Az ascoti lóversenyt követően további egy nap erejéig maradt Mr. Hunsford két barátja velünk, immáron Estrington kapuin belül. Végezetül, június hatodikán, csütörtök este már a férfiak sem boldogítottak társaságukkal. Sem Konstantinos, sem pedig René nem hagyta abba a másik fél bosszantását, a görög herceg újabb és újabb ötleteket talált ki a gróf heccelésére, aki kellőképpen visszaadta ezeket. Örültem, hogy Konstantinos velünk maradt, mivel minden figyelmét vagy felém - vagy René szekírozása felé - fordította, ezzel viszont egyidőben megóvott attól, hogy René de Fontaine-nal kettesben lehessünk.
Kellemes hatást keltett újból megpihenni a barokk kastély monumentalitásában, csillogásában. A rengeteg program közepette ugyanis teljes mértékben elszoktam a régi életemtől, alig emlékeztem, hogyan is teltek a napjaim, mielőtt megérkeztem a palotába, mielőtt megismertem Mr. Hunsfordot, mielőtt betekintést nyerhettem ebbe az életbe, mielőtt találkoztam Istennel. A legtöbb ember furcsának tartana, hogy minden ámítás nélkül azt mondhatom, az utolsó a legfontosabb számomra. Éppen, amit csak hozzátettem? Hiszen anélkül is teljes lenne a kép, nem igaz? Sokaknak talán igen, mivel nyilvánvalóan számításba sem veszik, vagy máshogyan gondolnak Rá. Nekem viszont az a rengeteg tudás, amit a fiatalember által kaphattam a Mindenhatóról, a Bibliáról, azok a példázatok, melyeket Jézus hozott fel, melyek annyira életszerűek, annyira igazak, helyesek, tanító célzatúak, megfogadásra sarkallanak. Eleinte talán hasonló voltam a maghoz, mely kevés földbe hullott, így azonnal kihajtott, azonban a talajban nem tudott mélyre hatolni, a nap pedig megperzselte, mivel pedig nem volt gyökere, kiszáradt. A hirtelen felindulásom Isten megismerése felé kétségekbe vezetett, amiket magamnak is féltem bevallani, így hánykódtam a zúgolódó tengeren mindaddig, amíg meg nem találtam azt, aki segített a víz felszínén lépkedni egyedül hit által. Először magamban kellett tisztáznom a kérdéseimet, kételyeimet, ezzel egy időben pedig az Úr felé fordulni velük. Benne találtam örök békére és biztonságra; el nem múló szeretetét folyton folyvást érezhettem életemben. Mr. Hunsford segített megoldást találni, rávezetni a felgyülemlett bizonytalanságok megfejtésére. Elmondta, nyilvánvalóan, amikor ő közeledett az Úr felé, neki is akadtak aggályai, erre volt jó a három éves utazása, ami alatt megismerkedhetett a tudomány és a hit kapcsolatával, a logikus magyarázatokkal, amelyek egyértelműek lehetnek minden ember számára hit nélkül is, azzal viszont még világosabban jelennek meg az események.
Nyolc órakor már vonultam volna lefelé liliomfehér csipkékkel ellátott blúzomban - melyhez természetesen hasonló színű selyemkesztű tartozott - és a hozzá illeszkedő korallrózsaszín szoknyarészben, elegáns cipőcskében, mikor a telefonom rezgő hangjának jelezésére kaptam fel fejemet. A készülék felé igyekezve húztam le jobb kezemről a kesztyűt, majd meglepődve fogadtam a hívást.
Nem tudtam túl sok időt beszélni a rengeteg eseménynek köszönhetően a barátaimmal, bár így is minden nap mesélt Amanda a vele történt dolgokról, a közös csoportunkban pedig rendesen folyt az élet; Mia volt a legakvívabb, Ami is kellőképpen részt vett a beszélgetés fenntartásában, Kevin, ha beírt, akkor is csak szűkszavúan, Marguerite mindenben egyetértett barátnőjével, én pedig mosolyogva válaszolgattam a Mia által felém szegezett kérdések tömegére.
Mint említettem, a telefonom zöld gombját megnyomva felvettem azt.
-Marguerite? - kérdeztem csodálkozva.
-Szia, Rose - hangja bizonytalanságot rejtett.
-Jól vagy Marguerite? - érdeklődtem. - Minden rendben?
-Én nem szeretnélek zavarni, csak... - magyarázkodott.
-Miért nem vagy suliba? Nekem bármiről mesélhetsz, remélem tudod.
-Tudom, de... Nem baj? Most önzőnek érzem magam - suttogta. - Csak elmaradt az első órám, azért nem... Te... Te hogy vagy?
-Velem minden rendben. És most mondd el, mi bánt, Marguerite. Nem vagy önző, örülök, hogy megbízol bennem annyira, hogy mesélsz arról, ami nyomja a szíved.
-Nem igazán tudtam, kivel beszélhetnék erről - kezdett bele. - Mert Mia-nak mindent elmondok, bízok benne és szeretem, de biztos kiakadt volna, Amanda szintén, Kevinről nem is beszélve.
-Théodore tett valamit? - kételkedtem abban, hogy esetleg megcsókolta a lányt, mert akkor Marguerite valószínűleg inkább boldognak mutatkozott volna, mint aggodalmasnak.
-Igen - sóhajtott. - Fél órája lehetett, hogy egy ismeretlen szám hívott. Azt hittem, hogy téves, mert engem nem igazán szoktak keresni, viszont, a férfi, aki a telefonba beszélt, megkérdezte, hogy Marguerite de Blanc vagyok-e, amire persze igennel válaszoltam és aztán azt mondta, hogy gratulál, a festményemet már ki is kiállították a Grand Palais-ba! Nem értettem, hogy a hogyan szerezhetett tudomást a múzeum igazgatója a képemről, hogyan került a kezébe. Azt hiszem, három napja voltam Aminál, ahol elkezdtem egy új festményt, mert azt mondta, hogy azt csinálok, amit akarunk és Mia még nem jött meg, ezért kezdtem neki festeni és aztán később, mire elkészült a kép, Mia miatt el is felejtettem és Aminál hagytam. Ezért gondolom, hogy Théo volt az... Régebben kérdezte, hogy nem szeretném-e az életemet azzal tölteni, hogy festek és én akkor azt mondtam, hogy szívesen csinálnám és... Rose, Mia nagyon szerette azt a képet, hogyha megtudja... Théonak így sem tud megbocsátani!
-Fogalmam sincs, hogy mit mondjak erre - nevettem. - Téged bánt, hogy beadta a galériába?
-Nem is tudom... Talán egy kicsit megkönnyebbültem, én sosem tudtam volna ilyet tenni, de biztos csak azért vették be a képet, mert Théo rábeszélte őket, így kétlem, hogy tényleg tetszene az embereknek.
-Akinek nem tetszik Marguerite de Blanc művészete, az nem is tudom, mit szerethet - győzködtem. - A kép mit ábrázol?
-Hát... Egy vázát, amiben tulipánok és margaréták vannak, a háttér sötét, a virágok pedig fénylenek és lassanként eloszlatják a sötétséget.
-Hogyha Párizsban járok, mindenképpen meglátogatom a Grand Palais-t. És szerintem Théodore csak jót akart - fűztem hozzá.
-Tudom, ő... - nem folytatta mondatát.
-Egyszer úgyis beszélned kell Mia-val - hívtam fel a figyelmét.
-Théoról? Nem, arról nem lehet nálunk!
-Marguerite, hiszen te szereted, ha pedig ezt Mia megérti, könnyedén megbocsát Théodore-nak.
-Tényleg így gondolod?
-Tényleg.
-Köszönöm, Rose a beszélgetést - halkan mondta, mintha szégyelné.
-Bármikor - elbúcsúztunk egymástól, és mivel már negyed kilenc felé járt az idő, a reggelit pedig nem szerettem volna lekésni, elindultam lefelé a hatalmas grádicson. A második emeleti dolgozószóba előtt haladtam el, mikor beszélgetés érte fülemet.
-Elfogyott a türelmem, fiam! - Alessandro herceg kemény, parancsoló, visszautasítást nem tűrő hanja szűrődött ki. - Július negyedikén megtartjuk az esküvőt!
-Tessék? - Mr. Hunsford, mint aki ledermedt, olyan értetlenül kérdezett vissza. - Nem, atyám, ezt nem teheti, erre nem kényszeríthet! - ódzkodott a gondolattól, valóságos félelmet lehetett érezni, amint megszólalt. - Minden tiszteletem az öné, hálás vagyok magának, ellenben ezt nem tűrhetetem el! Tudja, mivel jár, pontosan tudja!
-Azzal is tisztában vagyok, mi történik, hogyha nem lesz meg az eljegyzés! Inkább hagynád, hogy kihaljon a családunk?
-Két rossz közül válasszak? Nem, atyám, nem kötelezhet erre a döntésre! Megtalálom a naplót!
-Nem fogod, Maximilian - felelte kimérten. - Hogyha eddig nem akadtál rá, miért tennéd ezek után? Három hónapot töltöttél a teljes keresésével a kastélyainkban, azt követően felkutattad a párizsi kúriát is, mégsem lelted meg! Örökre elveszett, törődj bele!
-Mindenben engedelmeskedek önnek, ám ebben képtelen vagyok, ezt nem is várhatja el tőlem.
-Miért van még itt? - kérdezte az apa élesen.
-Ezt, hogy érti?
-Pontosan tudod, mire célzok.
-Mégis mit kellene tennem? Se szó, se beszéd, elküldeni?
-Sokkal hamarabb megtehetted volna. Most egyedül őt kínzod.
-Egyedül őt? Nem, ebben nincs igaza!
-A legelején kellett volna cselekedned, fiam.
-Azt hiszi, nem tudom? Tisztában vagyok vele, ugyanakkor... Nem voltam képes rá! Atyám, maga megérti, milyen szeretni valakit, milyen szerelembe esni. Hogyha az én helyzetembe lenne anyámmal a hölgy helyett, mit tartana fontosnak? Inkább családját menténé vagy egy ártatlan ember életét?
Milyen furcsa eszmecsere érhette már megint fülemet! Mr. Hunsford biztosan túlzott, bár nem igazán tudtam biztosan, hogy mi metafora, mi nem, miről is szól ez a beszélgetés igazándiból. Mivel Alessandro herceg nem válaszolt, úgy gondoltam, ideje szednem a lábamat, mielőtt kijönnének és észrevennének.
A Hunsfordokat különböző hangulat dúlta: míg Alessandro herceg bosszúsnak, addig Mr. Hunsford idegesnek tűnt. Egyenes hátukat megdöntve köszöntöttek kifinomult acélkék és alkálikék öltözetükben: a hosszúkabáthoz természetesen ing, mellény és nadrág is társult.
A reggelit szokásos módon fogyasztottuk el, miközben apa és fia alig emelte tekintetét egymásra.
Ezt követően vonultunk át a társalgóba, később pedig, mikor egyedül maradtam, vagy kint, a beborult ég alatt foglaltam el magamat, vagy bent, a kézimunkával ügyködtem. A hercegek hazaértek ebédre, amit követően én a szobámban foglaltam le magamat a Biblia böngészésével. Kaitlyn jött be közölve, hogy vendég érkezett, ez zavarta meg elmélkedésemet. A szobalány nem közölte, ki jött, így kötelességemnek éreztem, hogy lemenjek és üdvözöljem a látogatót. Éppenséggel Mr. Hunsford is a szalon félé igyekezett, így együtt térhettünk be a helyiségbe.
-Mi folyik itt? - nem lépett tovább, amint meglátta az alakot, amely kalapot tartott a kezében, a hang hatására pedig azonnal megfordult.
-Kegyelmes úr, üdvözlöm - a templomban látott egyik férfi lépett közelebb.
-Úgyszintén - motyogta a herceg. - Valami baj történt, tiszteles úr?
-Természetesen nem. Az esküvői terveket jöttem megvitatni.
Az úriember arca falfehérré változott, megszólalni is alig bírt.
-Az... Az esküvőt? - őszinte riadságot tükrözött gesztenyebarna szeme.
-Így van. Szükségem lenne néhány információra. Mint megtudtam, július negyedikén lesz.
-Atyám keze van a dologban - suttogta fejét ingatva.
-Áh, tiszteletes úr! - lépett széles mosollyal a terembe Alessandro herceg. - Már meg is érkezett?
A fiatalember szótlan volt, egyszerűen lehetlennek bizonyult kitalálni, mi ment végig benne, viharos tekintete viszont engedett következtetni rá.
Egyértelműnek tartottam a férfi édesapjának szempontjából az esetet. Egy atya, aki már csak az életben annyi boldogságot szeretett volna megkapni, hogy egyetlen fiát megnősülni láthassa, az unokáival mulassa el az időt. Teljes mértékben érthető, a helyében valószínűleg én is ugyanígy cselednék.
Mr. Hunsford nekem azt nyilatkozta, egyelőre nem áll készen a házasságra, még várna vele. Ezt is tökéletesen elfogadható, hiszen nem kell siettetni semmit sem, az élet előttünk áll, temérdek időnk lehet, ha Isten is úgy akarja. Az, hogy az úriember még várna legalább egy-két vagy három-négy évet, hogy megbizonyosodjon érzéseiről, esetleg, hogy nehogy meggondolatlanul cselekedjen, hiszen a házasság nem egyszerű, átgondolásra mindenképpen méltó.
Az én helyzetemet nézve, nekem igazán mindegy, ki diadalmaskodik: hogyha az apa, akkor hamarabb köthetem össze az életemet az úrral, hogyha a fiú, akkor később. Legyen ez közös megegyezésük alapján, ne az én véleményem szerint, ugyanis nekem nem számít, mikor is történik meg az eljegyzés.
A reggeli után az idősödő herceg közölte, hogy vacsora meghívást küldött ki néhány barátjának, szeretné, hogyha mi is rész vennénk az ünnepélyen. Ezért kellett fél hétre készen állnunk és teljes pompában bevonulnunk a hatalmas étkezőbe, ahova a vendégek szépen sorjában betértek. Leginkább az idősebb generáció jelent meg, mint például Newcastle vagy Portland hercege és hercegnéje, akiket címükről már ismerhettem, azonban a névhez arcot csupán ez alkalommal volt szerencsém társítani.
A fényáradat a sötét fellegek és a zuhogó eső ellenére is óriási volt, a vacsorához külön zenekar jelent meg, akik oldalt, az asztal végében, a kandallónál játszottak halk hangokat a vacsora folyamán. Alessandro herceg első dologa volt, hogy pohárköszöntőt mondjon.
-Kedves barátaim, örömömre szolgál, hogy el sikerült szabadulniuk erre az alkalomra, reménykedem benne, megérte a fáradságos utazást. Az a megtiszteltetés ért, hogy fiam, kit mind jól ismernek, nem sokára férjként díszeleg menyasszonya oldalán, az esküvőre ugyanis július negyedikén kerül sor! Emeljük poharunkat most rájuk!
Míg a sokaság éljenezve, ujjongva tartotta a pezsőt, addig én a mellettem álló úrra szegeztem tekintetemet, aki egyre szaporábban vette a levegőt, valóságos indulat kavargott benne, valamifelé borzongással meghintve.
Alessandro herceg ilyen hamar győzött volna?
-Maximilian, nem kívánsz esetleg mondani valamit? - fordult felé atyja.
Meredten, mint aki kísértetett látott, úgy tekintett vissza Mr. Hunsford mindig nyugodt szeme édesapjára.
-Gratulálok, Friedrich - szinte minden irányból ez a mondat érkezett, voltak, akik közelebb is jöttek, hogy kezet fogjanak vele, míg az asszonyok engem öleltek át.
Kívülről úgy nézett ki, mintha a férfi azt érezte volna, hogy forog körülötte a világ; homlokán egyre több apró izzadságcsepp jelent meg, szaporábban kapkodta a levegőt.
-Elnézésüket kérem - szinte kiverekedte magát a tömegből.
Mindez ekkora hatást gyarololt az hercegre? Olyannak tűnt, mint én magam, mikor kirohantam a bálteremből. Az esküvő olyan hatással van az úriemberre, mint rám egy emlékem?
Természetesen gondolkodás nélkül a távozó alak után iramodtam. Az úriember nem állt meg, nagy léptekkel sietett, hogy hova, talán maga sem tudta.
-Mr. Hunsford, várjon! - üvöltöttem utána, ezzel már a lépcső aljánál megtorpanásra kényszerítve.
Egyre közelebb értem hozzá, miközben ő hevesen megfordult.
-Nem áll szándékomban elvenni! - kiáltotta, mikor már egy karnyújtásnyira voltam tőle.
Mintha ez lett volna az, amit mindvégig gondolt, egészen azóta, amióta folyamatosan a házasság témája jött szóba, mintha mindig is ezt kívánta volna szóba hozni. A fiatalember kikelt magából; ilyen állapotban még sohasem láttam.
-E... Egyelőre nem - kapott észbe, ekkor viszont már nem nézett szemembe, ezután pedig meghajolva ott hagyott gondolataimmal együtt a lépcső aljában.
Minden egyes alkalommal... Minden egyes alkalommal, amikor nem nézett a szemembe, ő... Ő hazudott! Nem mondott igazat, nem tárta fel az valóság minden rétegét, kontextusában nem helyes dolgokat állított! Hogyha az a hazugság, hogy egyelőre nem akar elvenni és az előző mondathoz kapcsolódik... Az lehetetlen, nem, az...az képtelenség! Mr. Hunsford... Mr. Hunsford soha nem akar elvenni engem!
A felismeréshez egyre több emlék párosult. A herceg beszélt nekem a hazugságról, a házasság témáját folyamatosan kerülte, azt mondta, én nem vagyok kész rá, aztán azt, hogy ő nem, hogy időre van szüksége, ám ekkor sem mondott igazat, végig, végig valótlanságban tartott, megtévesztett, elferdítette az igazságot. Mr. Hunsford soha nem akart vagy akar elvenni! Mit tettem, miért nem? És hogyha így van, miért nem mondta meg?
Felötlöttek bennem a reggeli beszélgetés szavai, mikor Alessandro közölte, hogy fia sokkal hamarabb elküldhetett volna... Tehát sohasem óhajtott házasodni, édesapja mégis úgy óhajtja, hogy a frigy megtörténjen, mégsem miattam! Nem azért, mert kedvel, hanem azért, mert a házasságot akarja fiának! Ha Mr. Hunsford nem akar elvenni, akkor mégis mi értelme annak, hogy megismertük egymást? Mi értelme van annak, hogy különböző helyekre vitt, hogy most itt vagyok, Estringtonban?
A keserű tudat mardosta belsőmet.
Legalább időben megtudtam, hogy
Mr. Hunsford nem szeret engem.