Két órát vezetek, közben tartunk egy tíz perces szünetet. A Gyalog megtanítja az elindulást, a megállást, a kézifékes indulást és még tolatnom is kell a parkolóházban, mielőtt kivinne az épület melletti útra. Araszolunk, nem nyomom nagyon a gázt, de a szívem ennek ellenére olyan hevesen ver, hogy kis híján kitöri a bordáimat. Nem csillapodik a dühöm és a csalódottságom, az pedig csak tetőzi, mennyire megingott bennem a Jeonggukba vetett bizalmam. Egy borzasztó teória született a fejemben és mikor elbambulok, mert nem bírok leállni az agyalással, A Gyalog figyelmeztet, hogy váltsak sebességet, ha már ezt a tempót szeretném tartani. Tényleg türelmes, egy rossz szava sincs.

A második óra végén kiszállok a kocsiból és végig nézem, ahogy beáll két autó közé. Elindulunk az ajtóhoz, de a parkolóház bejárata még nem csukódott be és a látványtól, a lehetőségtől lecövekelek. Elfuthatnék? Meddig jutnék? Most úgy érzem, szívem szerint a világból kirohannék, ha tehetném.

- Nem érné meg - szólal meg A Gyalog mögöttem. - Alig jutnál ki a főútra, már utolérnének.

- Utolérnének? Te nem is próbálnál megállítani?

- Nem, mert futnék veled.

Hátra nézek rá, ekkor már nyitva van az ajtó és várja, hogy bemenjek rajta.

- Semmi sincs nálam, nem tudnálak megvédeni. Ne kockáztass, amíg nem biztos, hogy túléled!

Még soha nem beszélt a lehetséges szökésről, arról, hogy elszabadulhatnék innen. Egyedül Jeongguk hozta fel a dolgot, neki van egy terve, ami átláthatatlan egyelőre és életveszélyes a körülmények miatt. Ami azt illeti, a tervébe vetett minimális bizalmam is kezd szerte foszlani.

Felérünk, én a szobámba megyek. Szükségem van pár perc egyedüllétre. Ahogy eldőlök az ágyon, rám nehezedik az álom, elnyom a feszültség okozta fáradtság. Másfél órát alszom nagyjából, párszor még forgolódom és próbálok visszaaludni, de nem sikerül. Az ajtómat figyelmetlenül nyitva hagytam, viszont egy gőzölgő kávén kívül nem vár mást. A Stratéga betartotta az ígéretét, ráadásul nemrég járhatott itt, mielőtt felkeltem volna. A kávét kortyolom, közben Seokjin kopog be és érdeklődik, hogy ment az első vezetés órám.

- Elég jól, A Gyalog remek oktató.

Kicsit meglepi, amiért ilyen kifejezést használok A Gyalogra, tekintve, hogy mennyi ellenszenvet tápláltam iránta az utóbbi időben.

- Valami baj van? - kérdezi óvatosan, mire felmordulok és inkább megint a kávémmal foglalkozom. - Mondott valamit?

- Ó, igen. Talán többet is, mint kellett volna. Néha a tudatlanság áldás - körbe néz a folyosón, nem jött-e utána valaki, aztán engedély nélkül lép beljebb és az asztalnak támaszkodva néz rám kérdőn.

- Szóval?

- Tudtátok, hogy Kyung beteg lett. Egyikőtök sem szólt.

- Mert nem tehettük - érti, mi a problémám és nem is titkolja. - Azt viszont mi is csak akkor tudtuk meg, hogy meghalt, mikor neked elmondta A Vezér.

Ez nem nyugtat meg, sőt. Csak még idegesebb leszek és nem bírok Seokjinre nézni. Kis idő után megszólal:

- Te nem is ránk vagy mérges, hanem egy valakire. Hadd találjam ki - közelebb lép, halkabban folytatja. – Jeonggukra vagy dühös. Ő tudta meg elsőként és előbb dugta le a nyelvét a torkodon, minthogy elmondja, mi történt az öcséddel. Kisegítelek, mert tudtommal akkor még semmi sem volt köztetek, ő pedig inkább hajlott A Vezér utasításaira. Hana, elismerem és átérzem, mennyire szar érzés elveszíteni valakit. Pokoli, ölni tudnál a haragtól. De biztos vagyok benne, hogy Jeongguk próbálta elmondani.

- Nem tette.

- Nem tudtál volna higgadt maradni, ami természetes, azzal viszont veszélybe sodortad volna az életed és ha kitörsz, magadra uszítod A Vezért. Jeongguk megvédett a hallgatásával és abban sem kételkedek, hogy most előbb végezne bárki mással, minthogy neked bajod essen. Gondolkodj az ő szemszögében kicsit. Tudom, nehéz. Az érzelmei vezérlik, még ha érzéketlennek is tűnt az elején.

Hallgatok, Seokjin ezután nem marad tovább a szobában. Hagyja, hogy egymagam döntsek, megéri-e utólag haragudnom, vagy sem. Próbálta volna elmondani? Mikor?

A Joker benéz hozzám, közli, hogy menjek A Vezér irodájába. Az odáig megtett út során belebotlok A Gyalogba és Jeonggukba is. Nem nézek egyikőjük szemébe sem. A Vezér az oktatásom felől érdeklődik, aztán tudatja velem, mi vár rám a következő napokban, hogy Kínába ne felkészületlenül menjek.

- Amennyiben még velünk vagy, természetesen. Meghagyom a választás jogát neked, a következményekkel tudsz számolni.

- Nyilván nem sok választásom van, ha élni akarok.

- Nyilván nem sok - bólint, azaz egyetlen opciót hagy. - Van valami, amit szeretnél mondani?

Nagyon, nagyon sok minden van, amit mondanék A Vezérnek. Többek között azt, hogy ő lesz az első, akit önként és dalolva fogok megölni. Nem kalkulálok a szökésemmel, jelen pillanatban a leghalványabb esélyt sem látom rá, mivel Jeongguk titkolózása miatt a belé vetett bizalmam is megingott. Mi van még, amit nem mondott el? Egyáltalán mit vár A Vezér, mit akarnék elmondani neki?

- Nincs.

- A repülést hogy bírod?

- Még sosem repültem.

A Vezér bólint, azzal utamra enged. Tovább bámulom a tarkóját, nincs semmiféle éles tárgy, amivel keresztül döfhetném. A késemet a párnám alá tettem éjjel és azóta is ott van. Jobb lenne, ha magamnál tartanám.

Kiérek a társalgóba, Jeongguk áll a falnál, karba tett kézzel és megjátszott szigorral az arcán.

- Legyél a csarnokban öt perc múlva!

Mivel más nem látja, nem leplezem az érzéseimet előtte, amik kiülnek az arcomra. Látom, hogy észreveszi a változást rajtam és valami pánik-féle suhan át rajta.

- Mi a fenének? Egyedül is tudok edzeni, nincs szükségem senki segítségére, főleg nem a tiédre.

- Megtanítalak lőni. Nagyobb eséllyel maradsz életben és a célzás nem tartozik az erősségeid közé.

Vállat vonok, kikerülöm és a szobámba megyek, hogy átöltözzek. A párnám alatt lévő kést ismét a bakancsom szárába rejtem, félig felkötöm a hajam, majd szándékosan húzva az időt, a konyhába megyek egy adag kávéért. Várjon csak. Még Seokjin szavai sem tudnak teljesen meggyőzni. Vannak titkok, amiknek a beismerése így is-úgyis fájdalmat okoz, az idő és a megváltozott körülmények sem segítenek.

A csarnokba érve azonnal észreveszem őt, ott áll a ringnél és a falhoz támasztott céltáblákat állítgatja. Kis asztalon, jó pár méterrel odébb két fegyver hever, gyanítom, töltve vannak. Gondolkodás nélkül megyek oda, nem foglalkozom azzal, hogy Jeongguk is megindul felém. Ráfogok az egyik fegyverre, kibiztosítom és egyenesen rá fogom, a golyó a mellkasába találna, ha lőnék vele. Megáll, komoly aggodalom ül ki az arcára.

- Mit csinálsz? - a kezem ugyan úgy tartja továbbra is a fegyvert, érintésre hűs és nehéz. - Hana, tedd azt le, légyszíves! - suttogja, hogy a nevem valamennyire azért kettőnk között maradjon, de érezzem, hogy most nem akarja megjátszani magát. Kétségbe ejtem.

- Mikor tudtad meg, hogy Kyung beteg lett?

Kezd leesni neki a tantusz, már bánhatja, amiért arra kért, kerüljek közelebb A Gyaloghoz. Bár ez nem ezen múlott, a vezetési óra keretein belül a fiú mindenképp sort kerített volna a beszélgetésre.

- A Vezér azt mondta, akkor már két napja kórházban feküdt.

- És? Bíztam benned...

- Nem, akkor még egyáltalán nem bíztál bennem és én sem voltam biztos saját magamban. Nem mondhattam el, Hana, sajnálom. Nem tehettem, de próbáltam.

- Mikor?

- Te nem emlékszel? Érdekes, mert kettőnk közül én voltam ittas.

Az azon az estén történt, mikor megmutatta a hátát és először megérinthettem a bőrét keresztülszövő hegeket.

- El akartam mondani. Tényleg szerettem volna, hisz nem volt fair a dolog, miszerint te annyi mindent teszel azért a kurva rablásért, de nem értesülhetsz az öcsédről.

Ezt mondta akkor is, már rémlik. Hogy ez az egész nem fair.

Megremeg a kezemben a fegyver. Igaza van, valóban próbálta elmondani. Én voltam az, aki inkább a hátán lévő hegekről kérdezte ahelyett, hogy erőltettem volna a dolgot.

- Téged élve akarlak kijuttatni innen - mondja a szemembe nézve és közelebb lép.

- Megfordult a fejemben, hogy ez valami teszt - ismerem be, én sem titkolom tovább azt a teóriát, ami a reggeli vezetés alatt alakult ki bennem. - Hogy igazából te loptad el az aktákat és csempészted Jimin ágya alá. A Vezér megkért, kerülj közelebb hozzám, vegyél rá, hogy szabályokat szegjek, a bugyimba férkőzöl és beszámolsz mindenről neki. Elárulod valakinek a születésnapom, gyanút keltesz bennem mások iránt és...

- Jézusom, Hana! - kihasználja a pillanatnyi kitörésem, előre lendül és gyors mozdulattal kicsavarja a kezemből a fegyvert. Nem okoz vele fájdalmat, enyhén rászorít a csuklómra, hüvelykujjával a kézfejemet simogatja. - Nem. Nem és kész. Azt szeretném, ha élnél. Mindez, amit felsoroltál, inkább vezetne a halálodhoz.

Kirántom a kezei közül az enyémet, mielőtt valaki váratlanul betoppanna a csarnokba.

- Van még valami, amiről tudnom kellene? Most mondd el, ne mástól kelljen megtudnom és megint megkérdőjeleznem, hogy egyáltalán bízhatok-e benned.

Nem esnek neki jól a szavaim, de megérti őket. Annak a hallgatásnak túl nagy ára volt. Mindenki részéről, de ezek után is A Vezér az, akit a legjobban gyűlölök.

- Lassan beléd szeretek. Ez a legnagyobb titkom. Mást nem tudok mondani, ez minden.

Kiszárad a torkom és a szívem megint belendül, nem csupán a nagyobb mennyiségű koffeintől. Lenézek a kezében lévő fegyverre, aztán a másikra, ami az asztalon vár rám.

- Ezek nagy szavak.

- Nem bízol bennem?

- Nem tudom.

Az igazság az, hogy elhiszem neki, amit mond. Látom rajta, mennyire igaz és kár lenne tagadnom magamnak, hogy az érzés kölcsönös. Azt akarja, hogy éljek? Legyen.

- De bebizonyíthatod.

- Hogyan? - mozgást érzékelek a szemem sarkából, ezért mellé lépek, felveszem a fegyvert az asztalról és úgy teszek, mint aki nagyon pontosan szeretné eltalálni a céltáblán lévő keresztet.

- Szökj meg velem!