Ajánlott zene: Starset- My Demons (link lent)

- Újra - nyomta le a gombot Yoongi vagy a századik alkalommal.
- Már megint? - nyafogott Jungkook.
- Igen, mert azt a szót, hogy "álom", még két ütemmel hosszabban kéne kiénekelned. De állandóan korábban befejezed, és amiatt nem tudunk haladni.
Jungkook ingerülten sóhajtott egyet, aztán az idősebbre nézett.
- Oké. Megcsinálom. De utána venned kell nekem vacsorát. Reggel óta itt ülünk, és még nem ettünk semmit.
Yoongi is az órára sandított. Már este fél kilenc volt, és valóban nem etette meg a kölyköt, miközben ő egész nap a dalaihoz adta kölcsön a hangját.
- Még ezt a versszakot, oké? - nézett bocsánatkérően a fiúra, aki csak bólintott.

Jungkooknál jobbat nem is találhatott volna. A hangja tiszta volt és lágy, a hangokat tökéletesen eltalálta. Nem csak jól énekelt, de érzéssel tette; és még a levegővételei is úgy tűntek, a dalhoz tartoznak. Persze érződött, hogy Jungkook nem kapott rendes zenei képzést; de ahhoz képest, hogy gyakorlatilag amatőr volt, nem is lehetett volna profibb.

- Szóval, mit ennél? - csapta le Yoongi a laptopja tetejét egy óra múlva.
- Nyárson sült bárányt - nevetett fel Jungkook. - De egy hamburger is megteszi.
- Oké - kezdte el görgetni az amerikai ételt is áruló éttermek listáját a telefonján a fiú. - Ah, most miattad én is bárányt ennék. Kár, hogy nincs pénzem...
Míg Yoongi megrendelte a vacsorát, Jungkook némán bámult a fiúra, aztán óvatosan rákérdezett:
- Hyung, munkanélküli vagy...?
Yoongi nem úgy nézett ki, mint akit kellemetlenül érint a kérdés.
- Zongorázni tanítok gyerekeket, de a legtöbb tanítványom nyáron nem jár órákra.
- Erre nem is gondoltam, pedig elég kézenfekvő volt. 
- Igen, ez az első évem ebben a helyzetben. Tudod, tizenhét  évesen félbehagytam az iskolát, és dolgozni kezdtem. Eljöttem Daeguból, és Szöulba költöztem. Néhány hónapig éjjel-nappal melóztam, hogy legyen némi tőkém, és tudjam fizetni a lakást. Négyen laktunk egy szobában, hogy olcsóbb legyen a bérleti díj, de megérte, mert volt pénzem zenei felszereléseket venni. Aztán kevesebb munkát vállaltam, és többet foglalkoztam a zenével. Egy idő után mind a három lakótársam elköltözött, engem pedig nem válogatott be egyik ügynökség sem, így az tűnt a legjobbnak, ha otthagyom a fővárost. Ezért kötöttem ki itt nemrég.
Jungkook megilletődve hallgatta a fiú életét.
- Miért jöttél el ilyen fiatalon otthonról?
- Azóta tudtam, hogy zenével szeretnék foglalkozni, amióta ezen az öreg pianínón először lenyomtam egy billentyűt - mutatott Yoongi a sarokban álló hangszerre. - A szüleim azonban ellenezték, és a tanulásra kellett koncentrálnom. Ők mindketten üzletemberek, ahogy a bátyám is - akire nagyon büszkék. Ellenben itt voltam én, akit csak a zene érdekelt, meg a kosárlabda. De én tényleg igyekeztem felhagyni mindennel. Keményen tanultam a tesztekre, és órákat töltöttem naponta a könyvtárban magolással, de sosem voltam elég jó. Aztán egyszer csak ott találtam magam a fürdőszoba hideg csempéjén ülve. Magamra zártam az ajtót, és azon gondolkoztam, hogy mindennek véget vetek.
Yoongi egy pillanatra elhallgatott, ahogy elmerült az emlékeiben.
- Azóta is úgy érzem, hogy Min Yoongi meghalt azon az estén. Úgy léptem ki a fürdőből, mint Suga, aki a zenének él, és akinek nincs családja, ami befolyásolná. Még aznap este összepakoltam. Nem szöktem el; egyszerűen megmondtam a szüleimnek, hogy új életet akarok kezdeni, ők pedig nem tartottak vissza, amikor megmondtam, hogyha maradok is, nem fogok tanulni. 
Jungkook hallgatott.
- Azt hiszem, túlságosan szerettem a zenét ahhoz, hogy nélküle éljek. Szóval egy olyan életet választottam, amiben szerepet játszik.
- Szóval Suga a művészneved?
- Igen, valami olyasmi. A kosárlabdában betöltött pozícióm első és utolsó szótagja, ami...
Yoongi mondatát a kapucsengő szakította félbe; megérkezett a vacsorájuk.

A két fiú némán evett egymással szemben; Jungkook a kanapén, Yoongi pedig - szokásához híven - a székében, ami most nem az asztal, hanem a fiú felé volt fordítva.
Mikor az utolsó falatokhoz értek, Jungkook nagy levegőt vett, és felnézett az idősebbre:
- Hyung, köszönöm, hogy megosztottad velem a történetedet - mondta komolyan.
- Szóval, akkor te is - nézett fel Yoongi, és pillantását mélyen Jungkook tekintetébe fúrta - megoszthatnád velem a történeted.

Jungkook nagyra nyílt szemmel, teljesen lefagyva meredt az idősebbre. A szíve hirtelen hevesen kezdett verni, és egy pillanatig levegőt sem kapott.
- Először úgy gondoltam, hogy figyelmen kívül hagyom a dolgot, amíg nem mondasz valamit magadtól. De több, mint egy hónapja ismerjük egymást, és még nem beszéltünk róla. Tudom... Tudom, hogy egy hónap nem sok idő, de én tényleg szeretnék segíteni neked, ha tudok, és biztos vagyok benne, hogy valaki a családodból rácsok mögé való, Jungkook-ah.
- Én nem...  Nem akarok róla beszélni - préselte ki magából a fiú. A börtön említésére, csak még jobban megijedt.
- Tudom, hogy nem akarsz, de azt hiszem, itt most nem  ilyen egyszerű a dolog.
- Nem is az, hogy nem akarok róla beszélni. Nem tudok - nyögte Kook. - Kérlek, ne kényszeríts rá.
- De Jungkook...
- Még két hónap, és tizenkilenc éves leszek. Utána azt csinálok, amit akarok. Utána elmegyek otthonról - bizonygatta a fiú kétségbeesetten. - Nem kell tenned semmit.
Jungkook észre sem vette, mikor gördült le az első könnycsepp az arcán. Yoongi felállt a székéről, és óvatosan átölelte a fiú vállát, kikerülve a fiú tarkóján húzódó zúzódást.
- És mi lesz addig a két hónapig? Minden nap más sérülésekkel fogsz felbukkanni, ahogy eddig? És hogy tervezel eljönni onnan? Miből fogsz élni?
- Kaptam egy állást egy gyorsétteremnél. Kifutófiú leszek. Még két hónapig gyűjtöm a pénzt, aztán bérlek egy lakást.
- Busanban?
- Nem tudom. Nem hiszem. Egy olyan helyen, ahol senki nem talál meg többé, csak ha azt én is szeretném. Egyszer azt kérdezted, mi az álmom. Hát ez: fogni a hátizsákom, megpakolni ruhákkal, és magam mögött hagyni mindent. Egy kis lakásban élni békében, úgy, hogy ne kelljen félnem minden nap, mikor átlépem a küszöböt.
- Ez nem álom - felelte lesújtva Yoongi. - Ez a minimum.
- Nem szép dolog lenézni mások álmát - nevetett Jungkook, miközben a könnyeit törölgette a zsebkendővel, amit időközben az idősebb a kezébe nyomott. 

- Azt hiszem, ideje mennem - állt fel Jungkook néhány perc múlva.
- Maradhatsz is - próbálkozott Yoongi, de mint minden alkalommal, a fiatalabb most is elutasította az ajánlatát.
Yoongi elmerülten nézte az ajtóban állva, ahogy a fiú végigsétál a folyosón. Mindig gombóccal a torkában engedte őt hazamenni, és egészen addig meg is maradt ez a fojtogató érzése, amíg újra nem látta Jungkookot. 

***

Másnap Yoongi egész nap a zenéjén dolgozott, így a két fiú nem találkozott egymással.
A következő napon Jungkook megkezdte a munkáját kifutófiúként, és mire végzett, nem érzett magában annyi lelkierőt, hogy Yoongihoz is felmenjen.

A következő estén viszont az idősebb lakásán kellett találkozniuk. De a fiú nem jött.
Yoongi percenként nézett a telefonja kijelzőjére, de az idő csak telt, és Jungkook nem hívta őt. Nem is írt. Nem is bukkant fel.
- Ah, így nem tudok haladni! - csapta le az asztalra mérgesen a készüléket.

Egy órával később a fiú haragja azonban átváltozott aggodalommá. Hiába hívta őt, Jungkook nem vette fel a telefont.

A sokadik próbálkozásra azonban végre fogadták a hívását.
- Jungkook, hol a fenében vagy?!
- Hyung - szólt bele egy erőtlen hang a telefonba.
- Jungkook... Mi a baj? Várj, hol vagy? Csak mondd meg, hol vagy, és odamegyek.
- Hyung, nem tudtam, ki másnak szólhatnék...
- Jungkook. Hol. A. Fenében. Vagy?!
A fiú egy ideig hallgatott, majd remegő hangon csak ennyit mondott:
- A játszótéren.

Yoongi futni kezdett.

Megjegyzések:

Az ajánlott zene:

https://youtu.be/p-N_y1bZtRw

1. Tudjátok mi a Yoonkook páros beceneve? Lamb skewer duo - ami nyárson sült bárány duót jelent :)

2. Koreában a nap 24 órájában tudsz rendelni kaját, és baromi gyorsan meg is kapod - ez milyen király már?

A következő rész még valószínűleg a héten  ^^
                                                                                                                             ~ Ally D