Úgy néztem a felfelé futó szereplők nevét, mintha még mindig a filmkockákon tanakodnék. Mi történt igazából, miért halt meg a főszereplő és kivételesen miért a rossz győzött. Nem a szokásos "és aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak" történet volt, talán ezért fogott meg annyira, hogy még akkor is a képernyőt bámultam, amikor már egy olcsó terméket reklámoztak, elég megnyerő módon. 

Harry a combomra simította a kezét, kizökkentve az összevissza futkározó gondolataim közül. 

"Ennyire tetszett?" kérdezte mosolyogva. 

"Még fel kell fognom." bólogattam, majd a távirányítóért nyúltam, hogy egy másik csatornára kapcsoljak. 

"Kérdezhetek valamit?" 

-Miért ne kérdezhetnél? - ráncoltam össze a homlokom értetlenül. Halkan felsóhajtott, elgondolkodott, talán azon, hogy hogyan fejezze ki magát. Kikapcsoltam a tévét és minden figyelmemet neki szenteltem. 

"Hogy vagy?" jelelte végül. Ezzel csak még jobban összezavart engem. 

"Jól." válaszoltam. 

"Nem gondolkodtál azon, hogy... Hazamenjünk?" kérdezte félve. Határozottan megráztam a fejem.

-Nem - mondtam. 

"Tudod, hogy nem maradhatunk itt örökké." nézett rám komolyan. 

-Miért ne tehetnénk? - vontam fel a szemöldököm.

"Lou..." újabb sóhaj. "Én haza szeretnék menni."

-Nem érzed itt jól magad? - tártam szét a karjaimat. -Mindenünk megvan! 

"Aggódom érted." jelelte kétségbeesetten. 

-Harry, azt mondtad, hogy velem akarsz lenni. Még az utolsó pillanatban is megkérdeztem, hogy biztosan ne bánd meg. Nem értem, most miért...

"Azt hittem rájössz, hogy ez butaság!" kelt ki magából. "Otthagyni mindent és mindenkit, az egész életünket, szerinted helyesen cselekedtünk?"

-Igen - csaptam a térdeimre. 

"Hogy lehetsz ennyire önző?" ingatta a fejét csalódottan. 

-Önző? - hördültem fel. -Azért vagyok önző, mert foglalkozom magammal? Mert nem akarom rosszul érezni magam? Tényleg, Harry? 

"Már rég nem erről van szó. Azt mondtad, hogy változni akarsz. Nem értem, miért lenne megoldás az, hogy inkább elmenekülsz a problémák elől." felnyikkant, mikor talpra ugrottam és levertem az egyik üvegpoharat. 

-Mégis jöttél velem - vetettem felé gúnyosan. -És még most is itt vagy!

"Mert nem akartalak magadra hagyni!" védekezett. 

-Ja, igen. Most jön az a rész, hogy igazából te nem is érzed itt jól magad, hogy csak miattam jöttél el és már megbántál mindent! - hadonásztam, akár egy megtébolyodott. 

"De miért akadtál ki ennyire?" értetlenkedett, miközben felállt. 

-Mert rohadtul rosszul látod a dolgokat! Jól vagyok, jobban, mint bármikor máskor! Nem menekülök semmi elől, az nem én lennék - böktem a mellkasára. Idegesített, hogy ő a helyzethez képest nyugodt tudott maradni. 

"Tudod, mit gondolok?" grimaszolva rám mutatott. "Soha nem voltál még ennyire mélyen."

-Te felfogod egyáltalán, hogy miket beszélsz? - kérdeztem döbbenten. 

"Mintha egy elcseszett szakadék szélén táncolnál. Én kevés vagyok, Lou. Ha félrelépsz, nem biztos, hogy vissza tudlak rántani." szavai láttán hisztérikus röhögés tört fel belőlem. Hitetlenkedve pislogott felém, majd legyintett egyet és sarkon fordult. Ebben a pillanatban a mosoly lefagyott az arcomról, helyét újra a mérhetetlen düh vette át. Erősen megragadtam Harry karját és akkorát rántottam rajta, hogy a mellkasomnak esett. Meghökkenve, elkerekedett szemekkel nézett fel rám. 

-Ne akarj felettem dönteni - sziszegtem. Biztos vagyok benne, hogy nem értette amit mondtam, mégis, mintha célba találtam volna, szabad tenyere az arcomon csattant. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elengedjem őt és egyik pillanatról a másikra a nappali végébe siessen. Felemelte a kezeit, végül mégsem mondott semmit, csak lehajtotta a fejét és úgy tűnt el a szemem elől, hogy vissza se nézett rám. 

Idegesen a kanapé oldalába rúgtam, közben a hajamba fúrtam az ujjaimat és olyan erősen téptem, hogy féltem, a hajszálaim kiszakadnak a fejbőrömből. 

-Bassza meg! - ordítottam torkom szakadtából. Akaratom ellenére is könnyek szöktek a szemembe, mérgesen húztam végig kezem az arcomon. -A kurva életbe! - hüppögtem. Mintha a levegő elfogyott volna a tüdőmből, zokogva hajoltam le, hogy felszedjem a pohár összetört darabjait. Nem foglalkoztam vele, hogy néhány felsértette a bőrömet, a mellkasomat ostromló fájdalom hatalmasabb volt mindennél. 

A bejárati ajtó csapódásának hangja késztetett arra, hogy rögtön eldobjak mindent és -bár homályosan láttam és a kezeim zsibbadtak- Harry után eredjek. Elszúrtam. Mindig, mindent csak elrontok, mire vagyok egyáltalán jó? 

-Nem! - nyögtem fel, mikor a verandáról lelépve a bokám kicsúszott alólam és a térdeimre estem. -Harry! - kiáltottam. Kérlek, gyere vissza! Kérlek, kérlek, kérlek! 

Előredőltem, homlokomat a betonhoz nyomtam és úgy sírtam, mint talán még soha. Mindenem fájt. A fejem, a kezeim, a bokám és a... lelkem. Ez lehetséges egyáltalán?
Mintha el akarna hagyni. 

-Louis - valaki a nevemen szólított. Tompán hallottam őt, még akkor is, mikor a hónom alá nyúlva emelt fel. -Louis! 

-Ne... - tántorodtam hátra. A veranda szélének dőltem, hátamat bántotta a kemény fa. Határozott karok vontak szoros ölelésbe és amint megéreztem az édes, összetéveszthetetlen illatot tudtam, hogy még nincs minden veszve. 

Arcomat Harry vállába fúrtam és görcsösen szorítottam a felsőjét, azt remélve, hogy így több ideig érezhetem magam biztonságban mellette. Ha valakinek elmondanám, hogy milyen érzés... Nem hinnének nekem. Mintha egy fal épült volna körém, ami nem enged át semmit és senkit, nem kell félnem. Ezt sugallta felém. 

-Bocsáss meg! - mondtam, mikor elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy értse amit mondok. Aprót biccentett, majd elengedett és segített talpra állni. Vártam, hogy leszidjon, vagy folytassa amit elkezdett, de jóformán rám se nézett. Lefertőtlenítette a kezeimet, hideg vízzel megmosta az arcomat és még a bokámat is megnézte, bár annál magas hangon ellenkeztem, mert azon kívül, hogy enyhén sajgott, nem volt egyéb panaszom.
Leültem az asztalhoz, mikor a kukába dobta az összetört poharat. 

"Jobb?" kérdezte felém fordulva, de nem jött közelebb, inkább a pultnak dőlt és onnan méregetett engem. 

-Nem akartalak bántani - sóhajtottam. -Én... Nem tudom, hogy mi a szar volt ez.

"Még soha nem láttalak így sírni."

-Sajnálom...

"Ne sajnáld. Szerintem most engedtél el fél év problémát." jelelte halványan elmosolyodva. 

-Azzal, hogy sírtam? - hitetlenkedtem. 

"Tomboltál." helyesbített. 

-És most mi lesz? - kérdeztem elkeseredve. 

"Hazamegyünk." jelentette ki ellentmondást nem tűrve. "Beszélsz a srácokkal és Darrennel, felhívod anyukádat és megnyugtatod, hogy minden rendben, mert pont neki nem szabadna idegeskednie."

-De mi van, ha...

"Nem, nincs mi van ha." lökte el magát a pulttól és közelebb jött hozzám. "Kiírsz a netre valamit, hogy még életben vagy és a következő koncerten már részt veszel. Jól fogod magad érezni. Utána leülünk és megbeszéljük, hogy mi lesz a karácsonnyal."

-Karácsonnyal? 

"Jó reggelt." forgatta meg a szemeit. "Másfél hónap múlva karácsony!"

---

Egyhuzamban ugyanabban a pozícióban ülni egyáltalán nem kényelmes. Főleg, ha hosszú órákról van szó. Mindenesetre, felszívtam magam és kitartóan helyt álltam, ennek köszönhetően már ötkor Riverside utcáit jártuk. Nem szóltam Masonnek, hogy lelépünk, gondolom majd észreveszi, a pénznek meg örülni fog, hiszen előre fizettem két hónapot. Nem kértem vissza. 

-Segítsek? - fordultam Harry felé, mikor leparkoltam a házuk előtt. 

"Szerintem ne várd meg, hogy anya észrevegyen." jelelte. "Biztosan nagyon mérges..."

"Bocsánatot kell tőle kérnem." sóhajtottam. 

"Majd, ha lenyugszik. Egyelőre még én se tudom, hogyan álljak elé." grimaszolt és kicsatolta a biztonsági övét. "Mikor találkozunk legközelebb?"

"Holnap. Ha nem tiltanak el tőlem." kósza gondolat, de még igaz is lehet. 

"És hova mész most?" kérdezte. 

"A stúdióba. Ilyenkor még dolgozni szoktunk." bólintottam. 

"Majd írj, hogy mi volt. Oké?"

-Oké - mosolyogtam rá.
 A visszapillantó tükörben figyeltem, ahogy a hátára vette a táskáját és kezében a gördeszkájával csukta le a csomagtartó ajtaját, majd a kerítésnél még visszafordult, hogy intsen egyet. 

A gyomrom gombostűnyire zsugorodott, mire az ismerős épület elé értem. A bátorságom, hogy a fiúk elé álljak eltűnt most, hogy Harry nincs mellettem. Mit csináljak, ha nincsenek is itt?
Vagy inkább nem teszek próbát, egyszerűen hazamegyek és bezárkózom a szobámba. 

Hiába tűnt jobb ötletnek, már nem léptem vissza, felvettem a pulóverem -mintha az egy pajzs lehetne- és még a kapucniját is az arcomba húztam. Köszönés nélkül siettem el a portás mellett, most már azon voltam, hogy minél hamarabb túlessek az egészen. Óvatosan nyomtam le a kilincset, a szívem a torkomban dobogott mikor meghallottam Zayn hangját. Érkezésem nem maradt feltűnésmentes. 

-Sziasztok - köszöntem halkan. A szobára csend telepedett. Komolyan, úgy néztek rám, mintha szellemet látnának. Megköszörültem a torkom, hátha kapok más reakciót is a halálra vált arckifejezéseken kívül. 

Amint előre léptem, Zayn visszafordult Liam felé és halkan kérdezett tőle valamit, amit sajnos nem értettem, Niall pedig olyan tekintettel meredt rám, mintha meg akarna ölni. 

-Louis! - ocsúdott fel Darren és elém sietett. -Nahát, ezt a meglepetést! Minden rendben, ugye? - hajolt közelebb. Bizonytalanul bólogattam, mire szélesen elvigyorodott és átkarolva a vállamat vezetett Shanehez. 

-Meghallgathatnád a dalokat. A fiúk elégedettek, de persze a te véleményed is számít - mi ez az apáskodás? 

Vajon mit mondott neki Harry, miért kellett elmennünk? 

-Elkészült mindegyik? - kérdeztem meglepődve. 

-Profi vagyok - integetett Shane, hogy végre őt is észrevegyem. 

-Ebben nem kételkedtem - veregettem meg a vállát. Darren magunkra hagyott minket, kaptam egy fejhallgatót, de még mielőtt az első dal elkezdődhetett volna még hallottam, hogy hazaküldi a fiúkat. 

Utálnak engem. Főleg Zayn. Rám se hederített.

-Ez a bónusz - tátogta Shane izgatottan, majd valamit átállított a számítógépen. 

-Tényleg jók lettek! - dicsértem meg őt, elvégre nagyrészt neki köszönhetjük a zenei alapot. -Szerinted össze lehet hozni élő zenével?

-Ez egy nagyon jó kérdés, Louis! - tapsolt Darren. Mi a...? 

-Talán megtanulhatnék zongorázni - hozakodtam fel az ötletemmel. 

-Gitár és zongora? - hunyorgott rám Shane. -Niallel egyeztess.

-Jó... - hümmögtem és az asztalra tettem a fejhallgatót. -Majd megbeszélem vele... 

-Ráér - biccentett. -Végeztünk, ugye? - nézett a vállam fölött Darrenre. -Király, akkor... Nem akarsz dumálni? 

-Én? - mutattam magamra.

-Aha. Beülhetnénk valahova.

-Igen, persze - végig se gondoltam, mit mondok, csak az volt előttem, hogy ne kelljen hazamennem. 

Elköszöntünk Darrentől, megígértem neki, hogy holnap itt leszek a megbeszélésen és nem tűnök el megint egy szó nélkül. Örültem, hogy ő nem haragszik rám, bár tudtam, hogy ezt Harrynek köszönhetem. 

Joan klubja tabuvá vált számomra. A központba mentünk, ahol a törvényeknek megfelelve egy kólát kértem és megvárva Shanet -aki viszont nem sajnálta a pénztárcáját és a legerősebb italt rendelte meg- kiszemeltem egy boxot, ahol aztán helyet foglalhattunk. 

-Merre jártatok? - kérdezte kíváncsian. Az üvegasztalra tette a poharát és hátradőlt a párnázott sarokpadon. 

-San Franciscoban - válaszoltam, miközben a szívószálammal szórakoztam. Furcsa, hogy eddig nem igazán beszéltem Shanennel, most pedig vele iszogatok, mintha barátok lennénk. -A kihaltabb részén.

-Van olyan? - kuncogott fel. -És? Jó volt?

-Nekem igen. Szívesen maradtam volna még, de Harry... Szóval nem lehettem annyira önző, hiszen ő még suliba jár és csak tizenhét éves.

-Hogy is jött az ötlet, hogy elmenjetek? - ráncolta a homlokát. Tényleg nem tudja?

-Zayn baromságot csinált...

-Mint mindig - szólt közbe. Esküszöm, meg akartam védeni Z-t. De ahelyett, hogy ezt megtettem volna, nagyot sóhajtottam és folytattam.

-Én is belekeveredtem. Egy éjszakára bent tartottak minket az őrsön. Nem volt semmi... Engem mégis megviselt. Először nem éreztem magam bűnösnek, mert tényleg, itt Zayn volt a hunyó, de aztán eszembe jutott, hogy sokszor léptem félre az életben. Azokért a dolgokért bűnhődtem.

-Te vallásos vagy? - vonta fel a szemöldökét. 

-Nem - ráztam meg a fejem. -Nagyon nem.

-Akkor nem értelek, tesó - motyogta, miközben előrehajolt és a térdeire támaszkodott. -Azzal, hogy a kollégáddá váltam, olyan dolgokról is tudomást szerezhettem, amik igazából a privát életedhez tartoznak. Vagy én vagyok túl rossz ember, vagy te tényleg a semmiért ostorozod magad...

-A semmiért? - hitetlenkedtem. 

-Meg akarsz felelni mindenkinek. Én ezt látom - bólogatott. -A koncerteken annyira lehet látni rajtatok, hogy hogy is vagytok éppen. Néha meg akartam jegyezni, hogy a nagyképűséged átlépett egy határt, de aztán valahogy eltűnt és félénk lettél, bizonytalan. Érted... Eltűnt, visszajött, eltűnt, visszajött, eltűnt...

-Oké, vágom - állítottam le őt. -Erre én is rájöttem.

-Zayn iszonyat pipa rád - ingatta a fejét sajnálkozva. -De majd megbékél.

-Nem csak Zayn. Egyik barátom se szól hozzám - suttogtam elkeseredve. 

Shane arca megnyúlt, miután láthatóan nagyon elgondolkodott valamin. A pultosnak kiabált, aki az időre hivatkozott, ám végül nem neki lett igaza. Pár percen belül felhangzott az idei sláger, a vendégek kurjantottak egyetértésüket adva a pultosnak. 
Az előttem ülő srác a zsebébe nyúlt és közben párszor körbenézett. 

-Tesó, ettől leszel csak igazán boldog - közelebb csúszott hozzám, a markát lefelé tartva fogta meg a kezem. -Mostantól barátok vagyunk! - vigyorodott el szélesen és a tenyerembe ejtette a tablettát. 

Értetlenkedve pislogtam magam elé, mire leesett, hogy mit is tartok a kezemben. 

-Nem, ez nem jó ötlet - ellenkeztem.

-Miért, próbáltad már? - nevetett. Rajtam nevetett.

Sértetten mordultam rá, mire karjait maga elé emelve dőlt hátra. A kólámért nyúltam, erősen markoltam a poharat és száműzve a józan eszemet, lenyeltem a tablettát.