Minden percben vártam a visszatértét, nem szívesen indultam el dolgozni, és az utcán, ahol előző nap találkozunk, izgatottan vártam, hogy megpillantsam őt, mintha feltűnése helyhez és időhöz lett volna kötve. Szomorú voltam, amikor nem mutatkozott és a buszmegálló felé tartva sem hallottam meg fapapucsa kopogását. Egy tiszta pillanatomban csodálkoztam, hogy változhatott meg huszonnégy óra alatt ennyi minden, amikor előző nap menekültem a közeléből, és Akutagawát egy furcsa embernek tartottam, nem olyannak, akivel akkor mindennél jobban együtt akartam lenni.

Annyira végletes és józan ésszel felfoghatatlan voltam, hogy sokáig nem is elemezgettem a tetteimet, úgysem voltak helyesek mások szemében. Azonban csak a saját meglátásom számított, és én boldog voltam: Akutagawa levele ott volt a kezemben, egyébként, amíg sétáltam, a könyvjelző mellett pihent a kötete hátuljában.

Egész nap velem volt, nem tudtam szabadulni tőle, és ez életben tartotta a reményem, de Akutagawa aznap nem mutatkozott, és még három napig hiába vártam. Egyedül a levél bizonyította találkozásunk valódiságát: nem voltam őrült, és olyan tehetséges sem, hogy emlékeim meghamisítása végett japán nyelvű üzenetet hagyjak magamnak.

Hittem neki, mint amikor bemutatkozott, hittem, hogy visszajön, és ha igazán elbizonytalanodtam, megpróbáltam visszaemlékezni Akutagawa sensei hozzám intézett szavaira, a mosolyára, lefekvéskor, nyugtalanul hánykolódva pedig a derekamon nyugvó kezére és a csókjára. Ha épp akkor jelenik meg a hálószobámban, talán belehaltam volna a szégyenbe, de hála az égnek, Akutagawa nem mutatkozott. Szégyenem azonban nem múlt el, és a párnába fúrtam az arcomat, hogy még az üres falak se hallják, ahogy egyetlenegyszer, halkan a neve hagyta el a számat.

Vártam őt, lelkesen, izgatottan, félve, végül egyre fásultabban, és úgy éreztem, minden nap hiába veszem fel sorra az úgynevezett legszebb ruhámat.

Kevés egyrészes ruhám volt, de, mert Akutagawa először kabátban, majd pizsamában látott, legközelebb le akartam nyűgözni magammal.

Az utolsó alkalmas ruhám, egy sárga következett, és csak azért vettem fel, mert úgy éreztem, ha eddig váratott, ma már nem fog szerencséltetni a látogatásával. Egyébként is minden mindegy hangulatban voltam: péntek délelőtt volt, én hajat mostam, az utolsó részletig tökéletesítette a külsőmet, de közben végig arra gondoltam, minek, amikor csak dolgozni megyek, és amikor este kilépek az épületből, semmilyen herceg nem vár, hogy hazakísérjen.

Különben semmilyen herceg nem érdekelt, egyszerűen bolond voltam, túl nagy reményeket fűztem a saját kezdődő elmebajomhoz, aminek kegyesen az Akutagawa Ryuunosuke nevet adtam. Annyira magányos voltam, annyira vágytam a megértésre és a társaságra, és annyira boldog lettem, hogy az ő léte csillapította a fájdalmamat, hogy egyszerűen megteremtettem őt magamnak – hiába mondogattam ezt, a magyarázat sántított, mert Akutagawa levele még mindig ott volt a markomban.