/Dean/

Idegesen hajamba túrtam, majd ledobva testem mellé kezem kezdtem el követni az előttem lévő Rogert, vissza az ideiglenes kijelölt hálókörzetembe. Útközben biccentettem néhány ismerős felé, majd már ott is voltunk a célunknál. Megérkezve egy biccentéssel elköszöntünk egymástól, majd be is léptem a helységbe. A szobában a megszokott letisztult és teljesen fehér látvány fogadott, amit egyedül a bőröndöm és az abban lévő holmik különböző színei törtek meg. Fáradtan dőltem be az ágyba, figyelmen kívül hagyva az útközben elhagyott rendetlenséget. A gondolataim még most is egy bizonyos barna hajú halálos szépség körül forogtak és semmi szándékot nem láttam arra, hogy ezen változtatnának majd a jövőben. Megőrjít. A mai fejlemények után meg aztán még inkább, mivel egyre csak nő a száma a dolgoknak, amitől féltenem kell. Szerencsére az előbbi megbeszéléssel be is fejeztünk mindent, amiért ide kellett jönnöm, így nemsokára mehetek is vissza hozzá. Jobb szeretem, ha magam bizonyosodhatok meg a biztonságáról.

Hirtelen kinyílt az ajtó és egy ismerős hang szólított meg.
- Helló, Dean!
Az említett vidám köszönését meghallva, vigyorogva ugrottam fel az ágyról, hogy egy baráti ölelésben részesítsem őt.
- Jason! Végre, hogy idetoltad a képed. - jegyeztem meg csipkelődve, amire csak elröhögte magát. Mindketten lehuppantunk a kanapéra, hogy egymással szembe fordulva beszélgetni kezdjünk.
- Látom, nagyon jól kijöttök a védenceddel. - vigyorodott el mindent tudóan, mire egy grimasz került arcomra.
- Mondtam már, hogy ne turkálj a gondolataimba! Tudod, létezik olyan, hogy magánélet meg etika.
- Ugyan már! Neked sosem volt olyanod. – közölte bájosan mosolyogva, mire felnevettem.
- Mhm, ezt megjegyeztem. Jó tudni. – tettem úgy, mintha megsértődtem volna.
- Oké, oké! Inkább csak mesélj nekem róla. – öklözött bele vállamba gyengén. Hosszasan felsóhajtottam, majd feladtam a dolgot, engedtem kérésének.
- Mielőtt bármit is mondanék, szeretném leszögezni, hogy még nem vagyunk együtt. – kezdtem bele komolyan felé fordulva.
- Áh, mindent értek. Szóval még nem. Szuper, kérlek folytasd!
- Na, jó, így beszéljen neked az ember bármiről is!
- Folytasd csak nyugodtan tovább, D! – unszolt folytatásra egy kaján vigyorral arcán. Küldtem felé egy szúrós pillantást, majd újból nekiálltam a mesélésnek.
- Hát, ugye mellé rendeltek ki védelmezőként és először csak messziről ügyeltem rá, aztán amikor adódott a lehetőség bevontam magam, és mivel halhatatlan így elég sokat van ébren, így sokat beszélgetünk meg minden, szóval eléggé összemelegedtünk. Úgyhogy sietek is vissza hozzá. Tudod te is, hogy repdesnek körülötte a legyek, úgyhogy nagyon oda kell rá figyelnem mostantól.
- Tudom. Akkor nem is állok románcotok útjába, nem tartalak fel tovább! – mondta viccelődve, mire játékosan karjára csaptam egyet.
- Ha útban lennél már rég kihajítottalak volna. - nyugtattam, majd mélyen szemébe néztem, hogy bepillantsak én is az emlékei közé. Csak úgy viszonzásképp.
- Ohohó? Úgy látom, hogy neked is van miről, akarom mondani kiről beszélni. - vettem fel nyertes mosolyomat, mire kikerekedett a szeme.
- Hé! – szólalt fel mérgesen, amit hallva elégedetten dőltem hátra.
- Ne szégyenlősködj, mondd nyugodtan! – unszoltam ezúttal én őt a beszédre.
- Hát, tesó, el kell keserítselek. – kezdett bele szomorúan, mire érdeklődve felhúztam a szemöldököm. - Én tökösebb vagyok nálad. – fejezte be gondolatmenetét elröhögve magát.
- Persze, persze. Elmehetsz a tudod hova! – válaszoltam mormogva.
- A neve Lara és egy gyönyörű spanyol bombázó. - vont vállat szerelmes tekintettel elmeredve egy széles mosollyal arcán. Látom, már is a kisujja köré csavarta teljesen őt az a Lara.
- Hol találkoztatok? – faggatóztam tovább inkább.
- Ugyanarra az ügyre lettünk ráállítva. – válaszolta még mindig elrévülten.
- Igen? Melyikhez?
- Aha. Ráadásul, ha jól emlékszem, akkor a tiedhez kapcsolódik.
- Hát, nem csodálkozom. Az én ügyemben annyi baj van, hogy már szinte csoda lenne, ha nem lennél benne te is valahogy hozzáfűzve.
- Nem hangzik túl jól. Nagyon ügyelj oda. - komolyodott el.
- Oké, de most már mennem kell. Örülök, hogy végre dumálhattunk. Majd beszélünk még. – mondtam köszönésképp.
- Ja, majd máskor.

/Cora/

Lecsukott szemmel vártam, hogy végre megérkezzen Dean és megint elmenjünk az erdőbe sétálgatni. Az Anne-nel folytatott beszélgetésünk óta egyfolytában a szobámban voltam, igyekezve elkerülni bármiféle eshetőséget arra, hogy megint magával vonszoljon valahová. Borzalmasan kiábrándító volt mindaz, amit mondott és őszintén szólva számomra nem változtatott a helyzeten. A végeredmény ugyanaz volt: Sarah-t valaki elrabolta, fogva tartja, és ki tudja, hogy mi mindenen kell keresztülmennie nap, mint nap. Eléggé gyanús volt a viselkedése, úgyhogy mindenféleképpen beszélni akarok, majd Sarah-val is, ha visszatér, de nem tudom, hogy mennyire kellene leterhelnem ilyesmikkel...

Arcomra mosoly húzódik és fejemet kissé felemelve nyújtom kezeimet a levegőbe, ahogy Dean hirtelen megjelent a szobámban.
- Szia. – köszöntöttem egy mosollyal arcomon.
- Szia, szépségem. – suttogja, majd karjaimnál fogva közelebb húzott magához és szorosan átölelt. Mosolyom még szélesebb lett, ahogy átjárta testemet a melegség és még közelebb bújtam hozzá.
- Minden oké? Sikerült mindent elintézni? – érdeklődtem kíváncsian, mire elborult velem az ágyon és egy nagyot sóhajtott és válasz helyett csak szemeimbe nézett.
- Igen, elintéztem mindent. Úgyhogy most már minden figyelmemet újra rád tudom szentelni. – válaszolta kedvesen, mire elégedetten hümmögtem egyet.
- Helyes.
Észre sem vettem eddig, de már nagyon hiányzott nekem a jelenléte. Talán azért, mert az utóbbi időben egyfolytában vele vagyok, vagy mert elég jól kijövünk egymással, de nagyon a szívemhez nőtt már. Arról nem is beszélve, hogy milyen jóleső -, meg aztán hízelgő – érzés is, hogy ő csak azért van itt, hogy vigyázzon rám. Egy kicsit olyan, mintha az enyém lenne egy bizonyos szempontból. Viszont néha rám tör a félelem, hogy mi van, ha igazából csak egy feladat vagyok neki, egy folyamatos teher, amit cipelnie kell, amíg meg nem oldódnak a dolgok?
- Dean. -szólaltam meg félénken, fejemmel felé fordulva.
- Igen? - mosolygott rám kedvesen, de tudtam, hogy meg kell kérdeznem, vagy különben ezen fogok agyalni napokig. Jobb gyorsan leszakítani a sebtapaszt, mint lassan és óvatosan lehúzni.
- Mit érzel azzal kapcsolatban, hogy vigyáznod kell rám? Vagy is, úgy értem, hogy... zavaró-e ez az egész neked? - böktem ki végre, majd lehajtottam a fejem és apró köröket rajzolva a paplanra próbáltam magam lenyugtatni.
- Hé! Édesem. Nézz rám! - ült fel hirtelen, engem is magával húzva. Óvatosan az ölébe ültetett és szorosan a mellkasához vont, majd állam alá nyúlva megemelte a fejem, hogy tekintetünk egy vonalba kerüljön.
- Jól vésd bele abba a szép kis buksidba, amit most mondani fogok! Soha, de soha nem voltál teher számomra. Akkor is vigyáznék rád, ha nem lenne kötelező. Ha már itt tartunk, most is éppen túlórázom. - mosolygott rám biztatóan, mire egy könnycsepp szaladt végig arcomon a megkönnyebbültségtől. Próbálva elrejteni arcom, szorosan nyakhajlatába nyomtam a fejemet.
- Sajnálom, hogy ilyen butaságokat kérdezek, csak ez az egész helyzet annyira kifordít önmagamból. Meg aztán úgy alapjáraton sem vagyok a legstabilabb személyiség, egyedül Sarah miatt tudtam magabiztos maradni, de most ő sincs itt és egyszerűen... nem tudom. Nem tudom. – fakadtam ki hirtelen, még magamat is meglepve. Észre sem vettem, de már egy ideje túl voltam terhelve. Kezével elkezdte simogatni a hajam biztatásképpen, amit megérezve enyhén oldalra döntöttem fejemet irányába.
- Ígérem, hogy minden rendben lesz. De ha már itt tartunk, akkor ígérj meg nekem te is valamit. – mondta, majd megállt a fejemet simogató keze és megragadva újból egymással szembe fordított.
- Mit? – pislogtam meglepetten várva, hogy mit szeretne. Másrészről viszont megörültem, hogy végre tehetek valamit érte én is.
- Sarah döntéseitől függően előfordulhat, hogy téged akarnak, majd felhasználni arra, hogy kitoljanak vele, mert jelenleg te vagy a legnagyobb gyengepontja. Tekintve, hogy az iskolába már hivatalosan is szerepeltek, mint rokonok, így aztán már senkinek sem fog nehezére esni, hogy hozzá jusson az információhoz. Szóval meg kell ígérned, hogy mostantól sehova sem mész nélkülem! Még WC-re sem! Tudom, hogy ez elég durván hangzik, de mindenki tisztában van azzal, hogy mi fog történni, ha Sarah elveszít téged. Szóval szükségem van az együttműködésedre. - pillantott rám a lehető legkomolyabban. Teljesen lesokkolva igyekeztem felfogni az előbb hallottakat. Ki gondolta volna, hogy egy olyan ártatlan cselekvés, mint az iskolába járásom elintézése, ilyen szintű következményekkel járhat. Arról nem is beszélve, hogy bár eddig is tudtam, hogy Sarah valószínűleg a tápláléklánc teteje környékén jár, de nem gondoltam volna, hogy emellett egy ennyire fontos személy is. Mármint, ha ennyien akarják, akkor csak is az lehet, nem?
- Rendben, de ugye tudod, hogy ez nem igazán fog a nehezemre esni? - vigyorodtam el ravaszul, mire szemei felcsillantak. Ó, hogy én mennyire imádom azt a két kék csodát...
- Valóban? Hát, ez csak jó lehet, örülök, hogy így gondolod. – válaszolta egy nagyot nyelve, mintha csak igyekezne visszafogni magát. Azonban ebben sikertelen lehetett, mert megragadva engem a derekamnál fogva, fülemhez hajolt és játékosan beleharapott egyet. Ajkamba harapva igyekeztem elfojtani a torkomból hirtelen felszakadó nyögést, amit meghallva szemeit rám kapta és egy pillanatra olyan volt, mintha kék íriszei sötétebben csillantak volna fel.
- Uh, ne nézz rám így! – szólaltam fel fülig vörösödve zavaromban, igyekezve mindenhova nézni, csak rá nem.
- Miért, hogy nézek rád? Igazán beavathatnál, mert fogalmam sincs, mire gondolsz. – mondta egy kaján vigyorral arcán. Morcosan elmotyogtam pár szót orrom alatt, amit természetesen meghallva édesen felkuncogott. Nem bírtam tovább, így inkább kezembe vettem a sorsom és bosszúként jó erősen vállába haraptam. Azonban a várt „Aú!" és társai helyett csak újabb nevetéshangok hangzottak fel irányából, amitől szemöldököm összeráncolva, még mérgesebb lettem.
- Hé! – szóltam rá, próbálva megszakítani szórakozását.
- Igen, szépségem? – suttogta arcomhoz közel hajolva, majd befejezésül nyomott még egy puszit is az arcomra. Vészesen közel a számhoz. Kikerekedett szemekkel lefagyva meredtem rá, az arcom meg szerintem már egyenlő lehetett egy paradicsommal. Menthetetlen volt a helyzetem. Biztos voltam benne, hogy ha még dübögne a szívem, akkor most kis híján kiesne a helyéről, olyan erősen tenné azt. Azonban Dean nem mozdult el az arcomtól, továbbra is hajszálnyi távolságra előttem tartotta fejét és szórakozott a reakcióimon. Viszont egy pillanatra rá szemében a kék újból vészesen elsőtétült és elgyengülten homlokomnak döntötte övét. A levegő egyre csak forrósodott és csak áldani tudtam az eget, hogy már nem volt szükségem rá, mert fogadni mernék, hogy most kapkodnék utána. Egymásba veszve bámultunk a másikra, és ajkaim szinte forrtak a vágytól. Szerencsére Dean látva, hogy nem ellenkezem, átvette az irányítást és egy szempillantás alatt eltüntette köztünk még azt a parányi kis távolságot is és ajkaimért kapott. A testem kis híján feltámadt a szikrától, ami végigfutott rajta, amint megéreztem ajkait az enyémen. Egy pillanatra sem váltunk el egymástól és Dean gyakorlott módon fordított el minket oldalra, majd pihentetett le engem újból a lepedőn. Kezeivel két oldalamon megtámaszkodva tornyosult fölém, míg én karjaimmal belé kapaszkodva hoztam magam közel hozzá, amennyire csak tudtam. Minden porcikámban égtem és a gondolataim teljesen kiürültek, egyedül ő létezett jelenleg és nem állt szándékomban ezen változtatni. Hagytam magam egyszerűen csak elveszni a pillanatban.