, én addig nem hagytam abba, amíg rendesen ki nem néztem. Ez pedig azt eredményezte, hogy majdnem elkéstünk az iskolából, hiszen még a fiú cuccaiért is át kellett ugranunk, mivel azt tegnap elfelejtette hozni. Aztán ha ez nem lett volna teljesen elég szarság a nap elejére, a kávémat sem bírtam meginni és Shouta az első órában még a nyakunkba is borította a félévzáró vizsgára való felhívást. Így hát teljesen leszívva, akárcsak egy zombi, inkább mentem is le a büfébe, hogy szerezzek valami csodaszert, ami legalább egy kicsit és segíthetne életben tartani. Persze az is rátett egy lapáttal a sietős távozásomra, hogy mindenki Momot kezdte kérlelni, hogy segítsen nekik a tanulásban. Persze nem hibáztattam a barátaim, hogy ők is inkább tőle, az osztályelsőtől kértek segítséget, mégis rosszul esett, hogy a 21 fős osztályből nem engem, a 4. legjobb tanulót kérték meg erre. Pedig én sokkal több olyan anyagot magoltam már be, amit ők még említés szintjén sem hallottak az órán, na de mindegy is...

- Yamada-san, igaz?- bökte meg a vállam valaki a sorban, én pedig kómásan vállam felett megkukkantottam ki az.

- Egen. Mit szeretnél?- ásítottam álmosan.

- Csak annyi, hogy... feltűrődött a szoknyád.

- MI?- sikkantottam egyet és máris megigazítottam.- Kösz, hogy szóltál... Shin... Shinso, igazam van?

- Mh.- bólintott.- Nincs mit. Nekem volt már kínos, hogy mennyien megbámultak.- vont vállat.

- Ez kedves...- húztam a szám, majd léptem is egyet előre.- Szép napot, kérnék egy erős kávét és egy Hell energiaitalt. A klasszikusat.- mondtam a nőnek, aki oda is adta, majd fizetés után már indultam is vissza az osztályba, a kávémat szürcsölgetve.

- Hé, Yamada-san!

- Hm?- fordultam meg kíváncsian.- Megint a szoknyám?- mosolyogtam a lila hajú fiúra.

- Nem, most nem.- rázta meg a fejét, majd beérve engem nagyot harapott a szendvicsébe.- Ebédszünetben merre leszel?

- Huh? Oké, ez most meglepett. De valószínű az osztályban maradok. Miért?

- Nem lenne kedved velem enni?

- Hmmm... Miért ne, én benne vagyok.- mosolyogtam rá, majd ismételten beleittam a kávémba.

- Remek. Akkor majd az osztályod előtt megvárlak.

- Oksi. Szeretnél még valamit?- néztem fel rá.

- Nem, csak ennyi. Hali.- intett és ment is tovább. Én csak vállat vontam és mentem vissza a saját osztályomba, ahol ledobtam magam a helyemre és teljesen kiittam a koffeines löttyöt a poharamból.

- Zaku, te tudnál engem korrepetálni?- jelent meg asztalom előtt Kiri.

- Hogyne, bármikor.- mosolyogtam rá.

- Szuper, te vagy a legjobb.- vigyorodott el.

- Mint mindig.- feküdtem el a padon.- Csak tudnám, hogy hogyan eddzem meg a képességem ahhoz az idióta feladathoz... A vakítás még oké, de senkinek nem akarok fájdalmat okozni csak azért, hogy én megerősödjek...

- Az izmaid megedzése is pont olyan fontos szerepet játszik a győzelemben, mint a képesség fejlesztése, Yamada-san.- nézett rám Todoroki.- Ajánlanám, hogy izmot is építs, anélkül nem sokra mész.

- Igazad van Todoroki-san.. Kösz.- mosolygtam rá halványan.

- Bármikor.- biccentett.

- Oh, jut eszembe! Ma nem megyek veletek ebédelni.- néztem Kirire.

- Hogyhogy?

- Shinso meghívott, hogy vele egyek.

- Kettesben? Tudja, hogy vagyok neked?

- Nem tudom, valószínűleg kettesben és szinte biztos, hogy tudja. Ha meg nem, akkor megmondom neki.

- Nem mehetek veletek?

- M-mmm.- ráztam meg a fejem.- Barátkozni egyedül is tudok.

- De-

- Nincs de. Vannak és lesznek is fiú barátaim, szóval légyszi ne legyél ennyire negatív ezzel kapcsolatban. Tudod, hogy úgysem mennék bele mással semmibe.

- Na mi az, a kis Ringyónak nem tetszik, ha szembesítik azzal, hogy nem megbízható?- mordult fel Bakugo.- Szánalmas vagy. Mindenkivel lefekszel, aki valaha is jó helyen ér hozzád.

- Ezt kurva gyorsan vond vissza, mert nincs így!- csaptam idegesen az asztalra.

- Nincs így?- nevetett fel.- Hány embernek tetted szét a lábad? 2-nek mindenképpen, ugyanis az a baszott idegesítő fasz is a B osztályból pontosan úgy kezelt, mint akivel lefeküdt már. A vibráló gyerekről nem is beszélve, pedig azzal nem is jártatok, mégis akkor fektetett meg, amikor csak akart! Közben meg ki tudja, hogy hányan jártak még felfedezni odalent.

- Ez nem igaz...- szememimbe könnyek gyűltek, de nem hagytam, hogy kipotyogjanak. A teremben teljesen megfagyott a levegő, mindenki ránk figyelt, ez pedig csak rontott a helyzetemen.

- Nem igaz? Ugyan már, te magad tudod a legjobban, hogy így van!

- Szart sem tudsz te ... Hogy mersz így beszélni rólam?! Ha? Jól esik ez neked? Jól esik, hogyha földbe döngölheted másoknak azt a szemernyi önbecsülését is?- ordítottam rá.- Kurvára nem ismersz engem és a hátterem és kibaszottul megköszönném, hogyha nem döfnél belém minden egyes alkalommal, mikor csak alkalmad van rá! Hogyha kurvára békén hagynál! Semmi rosszat nem tettem ellened, az Istenbe már!- ahogy felkeltem a székemről, az a lendülettől csörömpölve dőlt el.- Nincs jogod így beszélni velem!- sziszegtem idegesen.

- Ahhoz van jogom, amihez csak kedvem tartja, Ringyó! Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, vagy felrobbantalak, hallod?!

- Azt hiszed menne? Öregem, olyan szintű fájdalat okozhatnék neked, hogy visítva fetrengenél a padlón és könyörögnél, hogy hagyjam abba!

- Tch... Megnézném én azt. Gyenge vagy. Egy senki!

- Bakugo, állj le!- nézett idegesen barátjáta Kiri. Kezeit ökölbe szorította, állkapcsa és mindegy izma megfeszült. Szinte remegett az idegtől.

- Majd meglátjuk ki is az erősebb kettőnk közül. Remélem zokogva fogod magad álomba ringatni a félévzáró után!- azzal fogtam magam és egyenest a legközelebbi női mosdóba siettem, ahol az egyik fülkét magamra zárva kezdtem el halkan sírni. Fájtak a szavai, hiszen minden egyes szava igaz volt. Ezt pedig gyűlöltem. Egy olcsó, gyenge ribancnak éreztem magam már nagyon rég óta, akinek a sötétség a legjobb barátja. De ez megváltozott azon a napon, amikor megismertem az emberi cápát. Miatta nem adtam fel a harcot, miatta akartam erősebbé válni és miatta adtam fel a semmi érzelmi kapcsolatos szexet is. Csak miatta. Mert meg akartam változni, hogy megérdemelhessem őt és ne érezzem magam egy adag szarnak mellette, akire ujjal mutogatnak és egyre csak hangoztatják, hogy nem elég. Ő adott reményt, így hát a sötétség ellenére is a fény irányába igyekeztem. Nem hagyhattam, hogy felemésszen az önutálat. Ez alkalommal nem. Ki akartam tartani és bizonyítani. Nem csak másoknak, leginkább magamnak. Hogy igenis érek valamit, hogy kellhetek valakinek, hogy van valaki akinek szüksége van rám, hogy létezik olyan aki nem hagy cserben, aki nem bánt sem testileg, sem pedig lelkileg. De jeleneg anyámon kívül én voltam saját magam legnagyobb démona. Elvégre napról napra, egyre jobban szaggattam szét magam belül, még akkor is, ha ezt kívül senki sem látta. Vágytam a halálra, a megváltásra, mégsem engedtem. Mert tudtam, hogy még vagyok valaki, valakinek a szemeiben. És semmi kedvem nem volt hozzá, hogy végignézzem, ahogyan az apám, a nagyi, Eijiro és a barátaim a sírom felett fojtsák vissza, vagy éppen engedjék ki a könnyeiket. Ők nem ezt érdemelték. Apámnak csak én voltam a nagyin és Shoután kívül. Eijiro pedig szeretett. Az unokaöcsémnek pedig szüksége volt rám. A túlvilágon sem tudtam volna megküzdeni azzal a tudattal, hogy fájdalmat okoztam nekik és cserben hagytam őket. Szóval bőgtem. Bőgtem és vártam, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Hogy hősként emlegessenek majd, ne pedig egy ribancként, egy senkiként. Voltak céljaim, és voltam olyan makacs, hogy azokat minden áron, foggal-körömmel ha kell, de el akartam érni. Ezért nem adtam fel. Mindig, mindig van remény és egy jobb út.