Mielőtt belekezdsz: TW! 

Ennek a résznek a végén egy elég kegyetlen jelenet van!

Hogansville

1991. december

Frank Iero

Minél tovább néztem annál egyértelműbb volt, hogy ugyanaz az árnyalat. Az ezer éves kis karkötő fonala és a fagyos padlóra csöpögő vér. Nem pontosan volt ugyanolyan, a vér talán kicsit sötétebb vörös volt, de az is lehet, hogy csak a kőpadló érdes és kékes árnyalata tette ilyen feketéssé, de igazából ki tudja. Mindössze egy pinceablakon beszűrődő sápadt holdfény alatt semmit nem lehetett biztosan állítani. Egészen halk hangot adott ki, ahogy földet ért egy csepp, majd még egy és megint egy. Nem is próbáltam már megállítani. Mi értelme lett volna? Ez számított a legkevésbe. Az én vérem nem számít, egy cseppje sem. Sosem számított, miért pont most kezdene el érdekelni. Legalább az orromból már nem folyt tovább, azt nem volt annyira nehéz megállítani, mint a néha- néha feltörni kívánkozó könnyeket. Talán már nevetséges is volt mennyire ugyan olyan volt ez is, ez a helyzet is. 

Mellesleg a fizikai fájdalom sose tudott úgy igazán fájni, annyira sosem, mint ami belülről sugárzott. A fizikai fájdalomnak egyszer mindig vége szakad, de ki tudja, hogy fáj-e a lélek a hál után tovább. Ez valami olyasmi, ami mindig megrémített. Nem akartam az örökkévalóságig üvegszilánkokkal a tudatomban kísérteni.

A plafon felé fordítottam a tenyerem, elképzeltem, milyen lenne, ha egy képregényben lennénk most, akkor tényleg át lehetne látni a kézfejemen. Így csak be kellett érnem annyival, hogy iszonyatosan vérzett és rohadt ronda látványt nyújtott. Mindig is tudtam, hogy Jordan kibaszott béna a késekkel, nem úgy, mint Jared, dehogy ennyire azt sose gondoltam volna. Úgy tűnik a Leto családban neki már nem maradt semmi ész. Igazi kibaszott szerencsétlen. Ha ilyen (ennél tényleg nincs rosszabb) helyzetekben is megpróbálnám nézni a dolgok jó oldalát, azt mondanám: legalább Mikey él. Nem egészen volt eszméleténél, de legalább lélegzett ott a pince másik sarkában. Néha még meg is mozdult, lehet álmodott is. 

– Rohadt könnyek... – morogtam egyre idegesebben. Most nem ennek jött el az ideje Frank. Itt volt rengeteg év és lehetőség sírni, nem most kell. Inkább gondolkodni kéne valami normális terven. De itt volt a kibaszott bökkenő, nem volt semmi terv. Nem volt több kiút, nem volt hová bújni, a túl későnél is később volt és végre kezdett rámtelepedni az egész. Minden, ami valaha történt. Aztán itt is volt, a legfélelmetesebb dolog minden után, ami történt mégis ez volt a legkegyetlenebb. Az utolsó törések egyike. 

Itt minden hideg volt, üres és sötét. De valójában mindig is ilyen volt. Ez volt a vége, nem volt tovább, nem volt még egy utolsó lépés, pár utószó a könyv végén, egy jelenet sem maradt a vége főcím után. Semmi. Kicsit olyan volt, mint ahogy a halált képzeltem el. Bár ha jobban belegondolok ez mégis rosszabb volt, mert ez nem a halál volt és nem hagyhattam, hogy másnak az legyen. Össze kellett magamat szednem még egyszer utoljára. Aztán mégis, hogyan lettem volna erre képes? Semmi sem maradt már belőlem, még csak egy szellem sem. Az utolsó, dolog, ami ezt képes volt bizonygatni is rég vágásokkal hevert valahol az apám cipőtalpa alatt. A kopott, fehér betűk a kabátom hátán vértől és sártól voltak mocskosak. Az ő sarától.

Semmi nem voltam. Megöltek, minden szilánkomat porrá zúzták valahol a szálkás, fagyott parkettán. És mégsem öltek meg, mert ez több volt, mint gyilkosság.

– F-Frank? – kezdett a sarokban nyöszörögni Mikey. Azért ő is kapott Jordan ökléből, de ő talán még jobban is járt. Jared öccse sosem sose volt olyan kegyetlen, mint apám. Senki ezen a földön nem tudott olyan hidegvérrel kínozni.

– Hmmm? – Rá se néztem. Igazából akkor minden feleslegesnek tűnt. A vértől áztatott kis karkötő gyöngyét forgattam ujjaim közt. Szinte alig volt kivehető, hogy egyszer fehér volt. Az az "F" mégis feketén vájt a vörösre festett műanyagba.

Próbált elhitetni magammal, hogy egy terven gondolkodom, csak még nem kezdett el összeállni a fejemben. Legalábbis ezzel nyugtattam magamat.

– Mi történt? – A mozgolódást a sarokból ez a kérdés követte.

Egy apró mennyiségű levegő kifújása után csak egyszerűen elmosolyodtam.

– El se hinnéd Mikey... 

Olyan volt akár egy film, ami lepereg az ember szemei előtt mikor meghal. Minden emlék, amit ahhoz a kis karkötőhöz kötöttem ott volt a jéghideg pince sötétjében, ahová már az az erőtlen holdfény sem ért el. Menekülési terv helyett Helena és Gerard volt csak minden gondolatom zsigeri részébe beleágyazva. 

Gerard... 

Annyira idióta voltam. Minden porcikámmal azt kívántam, hogy ne találjon rá a félbehagyott üzenetemre a temetőben. De tudtam, hogy meg fogja találni. Túl okos hozzá, hogy ne leljen rá és túlságosan is kedvel ahhoz, hogy ne jöjjön megmenteni minket, főleg Mikey miatt.

Az én Gerardom túl makacs, hogy ne próbáljon meg legalább az erdőbe jönni megkeresni minket.

Az apának igaza volt, én ölöm meg azokat, akiket szeretek. Mindig is én voltam az. Én voltam a gyilkos. Hiába is kenném rá.

xxxx

Gerard szobájában volt egy viszonylag magas polc, ami dugig volt képregényekkel. Minden, amit csak az ember el tud képzelni ott létezett azon a polcon. Magától nem gyakran láttam őt olvasni, de mikor valaki belépett a szobájába szinte mindig felajánlotta, hogy nézzen bele valamelyikbe. Ilyen volt Gerard, mindenki tudta, hogy mennyire féltette azokat a képregényeket és mégsem tartotta többre, mint a barátait, mint azokat, akiket szeretett. Nem is számított valójában miről van szó, ő mindig készen állt feláldozni a saját életéből akármit ha arról volt szó.

Talán ezért sem tudtam soha megérteni, egy ilyen ember, miért maradna mellettem. Sosem érdemeltem volna ki, amit ő adott és még adhatott volna nekem.

Egy nap beadtam aztán a derekam és magamhoz vettem egy Batman képregényt, ami éppenséggel Gerard éjjeliszekrényén hevert akkor pont. Nem minden oldalt voltam hajlandó végig olvasni csak akkor tettem úgy, mintha nagyon elmélyültem volna benne, mikor Gerard felém pislogott, feltételezem azért, hogy ellenőrizze mennyire tetszik nekem a dolog. (Mikor filmet néztünk pontosan ugyanezt csinálta, mindig biztosra akart menni, hogy én is élvezem, amit látok.) Nem is tudom mikor kerültünk ilyen pozícióba, de a vörös éppen a hasamon pihentette a fejét és úgy írogatott SMS-eket Raynek. 

Csak idő kérdése volt, hogy megunja a dolgot és a kíváncsisága végleg győzzön felette.

– Na, mit gondolsz? – fordította felém fejét. Ilyen szögben pedig csak a képregény borítóját láthatta, mégis figyelt minden rezdülésemre. Elmosolyodtam a lapok rejtekében, kérdésére. Lassan összecsuktam magam előtt a képregényt és óvatosan visszatettem eredeti helyére, hogy utána egyből egy kíváncsi szempárral találkozzak.

– Nem vagyok annyira olvasós kedvemben most – néztem le rá még mindig mosolyogva.

– Mégis miről beszélsz? Ez egy képregény, Frank ennél kevesebbet nem is lehetne olvasni. – Aranyos felháborodásában még a mobilját is a takarója távolabbi pontjára hajította. Lassan fel is támaszkodott rólam és összevont szemöldökökkel nézett rám a kócos, piros tincsek alól. Sose volt még olyan nehéz elnyomni a mosolyom, mint akkor. 

Végül egy szemforgatás után azt találtam az egyetlen megoldásnak ha egyszerűen megcsókolom. Legalább ez el tudta hallgattatni azt az állandóan okos száját. Hamarosan el is váltunk egymástól, ahogy Gerard az ajkaimra mosolygott. Ujjaim közt tartottam a csuklóját, még félig lehunyt szemei lassan a kettőnk kontaktjára tévedtek. 

– Sose veszed le. Fontos lehet – suttogta a vörös a karkötőmet tanulmányozva. Igaza volt. A kis kockára festett F betűt morzsolgatta ujjai közt, minek hatására a lila fonál amivel már évek óta a kezemre volt erősítve felpenderedett magára újra és újra. 

Egy aprót nyelnem kellett mielőtt válaszolni tudtam volna.

– Helena csinálta – mondtam röviden. A hideg falnak döntöttem a fejem és úgy kezdtem inkább a plafont fürkészni. Tudtam, hogy Gerard előbb vagy utóbb kérdezősködni fog róla.

– Mi történt vele? – kérdezte óvatosan.

Pár pillanatra szükségem volt mielőtt beszélni tudtam volna. 

– Nem tudom... Nyoma veszett. 

Csak a szemem sarkából láttam Gerard összevont szemöldökeit, ahogy aprót bólintott és tovább vizsgálta a karkötőt.

– Ki volt ő neked Frank?

– Helena... ő. Ő volt a legjobb barátom ezen a kibaszott világon. 

Azt kívánom bárcsak sose hazudtam volna neked.

xxxx

Hogansville

1986. február

Frank Iero

Amikor még egészen kicsi gyerekek voltunk láttam egy képet Helena anyukájáról még tiniként pont a lépcső melletti falon. Csak annyit sikerült megállapítanom, hogy ijesztő kettejük közt a hasonlóság, mindketten gyönyörűek, hollófekete hajjal, sápadt bőrrel és az ember lelkébe látó, hosszú szempillák alól feltekintő szemmel. Mindössze egy különbségre sikerült találnom a kettejük között. Mrs. Jankins azon a képen tele volt boldogsággal és élettel. Hatalmas fogszabályzótól ragyogó mosolya volt, és nevető szemei. Helena, nos róla egy hosszú ideje már az ellenkezője volt elmondható. Helena lassan pontosan azzá vált, mint amivel barátkozott; egy szellemmé. Szellemlány. Csak árnyéka volt önmagának ahogy teltek a napok. Még mindig próbálkozott, állandóan hiszen mindenkit képes volt megnevettetni akármi is történt vele. A végén talán ezért is jutottunk oda ahová. Túl nagy volt a szíve és a világ túl kegyetlen hely. 

De arra a februári napra pontosam emlékezni fogok amíg élek és talán még azon is túl. Örökké magammal fogom hordozni azt a kegyetlen súlyt, ami akkor a vállamra zúdult. 

Talán túl egyszerű is volt, apám mint szinte mindig a saját szakadt foteljében ült a tévé előtt, amin csak némítva ment az aznapi híradó. Már valószínűleg ő sem tudta, hogy csak részeg vagy valamilyen drog hatása alatt áll éppen, lehet mindkettő fennállt. Szája teljesen nyitva, ahogy őszes tincsei a fejtámlájára préselőtek feje súlya alatt. Mindig is egy szégyentelen, öntörvényű ember volt, úgy élt ahogy ő akart. Sosem tartott senkitől a saját apján kívül, de sosem kedvelt senkit. Talán ebbe is halt bele anyám olyan korán, talán ez elől is menekült még évekkel ezelőtt, az akkor egyetlen fiát is hátrahagyva. Bár lehet, hogy csak egyszerűen a bántalmazás volt az oka. Szerintem csak egyszerűen mindkettő. Néha még álmodtam vele, bár egyre kevesebb volt ahogy teltek az évek, szépen lassan koptak ki puha vonásai az emlékeim közül, lágy hangja, ahogy éjszakánként titokban sírt a fürdőszobába zárkózva. Végülis minden után ami történt, mégiscsak istentelenül hiányzott, hiszen tizenkét éves korom óta nem láttam őt és pontosan tudtam, hogy soha többé nem is fogom. 

Túl egyszerűnek tűnt aznap este kiszökni otthonról. Mégis már csak megszokásból futottam a temetőig. Nem akartam kockáztatni. Már messziről láttam Helena alakját a temető kapuja előtt. Mindig ugyanúgy várt ott rám, mint akinek a világon semmi gondja nem lenne úgy ücsörgött a temető kerítésének beton alapján és egyre csak nagyobb füstfelhőket fújt a vészesen sötétedő ég felé. A már megkopott, strasszkövekkel kirakott pulcsija fél válláról lecsúszva lógott rajta, akkor már inkább éjfeketének tűnő haja is rendezetlenül állt a szélrózsa minden irányába. Az szemei alatt kissé, az iskolai hosszú napok után, elmosódott piros szemceruza foltokat viszont már csak akkor lehetett látni, ha elég közel volt hozzá az ember. De Helena mindig gyönyörű volt számomra hiába kiabáltak utána időnként az iskola folyosón, hogy "mocskos punk", ő mindig csak jobban kihúzva magát fordult hátra, hogy egy már lepattogott fekete körömlakkos ujjal válaszoljon. Ez volt ő, annyira csodálatos számomra, nem számított mi jött vele szemben; Helena mindig büszke maradt. 

Amint észrevette, ahogy közeledem egy kedves mosoly jelent meg ajkain és leugrott a betonról, a csikket út közben elpöckölve.

– Frankie! – kiáltott fel Helena és meg is indult felém már széttárt karokkal. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjam el én is. Sietve értem oda hozzá, hogy egy igazi medve ölelésben részesülhessek az egyetlen gesztusban ami sokszor képes volt komfortot nyújtani. 

– Hiányoztál ma – mondta már jóval csendesebben.

– Hmmm. Nem volt kedvem ma ottlenni – mormogtam az orrom alatt. Egyszerűen csak sok tudott minden lenni, nem, hogy iskolába is járjak mellette minden egyes nap. De Helena pontosan tudta ezt.

– Meg tudom érteni. Ma is borzalmas volt az egész – forgatta meg a szemeit, ahogy ellépett tőlem. 

– Eltűntek már a kis szarosok, meg kábé mindenki, szóval csak a miénk a hely – mosolygott Helena. 

Így fordultunk el a temetőtől és indultunk el a játszótér felé, ami ilyenkor csak a mi helyünk volt. Pár óra amíg senki sem háborgatott, Hogansville hideg szelén kívül.

Helena elkapta a hintám láncát és annyira közel húzta magához, hogy a két hinta összeütközött. Mindketten aprót nevettünk. Helena sápadt arcát a hideg fémláncnak nyomta, nem nézett a szemembe miközben mélyen elgondolkozott valamin. Én csak türelmesen vártam a szavait. Pár percnyi némaság telepedett ránk és az egész világra. Csak a távolban köröző varjak hangja hintett be valami feketeséggel, pontosan olyannal, mint amilyen színű szemekkel Helena figyelte az ujjai közt tartott csuklóm és az azon tekeredő karkötőmet. Én is néztem, ahogy a sajátjához hasonlítja, elmerengtem vajon pontosan min járhat a feje, de mindig is egy megfejthetetlen csoda volt számomra Helena Jankins. 

– Mi a helyzet a kis barátunkkal Frankie? – tette fel a kérdést apró játékossággal a hangjában.

– Kiről beszélsz? – ráztam meg a fejem értetlenül.

– Tudod te azt. A Way gyerek – vigyorgott rám mindent sejtően. 

– Helena! – szóltam rá és gyorsan elkaptam a fejem, nem akartam, hogy lássa hirtelen milyen zavarba jöttem Gerard Way említésétől is. 

– Nem kell ezen szégyellni semmit Frankie. Mindenkivel megesik – mosolygott tovább és ellökött magától, hogy saját magát kezdje hajtani a hintán. Hamarosan és is követtem példáját. 

Az éjfekete Hogansville felett aznap este sötétszürke volt az ég. Talán így próbált óvva inteni bennünket, de mi nem halottunk és nem láttunk semmit. Még gyerekek voltunk.

– Vigyük magunkkal őt is? – kiabálta a kérdést a magas égnek Helena. Erre csak egy bizonytalan nevetést hallhatott tőlem először. 

Löktem magamon még egyet a hintán. Magasabbra. Magasabbra. 

– Nem is ismer minket. Még csak azt se tudom, hogy a létezésemről tud-e.

– Majd én bemutatlak neki Frankie – szólt szórakozottan Helena.

– Nem is ismered – mormogtam az orrom alatt.

Elgondolkozva kezdtem figyelni a távoltban egy utcai lámpa sárga fényét. Akkor vettem csak észre, hogy kósza hópelyhek kezdtek szállingózni a haragos felhőkből. Olyan békés lett hirtelen minden, még ha egyetlen percig is, olyan volt mintha minden rendben lenne.

Nem is vettem észre, hogy Helena mikor fékezett le. 

– Frankie! – hangja meglehetősen gondterheltnek hangzott. Azonnal követtem példáját és cipőim hangosan súrlódtak a talajon, ahogy Helenaval egyszerre figyelni kezdtük a távolban megjelent alakokat. Kirázott a hideg.

Mint két őzgida a vadászt, úgy figyeltünk.

– Az apám az – suttogtam ahogy a pánik kezdett az ereimbe szivárogni. 

– Futnunk kell! Most! – pattant fel Helena és azonnal magával kezdett húzni. Rohanni kezdtünk, vissza a temető felé. 

De a két alak sem lassított. Gyorsan felvették velünk a tempót, egyértelműen nem volt a tervük része, hogy hagynak meglépni. Egy idő után már nem is hallottam a saját zihálásunktól az ő lépteiket. Talán ez volt a legnagyobb hiba.

Apám és Jordan beértek a temető kapuinál. Esélyünk sem volt velük szemben. Helena sikolya volt az utolsó amit hallottam, mielőtt Jordan ökle az arcomat érte. Ahogy a szakadt kocsiba tuszkoltak minket már homályos emlék, elveszett a rengeteg borzalom között, ami ez után következett.

*

– Nem is tudom mi a faszt képzeltek kis semmire kellők! Elszökni Santa Monicaba? Ne nevettess! – apám ordítása egy gúnyos mély kacajban végződött. 

Éreztem, ahogy az orromból szivárog a forró vér, de egyszerűen már energiám sem volt felemelni a karomat, hogy legalább azt megakadályozzam, hogy az ajkaim között befolyjon. Csak tűrtem és tűrtem a fémes ízt a nyelvemen pezsegni. 

– Azt hiszitek az élet egy játék, mi? Hogy nektek mindent lehet. Hát most megtanuljátok, hogy ez kurvára nem így működik! – csapott a kormányra apám. Ettől a mellettem csöndesen könnyező Helena összerezzent. 

Megéreztem Helena reszkető kezét, az enyémben és bár rászorítottam, egyszerűen nem maradt erőm, hogy felé forduljak. Úgy éreztem minden ami történik az én hibám. Az egyre csak gyarapodó hópelyheket figyeltem odakint, ahogy az erdő felbukkant az út mellett. Apám ordítása is lassan téli nesszé tompult körülöttem. 

Nem maradtak egyértelmű gondolatok a fejemben, minden zavaros volt és rémült. Nem tudtam, mi vár ránk ennek a kocsiútnak a végén. Egyszerűen csak meg akartam szűnni létezni abban a pillanatban. El akartam vérezni, ha kellett volna akár az orromon keresztül is. 

Magamban állandóan azt ismételgettem, azt kívántam, hogy sose legyen vége ennek az útnak. 

De ahogy mindent utolér a vég így nem is olyan sokára mi magunk is az épphogy por hóval fedett földre lökve találtuk magunkat egy tisztáson. Ahogy a térdem a fagyos földön koppant, apám ordítása Helena elfojtott zokogásával keveredett egy lüktető zajjá a fejemben. Egyszerűen csak éreztem, a maró hideg is tudtomra akarta adni; ennyi volt. Az apám sosem hagyta volna, hogy egy fejmosással megússzuk és ezt mindketten pontosan tudtuk.

Láttam ahogy a puha hórétegbe cseppen az orrom vére.

–  Önző haszontalan kutyák vagytok ti, semmi más!

Még egy csepp.

– Nem gondoltam volna, hogy te is ennyire agyatlan vagy Frank! Pontosan olyan idióta vagy mint az anyád volt! És nézd meg őt is hova vitte az a maradék esze.

Harmadik csepp.

–  Figyelj rám te utolsó fattyú mikor hozzád beszélek! 

Negyedik, ötödik. 

Éreztem, ahogy a könnyek egyre feljebb marják magukat torkomban. Apám fekete alakja is homályosan olvadt egybe a fenyőfák törzsével időnként. 

– Hát jó kölyök... Talán ebből megtanulod már a kurva leckét. 

Ahogy apám kifújta a levegőt a távolban valami kattant. 

Helena hirtelen reszketni kezdett mellettem.

– Kérem ne! – sikított fel.

De mégsem ismerte eléggé az apámat. Ahogy Helena felé kaptam a fejem. Már messze túl késő volt. 

Az egyetlen zaj, ami az egész koponyámat csordultig töltötte az az éles sípoló hang volt.

Teljes testemben reszketve tapasztottam kezeim a fülemre, ahogy a térdeimre rogytam.

Éreztem ahogy a forró cseppek az ujjaim között is átcsorognak. Ezúttal nem az én vérem volt.

A látásom elhomályosították a végül célba érkezett könnyek, de nem eléggé. Minden vörös volt. Felolvasztotta maga körül a formálódó hóréteget is a fagyott sáron.

Nem akartam sehova máshova nézni, nem akartam látni. Tudtam, hogy Helena már nem térdel mellettem, de még éreztem a teste közelségét. Képtelen voltam megmozdulni. Sosem akartam semmit annyira, mint akkor  megszűnni létezni, mint elvenni apámtól a pisztolyt és a saját homlokomhoz szegezni. Sosem akartam még annyira meghalni, mint abban a pillanatban. 

És talán valahogy annyira kívántam, hogy valahogy mégis sikerült, csak nem a golyó által.

A tiszta könnyeim bordó hóra hulltak.

Egy csepp, majd még egy....

xxxx

– Apám tanított nekem egy leckét akkor, évekkel ezelőtt. Amit úgy tűnik mégsem sem sikerült megtanulnom. 

Mikey egy ideig nem szólt, azt fejeben már azt vizionáltam, ahogy lassan feláll majd és ő maga is arcon üt. 

Majd egy kis idő elteltével kinyújtotta a kezét felém és egy meglehetősen gyenge mosollyal figyelt. Pár másodpercig tétován figyeltem őt, nem teljesen értettem mire is szeretne kilyukadni.

– Előszöris, bassza meg az apád de nagyon! Nem is nevezném embernek az ilyet. Szart nem tanított neked a traumán kívül. Másodszor... mikor volt bűn szeretni? – Mikey egy kicsit közelebb húzódott hozzám, kezét még mindig felém nyújtva.

– Az apád egy kibaszott gyilkos, egy szörnyeteg. Ezúttal viszont kurva rossz kölykökkel húzott újat. Szerintem ideje, hogy ő tanulja meg a leckét – folytatta elszántan. A szívem szorult össze, ahogy beszélt.

Talán életemben először éreztem, hogy nem egyedül kell megvívnom ezt a lehetetlen harcot.

– Csináljuk! – bólintottam és rászorítottam Mikey kezére. 

Mindennek ellenére végülis volt még értelme küzdeni.

– De először kössük be a kezed, mielőtt elvérzel itt – mosolygott szomorkásan Mikey.

.

Hi! Szóval megint itt vagyok. Tudom sok kihagyással ismét, de csak sikerült megírnom. Júliusban pedig lediplomáztam, szóval ha ezúttal minden terv szerint halad szeretnék majd jobban belehúzni, mert nagyon közel a vég. 😌

Akik még itt vannak és olvasnak még mindig; nagyon hálás vagyok! De tényleg, konkrétan miattatok van még kedvem írni és folytatni. 

Mellesleg hamarosan érkezni is fog a Teens 2 első rendes része, egy kis Joshler alappal. Szóval ha úgy vesszük ennek a sztorinak a vége sem lesz egy teljes vég. De ezzel kapcsolatban még mindenképpen lesznek update-ek a kövi részekben.

Mint mindig; nagyon köszönöm, hogy elolvastátok!

A következő részben tali!💖