- Hányadika is lesz holnap? - Sayaka halkan, még is hallhatóan nézett rá a naptárra. - Már huszonnegyedike? - sikított fel.

Augusztus huszonnegyedike. A Momobami klán aznap ünnepelt anyánk szerint. Annyiszor hallottam már a történetét, hogy kívülről fújtam. Mára még is, már csak halovány emlékek vannak meg a meséből.

Bár van amire tisztán emlékszek belőle. Aznap mindenki meglátogatta anyát, pedig általában kérés nélkül nem tették. Féltek tőle.

Mégis, most boldogan köszöntek neki, és az ikreket alig várták hogy láthassák. Két kislány született azon az estén a Momobami klánba. Ez pedig én, és Kirari voltam.

- Ririka-san! - ugrott Sayaka hozzám. - Holnap van a szülinapotok, mikor ment el így az idő? - siránkozott.

Mikor is ment el így az idő? Nem tudom. Bevallom, az elején nem ment ilyen gyorsan. Mindennap csak Mary-san járt az eszembe, az hogy elment, és kitudja mikor láthatom újra.

- Mary-san még mindig nem üzent? - kérdezte rá.

- Sajnálom, de nem...

Felsóhajtottam. Nekem sem írt már napok óta, mit vártam. Megígérte, mégsem szólt hogy jönne. Úgy éreztem magam, mintha egy romantikus novellába lennék benne. Mintha várnék Mary-san-ra, aki sosem jön el.

- A könyvtárban leszek. - indultam meg. Ilyenkor egyetlen egy biztos hely volt számomra, a könyvtár. Ott le tudtam nyugodni, nem éreztem magamat olyan rosszul.

Kikerestem a legutóbb olvasott könyvemet, majd kinyitottam. Olvastam, de nem tudtam mit. 

Száraz arcbőrömön lassan, csöndben lefolyt egy könnycsepp, melyet egy újabb követett. Végül bezártam a könyvet, magam elé bambultam. S könnyeim meg nem álltak, csak csordogáltak.

Folytak, és folytak. Általában csöndben sírtam ki mindig is magam, még is, most valahogy csak úgy kijött belőlem egy-két apró hang, melyben magamat szidtam.

"Nem tettél érte eleget"

"Miattad nem jön."

"Te rontottad el"

"Minden a te hibád."

*

A fejem fájt, emellett szédültem is. A könyvtárban ébredtem. Nem emlékeztem sokra tegnapról.

- Valahogy mindig magamat látom benned. - Kirari megszólalt. Észre sem vettem hogy itt van, pedig mindvégig előttem volt. - Régebben nekem is volt ilyesmi éjszakám. - sóhajtott fel. - Boldog születésnapot, Ririka.

- Boldog születésnapot, Kirari. - sosem vettük nagy dolognak, hisz ez csak egy kor. Nem volt semmi durva köszöntés, csak nyugodt hangon köszöntettük egymást.

Kirari egy fontos alak az iskolában, és a klánban is. Ilyenkor sokan köszöntik. Kirari ezen a napon nem fogad látogatókat, de a telefonos, és későbbi felköszöntéseket szívesen fogadja.

Az elnöknő mellett mindig eltörpül az alelnök. Nem fontos a szerepe. Alig ismerik. Igaz, mások még hozzám képest is rangilag eltörpülnek, még is, a maszk alatt mindig a legalján éreztem magam. Ez különösebben sosem zavart, de utólag mindig eluralkodott felettem a féltékenység. 

Olyan akartam lenni mint Kirari.

Szerettem volna ha tudnák hogy ez az én szülinapom is. Nem is az hogy nem tudták, hanem inkább elfelejtették a húgomé mellett. Olyan lettem, mint egy egyke, kinek nincs ikertestvére, nem osztozik szülinapon, sőt mint akinek ilyenje nincs is.

Letusoltam, majd neki álltam pakolni. Sayaka ilyenkor Kirari-val tölti majd hogy nem az egész napot. Általában rendel egy tortát is, ami úgymond kettőnkké, de hát tudjuk kinek szánja leginkább.

Egyedül maradtam. Nem hallottam semmit a csöndön kívül.

Óvatosan rá néztem telefonomra, melyre alig mertem így is. Reménykedtem, hátha szerencsém lesz, hátha írt legalább annyit hogy gratulál. Így egy kevés reményre támaszkodva nyitottam fel telefonomat.

Semmi.

Ledobtam az ágyamra az eszközt, majd próbáltam elkergetni a gondolataimat a pakolással. Dühöngtem, emellett szomorú, elkeseredett voltam, és megannyi érzés keringett bennem.

- Ririka-san - nyitott be Sayaka. - először is boldog születésnapot, másodjára csináltam egy kis teát, a pulton megtalálod! - mosolygott, majd magamra hagyott.

Azért jól esett hogy gondolt rám. Bár valljuk be, ezután nem fogom már látni nagy valószínűséggel, csak amikor a torta megérkezik...

Kimentem egy csésze teáért. Sayaka jól ismer már engem is, tudja mivel lehet lenyugtatni.

Halk kopogás...

Nem igazán értettem, hisz azért általában csengetnek, nem jöhet be senki sem anélkül hogy beengednénk a portára. Senki sem jöhetett, hisz int említettem Kirari ilyenkor senkit nem fogad. Azért remélve hogy már nem képzeltem be, megindultam az ajtó felé.

- Jövök! - próbáltam erőteljesen mondani, bár tudtam hogy így is-úgy is nem lesz az.

Kinyitva az ajtót, lefagytam. Egy mérges, alacsony, szőke lány nézett rám. A szokottnál szebb ruhában. Saotome Mary mégsem feledkezett el.

- Ha tudnád mennyi mindent elszenvedtem ezért, hogy eljussak ide, annyira felidegesítettem magam... - puffogott.

Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam mit mondjak. Mary egy gyönyörű, még is átlagos ruhában volt. Tökéletesen passzolt hozzá.

- M-Mary-san! - szorosan magamhoz szorítottam, könnyeimnek utat eresztettem.

- O-oi, Ririka! - ölelt át ő is. - Azért nehogy elessünk!

- Azt hittem elfelejtetted... - néztem szemébe.

- Nem megmondtam hogy még jönni fogok? Emlékezz vissza, amikor itt voltam! - fogta fejét. - Nem vagyok ilyen idióta hogy elfelejtem...

- Gyere beljebb, tényleg! - vezettem be a szobámba.

Becsuktam az ajtót, majd Mary egyből ajkaimra tapasztotta övéit.

- Boldog születésnapot, Ririka. - mosolygott rám.

Mary mindenkivel más. Sokkal tisztelettudóbb, még is, mintha mellettem önmagát mutatná, ez pedig mindig óriás boldogsággal tölt el.

- Mary-san... - mosolyogtam rá.

- Ha mondani akarsz valamit inkább még most tedd, ameddig be nem sértődök valamin.

- Tudod... - nyeltem nagyot. - Ez lehet most önző lesz, de ma van ugye a szülinapom, és hogy is mondjam... ilyenkor az emberek ajándékot kapnak... - hajam csavarásával próbáltam elterelni figyelmemet arról hogy milyen zavarban is vagyok. - M-mármint azt szeretném kérdezni hogy... izé...

- Ajándék? - mosolyodott el.

- I-igen! - fordítottam oldalra a fejemet. - Mármint nem úgy értettem, hanem hogy érted, talán nem-e készültél nekem valamivel...

- Nem elég ajándék hogy eljöttem? - nevetett fel.

- Dehogynem! Én tényleg nem úgy értettem, csak... - fordítottam vissza fejemet. 

- Tán van amit szeretnél, Ririka? - közeledett felém. - Vagy van amire számítottál?

- Csak tudod Kirari mesélte mostanában, hogy nem baj ha kicsit önző vagyok és... - vettem mély levegőt. - Azt akarom hogy megérints! - szám elé kaptam kezemet egyből.

- Heh? - vonta fel a szemöldökét.

- Mármint azt akarom mondani, hogy több helyen is érints meg... - suttogtam halkan.

- Mit is vártam attól aki Momoiro Shimai-t olvas. - kuncogott. - Tehát azt szeretéd hogy megérintselek?

- De ne csak simán! - szaladt ki a számon hangosabban. - Gondolom ahogy azok csinálják akik szerelmesek... - pirultam el még jobban.

- Hmm... tehát ezt szeretnéd? - Mary nem tűnt zavartnak, de tudtam hogy valójában ő is ugyanúgy legbelül azt s tudja mit válaszolhatna rendesen.

- Igen, azt hiszem... - néztem el oldalra.

- Akkor viszont én is kérek előtte valamit. Vagy is inkább kijelenteném ezt. - fogta meg a kezemet. - Senki mással nem csinálhatsz ilyesmit. Csak velem. Érthető volt? - ölelt át óvatosan.

- Ezt mondanod sem kellett volna, olyan alapvető dolog, Mary-san.

---

Juj de gonosz, spicy résznél félbe szakítja! Btw üdvözletem. Mióta nem volt rész hmm... múlt hónap? Vagy előtte... MIAFASZ MÁRCIUS?

Sajnálom, egyszerűen nem voltam olyan állapotba hogy ezt a könyvemet folytassam. Véleményem szerint ez a legszebben megírt könyvem, itt írom le legszebben az érzelmeket, viszont ezzel együtt ezt a legnehezebb megírni is. Akár egy hónapot eltudok szerencsétlenkedni egy résszel.

Most is csak egy lelkes olvasó kérésére siettem az új résszel. A mostani időszak nekem tanulás szempontjából ugye nagyon stresszes, így nem tudom mikor jön új rész, de megpróbálok vele sietni!

Puszállak titeket<3

Playlist amit hallgattam írás közben (emellett csöndben írtam amikor vége lett az összes zenének :,D) :