- Te nem vagy normális!- támadtam le Jennát, mikor végre biztonságba értünk, a bevásárló központ mélygarázsába.

Mindannyian lihegtünk és igyekeztünk lenyugtatni a szívverésünket. Jude, aki eddig Kal ernyedt testével a karjában rohant, most nekidőlt a falnak és lecsúszott még mindig az ölében tartva a lányt, akinek tévedésből akkorát húztam be, hogy elájult. Tammi azonnal mellette termett és megvizsgálta a vörös foltot a szeme alatt, ami már el is kezdett lilulni. 

Ezt még tuti visszakapom!

- Nem hagyhattam, hogy ezt csak úgy, következmények nélkül megússzák!- védte magát a szőke, aki szintén alig kapott levegőt. 

- Először is parancsot szegtél, ami súlyos következményekkel jár! Másodszor pedig...

- Nem vagyok katona Mack!- vágott a szavamba- Talán te annak képzeled magad, de egyikünk sem az! És nem kérek bocsánatot, azért amiért tettem, amit tennem kellett.

- De ez nem az volt, amit tenned kellett!

Éreztem, hogy vörösödik a fejem, nagyon ideges voltam és most legszívesebben puszta kézzel folytottam volna meg Jennát.

Mikor Treck először felbukkant az iskola kapujában, azt követelte, hogy vezessem körbe, addig nem adja át Tammit, míg nem látta a készleteket. Mikor már az ebédlőben voltunk, hogy megmutassam neki a konzerv gyűjteményt, egy robbanás rázta meg az épületet. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, de persze a férfi azonnal nekem ugrott és magyarázatot követelt. Miután elmondtam neki, hogy nem tudok semmit, Tammit kapta el, mert természetesen nem hitt nekem. 

Az ő helyében én sem hittem volna.

Ekkor jelent meg Rey az ajtóban és főbe lőtte Treck egyik emberét, ezzel elszabadítva a poklot. 

Emlékszem, hogy leütöttem a nagydarab tetovált férfit és karonragadtam a húgomat, hogy eltűnhessünk. Az ebédlő másik kijáratát vettük célba, ahol Jenna és Alex tűnt fel. Elvezettek minket a tűzharctól, közben gyorsan elmagyarázták, hogy berobbantják az ajtókat, ezért ki kell jutnunk, amilyen gyorsan csak lehet.

Egy sima cserének kellett volna lennie, de egy óriási, véres fogócska kerekedett az egészből. A kijáratok száma egyre csökkent, a pánik pedig egyre csak nőtt. A zűrzavarban még a húgomat is el kellett küldenem, mert azt hittem nem jutok ki élve a bunyóból, amibe keveredtem. Kaptam is pár szép sebet, a szám kicsattant, a testem tele volt véraláfutásokkal és fájt a tüdőm, de túléltem és ez a lényeg. Mire végre sikerült kijutnom a csapatom már ott várt, csak a húgom hiányzott. Jenna kész volt őt is bezárni, úgy gondolta, hogy nem sikerült neki meglógni, de én nem adtam fel. Vissza akartam menni érte, de a többiek lefogtak és odébb hurcoltak. Le sem tudom írni azt az érzést, mikor végre megláttam, hogy kirohan az épületből és egyenesen felénk szalad. Aztán megláttam a karját szorongató lányt, akinek kendő takarta az arcát, a ruhája véres volt és piszkos. Az öröm újra haraggá változott, kitéptem magam a társaim szorításából, akik ezúttal elengedtek és teljes erőből az idegennek rontottam, aki fogva tartotta a húgom. Miután kifektettem, kiderült, hogy Kal volt az, ami több kérdést is felvetett. Például, hogy ő mi az istent keresett itt? Kötve hiszem, hogy Jenna beavatta volna a kis tervébe és azt még inkább nem, hogy Kal önként segített volna. 

- Én legalább csináltam valamit és nem csak tétlenül néztem, hogy mindenünket elveszik!- bökött mellkason.

- Ezzel csak azt érted el, hogy még több ellenségünk lett és továbbra sincs élelmünk!

- Nem hagynátok abba?- lépett mellénk Chip- Inkább azt kéne kitalálnunk, hogy mit csináljunk!

- A többiek után megyünk- néztem rá- Mi mást csinálhatnánk?

- És vezessük a bandát egyenesen az embereinkhez és a maradék ellátmányunkhoz?- szólalt meg Jude továbbra is a földön ülve.

Lenéztem rá, de nem válaszoltam. Mindannyian tudtuk, hogy igaza van, de ésszerű megoldással egyikünk sem tudott előállni. 

- A várost mindenesetre el kell hagynunk- mondta Chip.

- Nem!- szólaltam meg határozott hangon- Pont ez az amire számítanak. Itt húzzuk meg magunkat, nekik is kell egy kis idő és nekünk is, hogy összeszedjük magunkat és kitaláljuk mi legyen. 

- Remélhetőleg Kal hamarosan magához tér és tanácsot kérhetünk tőle- jegyezte meg Tammi- Elvégre ő az utcán élt, velük- bökött a fejével arra amerre az iskolát vélte.

Bólintottam, aztán körbenéztem a társaságon.

- Egyébként, mindenki jól van?- kérdeztem.

Mindannyian meggyötörtek és sebesek voltak, de éltek és látszólag senki nem szerzett súlyosabb sérülést.

Mind bólintottak egy aprót, látszott rajtuk, hogy kimerültek, amit nem is csodálok. 

- Elmegyek megmosom az arcom- mondtam és elindultam a lépcső felé, ami felvitt a parkolóból a bevásárló részre. A szemem sarkából láttam, hogy Jenna megmozdul, velem akart jönni.- Egyedül!- nyomatékosítottam.

A mínusz egyedik szinten voltunk, így csak egy emeletet kellett felmennem a földszintre, de az is olyan érzés volt mintha százat másztam volna meg. A lábaimat mázsásnak éreztem, a tüdőm szúrt és szédelegtem a kapott ütésektől. 

Körülményesen szétnéztem a folyosón, mielőtt teljesen kilöktem volna a nehéz ajtót. Az üzletek kirakatait mind betörték, kifosztották a készleteket, mindent por, szemét és üvegszilánk lepett be. Az emlékeimben még élénken él, mikor ez a hely zsongott az emberektől. Gimis koromban suli után az első emeleti pizzázóba jártunk a haverokkal, egyik nyáron pedig itt dolgoztam az élelmiszer boltban árufeltöltőként. 

Mindez teljesen olyan érzés, mintha nem is velem történt volna meg, mintha az egy másik élet lett volna, pedig alig három éve volt, hogy az akkori barátnőmmel itt jártuk az üzleteket, hogy megtaláljuk a tökéletes ajándékot anyunak a szülinapjára. Emlékszem, hogy nekem már nagyon elegem volt a dologból és egy bögrét akartam venni neki, de ő addig győzködött és érvelt, hogy tovább keresgéltünk. Végül egy karkötőt vettem neki, amit a mai napig hord. Kiváncsi vagyok mi lett a lánnyal, él e még egyáltalán. A régi életemből csak a családom maradt meg, ők a kapocs, ahhoz, hogy ne őrüljek bele teljesen ebbe a helyzetbe. A barátaim, ismerőseim, mindenki eltűnt. Hogy meghaltak e  vagy elmenekültek, esetleg fogolytáborba kerültek e? Fogalmam sincs.

Megráztam a fejem, hogy elhesegessem az emléket a fejemből és megindultam a széles folyosón a mosdóba. Tudtam, hogy itt még van víz, ha jég hideg is.

Amikor belépve megláttam magam a koszos tükörbe egy pillanatra hátra tántorodtam. A szám feldagadt és véres volt, baloldalt a szemöldököm fölött egy keskeny csíkban vér száradt az arcomra, továbbá a nyakam és az arcom jobb oldala is vérpöttyös volt. A kezem már így is teljesen el volt fagyva, így egyáltalán nem esett jól, mikor levettem az ócska biciklis kesztyűt róla és a jéghideg víz alá dugtam. A kesztyű ujjatlan volt, szinte mindenki ilyet hordott mostanában, ez lett a divat. Ez megvédi a tenyerünket és a bütykeinket, de mivel az ujjaink szabadok, így könnyebben tudjuk használni a kezünket, mintha egy rendes téli kesztyű lenne rajtunk. 

Megmostam az arcomat- ami teljesen lefagyott a víztől-, megtöröltem a pulcsimba, az övemről lecsatoltam a kulacsot és megtöltöttem vízzel, csak ezután mentem vissza a többiekhez.

- Te!- kiáltott rám Kal, amitől rendesen megijedtem.

Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar magához tér és, hogy máris talpon lesz, bosszúra szomjazva.

A bal szemét nem is tudta rendesen kinyitni és úgy tűnt még kicsit bizonytalanul állt, szédült az ütés erejétől, de mindez nem gátolta meg abban, hogy fenyegetően közelítsen felém.

- Nézd, sajnálom!- emeltem fel a kezem megadóan- Nem ismertelek fel, de üss meg nyugodtan, add vissza!

Megállt előttem és idegesen nézett fel rám, míg a többiek némán figyeltek a háttérből. Felemelte a jobb öklét én pedig behunytam a szemem, de a becsapódás elmaradt. Mikor újra kinyitottam Kal még mindig mérgesen fújtatott előttem, de a kezét leengedte.

Úgy tűnt mégse akar megütni, amitől kissé megnyugodtam. Így is eléggé fájt már az arcom nem szívesen fogadtam volna újjabb pofont.

- Majd egyszer, ha nem számítasz rá!- sziszegte és elfordult tőlem.

Erre élesen beszívtam a levegőt. Már tényleg abban reménykedtem, hogy elfelejthetjük a dolgot és megbocsát, de túl naív voltam. Elvégre mégis csak Kalről, az utcagyerekről beszélünk.

Mivel mindannyian nagyon kimerültek voltunk, úgy döntöttünk, hogy itt éjszakázunk, aztán másnap reggel eldöntjük, hogy mit csináljunk.

Felmentünk a második emeletre és egy bútorboltba húzódtunk vissza. Nem sok minden maradt, amin alhattunk és volt egy kis veszekedés is, mert Chip és Alex semmiképp sem akart egy ágyban aludni, de végül Kal sikeresen véget vetett a vitának, azzal, hogy közéjük fészkelte magát. Bátor húzás volt, hiszen tudta, hogy a bizalmunk elég ingatag vele szemben, ahogy az övé is velünk, de bevállalta, így végre elaludhattunk. Az első örséget Rey vállalta, aztán majd három körül felébreszt engem, hogy vegyem át. Addig pedig a húgom mellett, egy kihúzható kanapén pihentem ki magam.

Arra keltem, hogy valaki rázza a vállamat, de esküdni mertem volna rá, hogy alig egy órája aludhattam.

- Ébredj már, az istenit!- hallottam Rey halk hangját.

Kinyitottam a szemem és megláttam a sötét árnyat fölöttem. A zseblámpáját a mellkasához nyomta, hogy a fényével ne ébressze fel a többieket, de a kiszűrődő fénynél ő még láthatott.

- Máris?- morogtam.

- Valaki van itt!

Erre az egyszerű mondatra egyből kipattantak a szemeim és már nem is voltam olyan fáradt. Óvátosan felültem, hogy Tammit ne ébresszem fel, így szembe kerültem Reyjel.

- Biztos vagy benne, hogy nem valaki közülünk ment el mosdóba?

- Megszámoltam, mindenki itt van- nézett rám lesújtóan, amiért ilyen ostobának néztem.

Felálltam, amivel arra kéztettem őt, hogy hátrébb menjen. Még a cipőmet sem vettem le alváshoz, ezért csak a pisztolyomat húztam ki a párna alól és elléptem mellette. 

- Nézzük meg!- intettem a fejemmel.

Rey bólintott és a tátott szájjal hortyogó Chiphez lépett, aki a legközelebb volt hozzánk. Ugyanúgy megrázta a vállát, ahogy az enyémet, hogy felébressze.

- Mi van már?- kérdezte rekedt hangon.

- Figyelj a többiekre egy kicsit!- kérte- Mack és én mindjárt visszajövünk!

Okosan döntött, hogy nem mondta el, mit csinálunk, mert akkor tutira velünk akarna jönni. Most egyenlőre csak megnézzük, hogy ki van még az plázában és ha valami gond van, majd felébresztjük a többieket. Nem kell, hogy egyből az egész csapat nekilóduljon.

- Hova mentek?- Nagyokat pislogott és dörzsölgette a szemét, hogy kimenjen belőle az álmosság.

- Találtunk cigit és elszívjuk!- mondtam hirtelen, mire Rey kérdőn nézett rám.

Vállatvonva jeletzem neki, hogy ez jutott eszembe. Tudtam, hogy Chip megveti a cigit, így nem akar majd velünk jönni. 

Morgott valamit, hogy mennyire utál minket, de felült és megpofozgatta az arcát, hogy magához térjen. Rey elindult kifelé az üzletből én pedig szorosan a nyomában voltam. 

- Fú, de jól esne most egy szál!- jegyezte meg, mikor kiértünk a folyosóra.

Horkantottam.

- Nekem is!