Mikor leértünk a lépcső aljára, sz első aki szemet szúrt nekünk, egy hangos, kissé talán túlságosan is jókedélyű alak volt.

Valószínűleg sokadszorra mondta már el hogy keveredett a kastélyba, de így ezúttal mi is meghallgatthattuk, hogy összefutott Ireneal és Lupinel a kikötőben,  a vörös hajú barátnőnk mesélt a kastélyról, neki pedig kedve támadt beszállni a licitbe.

Amint a férfi meglátott minket, máris felénk vette az irányt hogy köszönthessen minket.

- Nahát micsoda határozott kiállású fiatalember! A hölgy bizonyára nagyra értékeli magát! Kegyed pedig ha nem tévedek, egyenesen a tüzes spanyol földek szülöttje, - csókolt kezet nekem- Baumann vagyok szolgálatukra!

- A legtöbben nem találják el elsőre, honnan származom. Elismerésem Senor Baumann!- Biccentettem.

- Ugyan, kedvesem! Egyetlen másik nép sem hordja úgy a vöröset, mint maguk! Elég volt a ruhájára pillantanom, és máris megvilágosodtam! Maga pedig, bizonyára a nemes angol földről érkezett! Tőzsgyökeresnek néz ki, igazi mintapéldának!

- Bár nem akarom letörni Venus lelkesedését, de sokkal valószínűbbnek tartom hogy a barátaink meséltek rólunk, minthogy ennyire profi lenne.- Egy pillanatra megfagyott a levegő, majd Baumann hangosan felkacagott.

- Valóban ifjú detektív, most lebuktam! De már látom, igaz amit eddig rólad hallottam, valóban vág az eszed! Maga pedig még annál is csinosabb, mint állították!- Fordult felém ismét, de csak egy vérszegény mosolyra futotta tőlem. Profi hazudozóval van dolgunk, ez nem is kétséges.

Megállapítottam, hogy elegáns öltözéket visel, a szék karfájára terített
köpenyén pedig a vezetékneve kezdőbetűjét formázó arany dísztű csillogott.

– Örvendek, Sherlock Holmes vagyok – mutatkozott be eközben a barátom, aki
bár velem együtt jött le, de senkinek nem tűnt fel, melyik szobából bukkant elő.
Enyhe feszültséget éreztem a levegőben, ezért körbetekintettem a szalonban. Mr.
McSweeney egy karosszékben, pontosabban a saját karosszékében ült, és kifejezetten ingerültnek látszott. Oliver a parkra néző ablaknál ácsorgott. Mr. Adler a kanapén ült Arsène és Irene mellett, Nelson úr pedig, aki csatlakozott a kastély személyzetéhez, csupán sötét
foltként vált ki a falból.

Az összes férfi felállt, hogy átadja nekem a helyét, de én azt a széket választottam,
amelyet Oliver üresen hagyott.

– Ezek szerint talált szállást éjszakára? – érdeklődtem udvariasan Baumanntól.

– Hogyne! És amint épp az imént mondtam a barátjának… végül is megfogadtam a barátnőjük tanácsát!

– Vagyis a hajóján alszik?- Kérdezte Irene.

– Még mindig jobb, mint a King’s Head – nevetgélt Baumann. – Inkább én is
levágatnám a fejem, mint hogy ott aludjak!- A vicc elérte a kellő hatást, Leopold jót nevetett rajta.

Mindenki megvárta, míg helyet foglalok, azután folytatták a megkezdett beszélgetést.

– Amint az imént említettem, kedves Arthur… szólíthatom Arthurnek, ugye?
Természetesen nem kívánom vitatni a döntését, és a barátjának sem szeretnék ártani, de örülnék, ha megfontolná az ajánlatomat. Tudom, nem ez a megfelelő alkalom, hogy bizonyos témákat megvitassunk, de nincs abban semmi rossz, ha mindenki megismeri a szándékaimat, mert én így szeretek üzletelni. Nyílt sisakkal. Ha a newarki kastély eladó, és a legjobb ajánlat nyer, akkor Adler úr engedelmével arra kérem, soroljon engem is a vevőjelöltek közé.

– A nagybátyám már megmondta – morogta az ablaknál álló Oliver.

– Haha – szakította félbe Baumann. – Úgy vettem észre, hogy amit a nagybátyja
mondott, fiatalember, az valójában inkább önnek szólt. Örülnék, ha legalább egyszer Arthur úrral is megtárgyalhatnám ezt a kérdést.- Felvont szemöldökkel hallgattam az alig leplezett vitát.

– Megdöbbentő a viselkedése, uram – vágott vissza Oliver.

– Ugyan már, semmivel sem megdöbbentőbb, mint a magáé! Mondja csak: nem a Mosel vidékéről származik véletlenül?-E szavak hallatán Oliver hirtelen hátrafordult.

– Hát ez meg hogy jön ide?

– Nem érdekes… – dünnyögte Baumann.– Csak arra lettem volna kíváncsi, annyira
skót-e, mint én, aki Hamburgban születtem.

– Bárcsak a humorérzéke is elérné a szemtelensége szintjét – sziszegte Oliver.- Rendben, a leplezett vitának hivatalosan is vége.

– Á! – szólalt meg Irene apja. – Csodás város.

– Jól mondja, Adler úr.

– Nem pont az a város, ahonnan a szenvedélyes hajósok jönnek… – jegyezte meg ekkor Mr. McSweeney.

– Ez igaz, de mit tegyek? Végül is a spanyol konkvisztádorok háromnegyede Extremadurából származott! – nevetgélt Baumann, mire megfeszültem, és megköszörültem a torkom. – És különben is, be kell vallanom önöknek, hogy én nem vagyok igazi szenvedélyes hajós. Szeretek vitorlázni, van egy szép hajóm, de nem kedvelem a túlságosan hosszúra nyúló, magányos utakat. De félek, ezek az apróságok nem igazán izgalmasak.

– Minden lehet izgalmas – felelte McSweeney higgadtan. – Attól függ, mekkora érdeklődéssel hallgatják.

- És hogy mesélik el.- Tettem hozzá.

– Attól tartok, az ön érdeklődését már kimerítettem – mondta erre Baumann.

– Szó sincs róla, Baumann úr. Sőt, ha megtisztelne azzal, hogy itt marad vacsorára…- Észrevettem, hogy a meghívás hallatán Oliver ökölbe szorítja a kezét, de igyekezett udvarias kifejezést erőltetni az arcára.

– Nagyon kedves öntől, Mr. McSweeney. De nem szeretnék visszaélni a vendégszeretetével.

– Ragaszkodom hozzá.

– Akkor bátorkodom igent mondani.
Nelson úr, aki a háttérben meghúzódva hallgatta a társalgást, kiment, hogy szóljon a személyzet többi tagjának, hozzanak még egy terítéket.

Mi pedig a szalonban folytattuk a beszélgetést. Baumann nem titkolózott: elmondta magáról, hogy házasember, a felesége Brüsszelbe való – de nem szereti azt a várost –, és három gyereke van, három fia. Kihasználta az alkalmat, és feltett néhány kérdést Sherlocknak meg Lupinnek, mert kíváncsi volt rá, minden ilyen korú fiút azok a dolgok érdekelnek-e, amik az ő gyerekeit. Úgy tűnt, a barátaim válaszait megnyugtatónak találta.

– Meggyőződésem volt, hogy rajtuk kívül nincs még egy olyan kamasz fiú, akit
ennyire lenyűgöznének a pisztolyok és a boksz. Miféle világban nőnek fel ezek a
gyerekek, mondja, Adler úr? Az említett motyogott erre valamit, azután más témára terelődött a társalgás.

McSweeney, aki időközben kissé megnyugodott, a kastélyról kezdett mesélni és arról, hogyan újították fel a feleségével, hogy visszanyerje régi fényét. A beszélgetés a vacsoraasztalnál is folytatódott, többé-kevésbé oldott hangulatban, míg Baumann meg
nem kérdezte Olivertől, családos ember-e.

– Micsoda szemtelenség! – csattant fel ekkor McSweeney úr unokaöccse. – Mióta képezi beszélgetés tárgyát az én érzelmi állapotom?

– Nem akartam megbántani – védekezett Baumann. – Én csak megpróbáltam bevonni a társalgásba. - De nyilvánvaló volt, hogy Oliver reszket a türelmetlenségtől. És minél világosabbá
vált, hogy Baumann úrnak eszében sincs távozni, annál idegesebb lett. A váratlan
vendég érkezése csak fokozta a feszültséget nagybácsi és unokaöcs között. És még talányosabbá tette a kastély ügyét.

Végre-valahára befejeződött a vacsora, de amikor sétálni indultunk volna, megláttuk, hogy odakint időközben eleredt az eső. Sűrűn hullottak a cseppek, de olyan csöndesen, hogy egészen addig észre se vettük. Azok után, hogy az egész napot a folyón töltöttük,
semmi kedvem nem volt kimenni az esőbe, úgyhogy inkább azt kértük, hadd
vonuljunk vissza a szobánkba.

Elköszöntünk a felnőttektől – Baumann ismét kezet csókolt nekem –, és felmentünk az emeletre.

– Micsoda felfújt hólyag! – jegyezte meg Arsène, mihelyt hallótávolságon kívül
kerültünk. – De azért alapjában véve rendes fickónak látszik.

– Igen, legalább elviselhetővé tette a vacsorát – helyeseltem.

Sherlock összekulcsolta a kezét a háta mögött, mint mindig, ha mélyen a
gondolataiba merült.

Az első emeletre érve összefutottunk Nelson úrral, aki úgy járt-kelt a kastélyban, mintha Lord Maxwell kísértetét alakítaná. Ez a baljós látvány egy pillanatra eszembe juttatta a rettegést, amelyet a kastélyban töltött első éjszakámon éltem át szobám
magányában. Most, hogy már tudtam a titkos átjáróról, egyáltalán nem állt
szándékomban ott aludni. És a legpraktikusabb megoldásnak az tűnt, ha megismétlem éjszakai portyámat. Sherlock megemlítette Nelson úrnak a titkos átjárókat, mivel kiderítette, hogy Irene szobájába is vezet egy, de megkérte, hogy ne szóljon Leopoldnak, nehogy veszélybe kerüljön a kastéllyal kapcsolatos nyomozásunk. Nem tudom, mit mondott neki, de hihetetlenül meggyőző lehetett, mert nem csupán arra vette rá Horatiót, hogy hanyagolja kötelességét egy nemes cél érdekében. de jóságos főkomornyikunk még egy-egy tábori ágyat is bevitetett nekünk Sherlock és Arsène padlásszobájába, mivel tudta, hogy mellettük biztonságban leszünk.

Mi pedig végtelenül hálásak voltunk neki ezért.

Így hát újra együtt voltunk. Az eső halkan kopogott a tetőn, és ez a lágy, bársonyos nesz még sejtelmesebbé tette a hangulatot. Úgy éreztem, hidegebb van, mint előző este – talán mert a Baumann érkezését követő zűrzavarban a szolgák nem gyújtottak be a kandallókba –, úgyhogy jól beburkolóztam a gyapjútakaróba, mintha tél lenne.

Arsène a lámpás túloldaláról figyelt tágra nyílt szemmel. Olyan volt, mint egy bagoly. Sherlock viszont túlságosan bő köntösében (a krémszínű öltönyhöz hasonlóan ez is a bátyjáé lehetett) egyenes tartással állt az ablak előtt, kissé türelmetlenül, mint aki keres
valamit.

– Nos, Holmes úr – kezdte Arsène, miután elhelyezkedtünk. – Megvárja, míg kilukad az oldalunk a kíváncsiságtól, vagy elmondja végre, mit derített ki a mai napon a kastélyról?

– Igazából nem sok mindent – felelte Sherlock anélkül, hogy levette volna a szemét az ablakról. – Eltekintve a pincébe vezető titkos átjáróról.

– Egyszóval a szokásos dolgok – állapította meg Arsène. – Néhány titkos átjáró, egy kincseskamra…

Én erre elnevettem magam, de Sherlock, aki továbbra is kifelé bámult, csupán
halványan elmosolyodott.

– Egy kincseskamra nem jönne rosszul – mondta aztán. – Már csak azért is, mert az talán végre megmagyarázná ezt az örökösügyet…

– Miféle örökösügyet? – kérdezte Irene.

– Rébuszokban beszélsz, barátom… – jegyezte meg Arsène.

Sherlock otthagyta az őrhelyét, és végignyúlt az ágyon, így hát magamhoz vettem a szót.

– Arsène, mit tudsz a hajózásban használt jelzésekről? - Arsène elgondolkodva vakarta a fejét.

– Tudom, hogy zászlókkal szoktak jelezni egymásnak a hajók…

– És éjszaka?

– Fényekkel – felelte Arsène.

– Vagy morzejelekkel – mondtam erre – Wait for the solution of the heir matter: várom az örökösügy megoldását. Emlékeztek a fényekre, amiket a tegnap esti sétánk közben láttunk a folyó fölött? – kérdeztem.

– A halászok lámpásaira?

– Igen, azokra, amikről azt hittük, hogy a halászok lámpásai – helyesbített Sherlock.

– Én kezdettől fogva túl feltűnőnek tartottam őket, és ahhoz képest, hogy elvileg a folyó közepén haladó hajót láttunk, túl közel voltak az öböl túlsó végéhez. Visszafelé jövet megjegyeztem a felvillanások ritmusát, és amikor Newarkba értünk, Sherlock észrevette, hogy a tetőről és a kastély keleti feléről még mindig látszanak. Az üzenetet többször is megismételték.

– Azt akarod mondani, hogy valaki a folyó felől üzent Newarkba? –kérdezte Irene csodálkozva.

– Biztos, hogy volt valaki a folyón, aki valamit akart ezzel az üzenettel. De a ma este a vihar miatt, nem fog próbálkozni.- Folytattam.

– De… ki küldte az üzenetet szerintetek? – Tette fel a jogos kérdést Irene.

– A kérdés inkább az, hogy… kinek küldte? – dünnyögte Arsène.

– Nekem ezzel kapcsolatban van egy-két feltevésem – nyugtattam meg őket sietve.

– Akkor halljuk!

– Tegnap este, amikor visszaértünk a kastélyba, Oliver lent várt ránk, ezért kizárnám, hogy az üzenet neki szólt volna. Ráadásul amikor megmutattam neki a legkeletibb ablakot, azt, ahonnan a legjobban látszott a fény, vagyis ahonnan könnyen lehetett volna válaszüzenetet küldeni, azt mondta, az Arthur McSweeney szobája.

– Tehát valaki egy hajóról titkos információkkal látja el McSweeney urat De miért?

– Amint az előbb is mondtam, van itt egy-két dolog, ami sehogy se stimmel –
állapítottam meg. – Fel is sorolom őket, olyan sorrendben, ahogy eszembe
jutottak. Tegyük fel, hogy így áll a helyzet: van egy látszólag eladó kastély, de van egy unokaöcs is, egy leendő örökös, aki nem szívesen veszítené el ezt az értékes ingatlant. Azt pedig bizonyosan tudjuk, hogy Evelyn McSweeney nincs itt. Állítólag már elutazott. Bár eléggé furcsának tartom azt a döntést, hogy Párizsban várja meg a férjét, tekintve, hogy egy tüdőbeteg hölgyről van szó. Párizs nem valami egészséges levegőjű város, ha pedig Evelynnek csakugyan meleg éghajlaton, tengerparton kell élnie, megvárhatta
volna a férjét az Azúr-parton, Olaszországban vagy éppen Barcelonában is.

– Ez így van – helyeselt Arsène. – Folytasd.

– Tehát a következő feltételezéseim maradtak. Egy: Mrs. McSweeney nem ment Párizsba, hanem itt van a közelben, egy hajón, és fényjelek segítségével tartja a kapcsolatot a férjével.

– De miért tenne ilyet? – Nem válaszoltam, inkább folytattam. – Kettő: Mrs. McSweeneynek semmi köze a dologhoz, és a hajón lévő ember nem
más, mint Baumann barátunk.

– Három: a hajón lévő ember nem Baumann volt, nem is Mrs. McSweeney, és nem Arthurral váltott üzeneteket, hanem Oliverrel.

– De az előbb mondtad, hogy Oliver…

– És négy: a hajón vagy Mrs. McSweeney volt, vagy Baumann, és Oliverrel váltott
üzeneteket. Látszott, hogy ebből már semmit sem értettek, beletörődtem hát, hogy további magyarázattal kell szolgálnom.

– Sherlock mai kastélylátogatás során próbált bizonyítékot találni az imént felsorolt négy lehetőség valamelyikére. De vegyétek számításba, hogy a heves természetű Baumann úr létezéséről csak ma este szereztem tudomást. Úgy láttam, Oliverrel nem találja a hangot, Mr. McSweeneyvel viszont rokonszenvez, de persze az is lehet, hogy csupán színészkednek előttünk.

– Ez nekem is eszembe jutott! – kiáltott fel Arsène. – Úgy értem, már elég jól átlátunk mindenféle szemfényvesztésen, és Baumann túlságosan harsánynak tűnik ahhoz, hogy csakugyan az legyen, akinek mondja magát.

– Színészkedik – bólogatott Irene. – Nekem is ez volt a benyomásom.

– A kérdés már csak az: ki a közönsége? – mondta Sherlock.

Rám néztek, mintha tőlem várnánk a választ. De ezt még én sem tudtam megmondani.

– Ebben a pillanatban nem tudhatjuk – jelentettem ki. – De vannak más dolgok,
amelyek szerencsére világosabbak: például az, hogy a szóban forgó örökös nem lehet Oliver. Azután felfedeztem pár apró, de talán jelentős részletet.– Első pont – vágtam bele. – Úgy látom, Mr. McSweeney igazából nem akarja
eladni ezt a kastélyt.

– Apám is így gondolja.

– Jól teszi – bólintott Sherlock. – Ebédidőben kihasználtam, hogy már kiigazodom a kastélyban, úgyhogy belopóztam McSweeney dolgozószobájába, és nekiálltam valami
olyan iratot keresni, ami azt bizonyítaná, hogy el akarja adni az épületet. De semmi ilyesmit nem találtam.

– Alaposan körülnéztél? – kérdezte Arsène.

– Nem volt valami sok időm – felelte Sherlock. – De a dolog felettébb gyanús: ha tényleg olyan sürgősen meg akar szabadulni a kastélytól, mert várja a felesége, olyannyira, hogy még Irene apját is iderángatja, mintha távozás előtt egyenesen a kezébe akarná nyomni a kulcsokat, akkor felteszem, arra is felkészül, hogy gyorsan el tudja intézni az ügy jogi részét. Arra számítottam tehát, hogy ott találom azokat az iratokat, amelyek igazolják, hogy ő a kastély tulajdonosa, mivel ezekbe minden vevő bele akarna tekinteni, mielőtt dönt az ingatlan megvételéről.

– Lehet, hogy egy széfben tartja őket – vitatkozott Lupin.

– Lehetséges – ismerte el Sherlock. – Ezek értékes iratok. De ugyanez nem mondható el egy egyszerű szerződéstervezetről, amelyet gyorsan ki lehetne tölteni és alá lehetne íratni apáddal. Ha valaki csakugyan minél előbb nyélbe akarja ütni az üzletet,
feltétlenül készíttet a jegyzővel egy ilyen tervezetet. Itt viszont…

– Itt viszont nem volt ilyen – fejeztem be helyette a mondatot. Sherlock bólintott, majd „kettő”-t mutatott a kezével.

– A második felfedezést Mrs. McSweeney, vagyis Evelyn szobájában tettem. Az a
helyzet, hogy az összes ruhája ott van a szekrényekben. Vagy van még egy szekrénye, valahol a kastély más részén, és abban voltak a ruhák, amiket magával vitt…

– Vagy el sem utazott! – kiáltott fel Lupin.
Pillanatnyi csönd támadt.

– Vagyis? – kérdeztem.

– Vagyis vegyük figyelembe Arsène iménti feltételezését, és folytassuk – felelte Sherlock, és ezúttal három ujját tartotta a magasba. – Oliver szobájáról is érdemes szólni egy-két szót. Két okból: egyrészt mivel a keleti oldalon található sarokszoba, és az egyik ablaka közvetlenül Arthur szobájának ablaka fölött van. Másrészt pedig mert ez
az egyetlen, ahová nem tudtam bemenni, ugyanis miután Oliver sietve megmutatta apádnak a kastélylátogatás során, kulcsra zárta.

– Hmm – dünnyögte Arsène. – Itt valami bűzlik!

– Elképzelhető… mert jelen pillanatban úgy tűnik, a következő a helyzet: McSweeney úgy tesz, mintha a feleségét külföldre küldte volna, a kastélyt pedig el akarná adni apádnak. Mihelyt ideérkezünk, kiderül, hogy a kastélyban lakik az unokaöccse is, akivel apád barátja szemmel láthatóan nehezen jön ki. Itt vannak aztán a rejtélyes fényjelzések, valakitől, aki arra vár, hogy megoldódjon az „örökösügy”, továbbá
felbukkan egy német akcentussal beszélő szélhámos, aki pont másnap köt ki a
hajójával a faluban, és látogatja meg a kastélyt. Mindezek az elemek valahogyan illeszkednek egymáshoz, csak még nem tudom, hogyan, de… talán ha segítenétek… - Megkezdtük hát kedvenc tevékenységünket, vagyis egymás után soroltuk a feltételezéseinket, majd jó alaposan kiveséztük őket. Újabb meg újabb lehetőségek ötlöttek fel bennünk, de mindegyikben volt legalább egy apró részlet, ami nem illeszkedett a többi közé. És ahogy teltek az órák, egyre világosabb lett, hogy ezzel nem jutunk semmire, csak az alvásra szánt időt vesztegetjük.

Már épp megadtuk magunkat a csöndnek, csupán az eső kopogott halkan a tetőn, amikor a lépcső felől sebesen közeledő lépteket hallottunk.
A következő pillanatban valaki izgatottan kopogott az ajtón. Arsène, aki még nem
vetkőzött le, leugrott az ágyról, és megkérdezte, ki az.

– Horatio vagyok! - A barátom kitárta az ajtót, Nelson úr pedig belépett a padlásszobába. Az alacsony mennyezet miatt úgy meggörnyedt, mint egy fogságba esett óriás. – Igaza volt, Holmes úrfi! – kiáltott fel izgatottan. Azután felemelte nagy, fekete kezét, amelyben egy B betűs dísztűt szorongatott. Rögtön ráismertem: ezt láttam Baumann köpenyére tűzve. De hogy került Nelson
úrhoz? – Amikor sötét lett, kilépett a falikárpit mögül! – folytatta a főkomornyik, csaknem kiabálva. – És amikor megpróbáltam elkapni, sarkon fordult, és leszaladt a lépcsőn.

– Baumann? – kérdeztem. – Mit keresett Baumann Irene szobájában?

De nem volt időnk a kérdezősködésre. Sherlock is leugrott az ágyról.

– Menjünk, gyorsan! – noszogatott minket, és olyan sebesen rohant az ajtó felé, hogy csak úgy lebegett a köntöse.

Az eddigi fáradtsagunk pedig egy csapásra eltűnt.