Ajánlott zene: Petit biscuit – Night Trouble (link lent!)

- Kook, enned kell valamit - próbálkozott Yoongi sokadszor aznap.
Jungkook a kórházi ágyán ült, előtte több tálban a Jin által hozott ebéd.
- Nem is reggeliztél...
A fiú figyelmen kívül hagyta a rapper szavait, és csak bámult maga elé, rá sem nézve az ételre.
-Ha nem, hát nem. - Yoongi nekiállt visszacsomagolni a dobozokat. - Itt hagyom őket, ha később éhes leszel. De a vacsorát már nem hagyhatod ki. Kell a szervezetednek az energia, hogy fel tudj épülni.
Az igazság az volt, hogy a fiú kezdett ideges lenni. Jungkookba nem lehetett belediktálni egy falatot sem, és nem beszélt senkivel, ami aggasztó volt, tekintve, hogy a fizikai állapotából ítélve, mindkettőre képes lett volna.
- Nem akarsz filmet nézni? - próbálkozott eredménytelenül.
- Játszani? Letöltöttem pár újat a telefonodra...
A rapper sóhajtott egyet. Már éppen feladta volna a próbálkozást, amikor eszébe jutott valami. Előszedte a nadrágjából a telefonját és a fülhallgatóját csatlakoztatva, elindította a Felhőatlasz Sextetjét. Az egyik fülest Jungkook kezébe rakta, a másikat pedig a saját fülébe illesztette. A fiatalabb egy ideig nézte a kezében lévő tárgyat, aztán ő is berakta a fülébe.
Halk zongoradarab szólt a lejátszóból. A dal egyszerre volt gyönyörű és rendkívül szomorú. Jungkook hátra hajtotta a fejét a párnára, és lehunyta a szemeit.
Yoongi néhány másodperccel később óvatosan megfogta a fiú kezét. Csak nemrég vette észre, hogy Jungkooknak nagyobb kezei vannak, mint neki, amit rendkívül aranyosnak talált. Az ujjait lassan a fiú ujjai köré fonta. A rapper érezte, hogy Kook őt figyeli, de nem nézett fel rá.

***

- Kook - sóhajtotta a rapper. - Kérlek.
Jungkook csak meredt az elé rakott tányérra.
- Jungkook, az Isten szerelmére, enned kell valamit! - csattant fel a fiú. - Én ezt nem csinálom tovább, nem érdekel.
Yoongi megragadta a másik elé rakott tálcát, és kiborította a kukába a tartalmát, aztán kiment a kórteremből, és bevágta maga után az ajtót.

A rapper abban a pillanatban megbánta a jelenetet, ahogy kiért a folyosóra. Néhány másodpercig állt a kilincset fogva, aztán leült az egyik műanyagszékre, és a kezébe temette az arcát.
A folyosón lévő hűvös levegő egy kicsit lehűtötte az indulatait is.
Butaság volt úgy ráförmednie a fiúra. Jungkook most olyan dolgokon mehetett keresztül, amit ő soha nem fog megérteni. Mindenre volt szüksége a fiúnak, csak arra nem, hogy valaki kiabáljon vele. Yoongi rémülten gondolt arra, hogy mi van, ha a másik azt hiszi, ő is olyan, mint az apja volt. Talán Jungkook még mindig félt az apjától.
A fiúk úgy döntöttek, hogy várnak néhány napot, mielőtt elmondanák neki, hogy mi is történt, hogy Kooknak csak a felépülésre kelljen koncentrálnia. Seokjin pedig tényleg mindent elintézett, amit kellett. Jungkook csak akkor kellett volna, ha szerveztek volna temetést a férfinak, de mind úgy gondolták, hogy a fiú egész biztosan elutasítaná ezt.
De talán mégis egyszerűbb lett volna, ha rögtön elmondták volna neki. Hátha megkönnyebbült volna. A probléma csak az volt, hogy mi van, ha Jungkook pont ellenkezőleg reagál. Hiszen a fiú most már teljesen árva volt, egyetlen rokon nélkül.

Yoongi vett egy nagy levegőt, aztán lement az étterembe, hogy magának egy kávét, Jungkooknak pedig egy újabb adag vacsorát vegyen.

***

A rapper óvatosan nyitotta ki az ajtót, hátha Jungkook időközben elaludt.
A fiú neki háttal feküdt, a térdei enyhén behajlítva.
Yoongi az éjjeliszekrényre tette a tálcát, és megkerülte az ágyat, hogy lássa a másikat.
- Hé - emelte el a fiú kezét az arca elől. - Ugye nem sírsz?
Jungkook arca maszatos volt a könnycseppektől. A fiú próbált elfordulni Yoongi elől, de az a kezébe fogta az arcát.
- Sajnálom. Nem kellett volna kiabálnom veled. Csak... aggódom érted, és nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy segítsek neked. És ez nagyon frusztráló tud lenni. Nem rajtad kellett volna levezetnem. Sajnálom, tényleg.
Jungkook szipogott egyet, és bólintott.
- Gyere - húzta fel a fiút a rapper óvatosan, hogy meg tudja ölelni.
Kook a nyaka és a válla közti árokba fúrta az arcát, és ő is átkarolta az idősebbet.
- Hyung... - szólalt meg Jungkook rekedtes hangja először a baleset óta. - Ne hagyj el, kérlek.
- Hé... Sosem tennék ilyet - húzódott el a fiútól Yoongi, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Megígéred?
- Megígérem.

Jungkook néhány másodpercig bámulta az elé rakott ételt, aztán felemelte a kanalat és egy undorodott arckifejezéssel lenyelt egy kortyot a leveséből, aztán letette az evőeszközt.

- Ez lényegében sós víz volt, gratulálok. A főzelékből egyél. Vagy a rizsből.
A fiú megforgatta a szemét, és evett néhány falatot az összeturmixolt főzelékből.
- Nos, még mindig több, mint a semmi - mondta Yoongi, ahogy elpakolta a tálakat. - De hé, már csak néhány nap, és hazajöhetsz.
Jungkook bólintott.
- Jungkookie... - Yoongi nem volt biztos benne, hogy ez a megfelelő pillanat.
- Igen...?
- Beszélnünk kéne arról, hogy mi történt a baleset után.
A fiú láthatóan elsápadt a témára.
- Túl korai?
- Nem, csak... Akármi is legyen, az számomra csak rosszat jelenthet. Volt időm végig gondolni a dolgokat. - Yoongi egy pillanatig meglepődve nézett a fiúra, aztán rájött, hogy igaza van. Hiszen ez a történet nem végződhetett úgy, hogy minden csak egy félreértés volt.
A rapper nem volt jó a köntörfalazásban, úgyhogy egyszerűen az igazat mondta.
- Meghalt, Jungkook. Elütötték, ahogy elment a stúdióból. Sajnálom.
A fiú néhány pillanatig pislogás nélkül meredt az idősebbre.
- Kook.
Yoongi integetni kezdett a másik szeme előtt.
- Hmm?

- Jól vagy?
- Igen, csak... - Jungkook a kezébe temette az arcát. Az idősebb megölelte őt, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon neki.
- Minden rendben lesz.
- Tudom, csak... Hirtelen fejbevágott a tudat, hogy egyedül maradtam.

A rapper nézte Jungkookot egy ideig.
A fiú görbe háttal, kötésekkel borítva ült a kórházi ágyán, és megtörtebbnek tűnt, mint valaha.
- Nem maradtál egyedül. Én sosem hagylak el. És a többiek sem. Majd mi vigyázunk egymásra.
- De az mégsem ugyanaz...
- Jungkook. Nézz a szemembe.
A fiú sóhajtott egyet, és felemelte a fejét.
- Az egy hülyeség, hogy az ember nem választhatja meg a családját. Na és ha nem köt össze minket a vér? Mit számít az? Nekem már rég ti vagytok a családom. Nem azok, akik elhagytak, csak mert zenélni akartam.
Jungkook halványan elmosolyodott.
- Sírd ki magad, ha azt kell tenned, aztán lépjünk túl szép lassan a dolgokon.
Jungkook elröhögte magát, de nem volt semmi jókedv a hangjában.
- Azt hiszem, elfogytak a könnyeim, Hyung.


***

Ahogy teltek a napok, úgy kapott Jungkook egyre kevesebb fájdalomcsillapítót, amik folyamatosan tompává tették az érzékeit és állandóan álmos volt miattuk. A fiúk eddig úgy hitték, hogy ezek a hátrányai a gyógyszereknek, azonban kiderült, hogy éppen az előnyei voltak.

A Bangtan tagjai mindennap meglátogatták a fiút, és mikor éppen nem aludt, akkor folyton vele voltak. Yoongi volt az egyetlen, aki gyakorlatilag elutasította, hogy hazamenjen a látogatási idő után, így ő is a kórházban lakott Jungkookkal.
Kook szeretve érezte magát, de utálta, hogy a többiek miatta nem tudtak dolgozni. Haladniuk kellett volna az új comeback előkészületeivel, táncpróbákra járniuk, interjúkat adniuk... És Jungkook félt, hogy a rajongók el fogják felejteni őket, mire újra sikerül majd színpadra állniuk. Hiszen havonta jöttek ki újabb és újabb fiúcsapatok a gyártósorról, akik ugyanolyan jók, vagy talán még jobbak is voltak náluk. Mitől maradt volna tehát bárki is hűséges hozzájuk? Még egy normális lightsticket sem adtak ki a rajongóknak, ami emlékeztette volna őket rájuk.
Nem csak a munka zavarta Jungkookot, hanem maga a tény is, hogy mások terhére van. Yoongi napok óta nem volt a kórházon kívül, és mindenki aggódott érte, sajnálta... És mindenki tudott a múltjáról is.

Jungkook pedig nem tudott mit tenni, úgyhogy kénytelen volt elfogadni minden segítséget a többiektől, és elviselni a másik hat fiú babusgatását. Még ha ő maga is lassan húszéves volt.

- Nem tudsz aludni? – kérdezte Yoongi laposakat pislogva a fiútól.
- Nem. Elég szívás, hogy már nem ütnek ki a gyógyszerek – sóhajtotta Kook.
- Kérjek altatót valamelyik nővértől?
- Nem... Nem is tudom. Annyira nem vonz az ötlet. Csak, nem is tudom, nem akarsz befeküdni mellém? – kérdezte Jungkook, és örült, hogy le voltak kapcsolva a lámpák, így a másik nem láthatta az elvörösödött az arcát.
Yoongi felnevetett a vendégágyon.
- Ez nem valami shitty romkom, hogy befeküdjek egy beteg mellé, akinek infúzió van a kezébe kötve és vágások vannak az egész testén. Én meg két napja ugyanebben a ruhában vagyok. Nem akarsz te sem összeszedni valamit és itt ragadni még hetekig...
- Túl racionális vagy, Hyung. Így nem tudok ellenérveket felhozni.
- Jó éjt, Jungkookie.

Yoongi egy labdává gömbölyödve szuszogott már hosszú órák óta. Vagy legalábbis Jungkooknak úgy tűnt, mivel semmi más nem történt a szobában a másik lélegzésén kívül. Először arra gondolt a fiú, hogy játszik valamit a telefonján, de a sötét szobában bántotta a szemét a fényes képernyő, így inkább Yoongi alig kivehető alakját nézte, nem messze tőle.

A baleset óta más volt a fiúval lennie. Yoongit egy időre teljesen magába szippantotta a dalok írása és a munka, úgyhogy eltávolodtak egymástól, de most még annál is közelebb érezte magához a fiút, mint bármikor korábban. Ha nem épp egy olyan szakaszban lett volna az élete, ahol egy kórházi ágyon fekszik, és az apja halott, és éppen megtudta, hogy mi történt az anyjával... Jungkooknak nem maradt energiája ahhoz, hogy mással is foglalkozzon ezeken kívül, és a végtelenül hálás volt Yoonginak, hogy a fiú nem is mondott neki semmit. Lesz még idejük tisztázni, hogyan is éreznek egymás iránt, hogyha egy kicsit kevésbé lesznek a dolgok közepében.

Jungkook újra kisfiú volt. A kedvenc mesefigurájával játszott, miközben a szülei kiabáltak a konyhában. Kook négykézláb az ajtóhoz kúszott, és résnyire kinyitotta azt.
Az apja éppen a földhöz vágott egy tányért, ami hangos csörömpöléssel tört darabokra a csempén.
A fiú lefagyva figyelte, ahogy a férfi üti az anyját. Nem csak kézzel, mindennel, amivel érte. Tányérokkal, a nyújtófával, borosüveggel... Kook sikítani akart, és hozzájuk szaladni, hogy lefogja az apját, vagy az anyja elé álljon, de képtelen volt megmozdulni.
Minden egyes ütés olyan volt, mintha rajta csattanna. Szinte érezte a fájdalmat, amit az anyja érezhetett.
A levegő kezdett besűrűsödni a fiú körül, és ő kapkodni kezdte a levegőt. Az egész jelenet szürreálissá vált a szeme előtt. Jungkook eldőlt a padlón, ahogy remegni kezdett az egész teste. A mellkasa fájdalmasan emelkedett minden lélegzetvétellel, amin nem segített a szapora szívverése sem. A fiú lehunyta a szemét.
- Jungkook! - kiáltotta az anyja.
- Jungkoook!

- Jungkook! - A fiú felnyitotta a szemét, és már nem a gyerekkori lakásában volt. Yoongi rázta a vállát. A barátja aggódó arckifejezéssel hajolt fölé, de Jungkook nem tudott elszakadni a fejében lejátszódó jelenettől.
Ugyanúgy kapkodta a levegőt, ahogy azt az álmában tette. Akármennyire is próbálkozott oxigénhez jutni, a tüdői mintha képtelenek lettek volna megnyílni. A mellkasa továbbra is sajgott, mintha valami lefelé nyomná a csontjait, a szíve pedig ijesztő tempóban verdesett.
- Jungkook! Próbálj meg lassabban lélegezni, hallod? Jungkook!
A fiú alig hallotta a rappert a fülében lévő zúgástól. A gyomra fájdalmasan húzódott össze, és Kook előregörnyedt, ahogy az egyik remegő kezét a hasára szorította.
- Mindjárt jön a nővér, Kook...
Yoongi egy szemeteskukát tartott a fiú elé, amíg az a hiperventillálás mellett fuldokolva kiadta a gyomortartalmát.
Jungkook kimerülten dőlt oldalra. A fiú lehunyta a szemét, mikor a szoba nem akart egy helyben maradni. Yoongi a mellkasához irányította a fiút, aki aligha tudta volna megtartani magát. Még mindig kapkodta a levegőt, de már kevésbé hangzott kétségbeejtően, mint egy-két perccel korábban. A rapper letörölte a fiú homlokáról az izzadságot.

Ekkor érkezett meg a nővér futva, aki úgy tűnt, az emelet teljesen másik feléről sietett oda hozzájuk.
Miután Jungkook kapott egy adag nyugtatót, a két fiú újra egyedül maradt.

A fiatalabb kimerülten pislogott Yoongira a párnái közül, végre normális tempóban lélegezve.
- Hogy érzed magad?
- Fáradtan - felelte a fiú nehezen artikulálva a gyógyszerektől.
- Akkor aludj - simogatta meg Yoongi a fiú haját.
- Szóval felhagysz a hülyeségeiddel és végre mellém fogsz feküdni? - mosolyodott el a fiú.
A rapper nézte egy ideig a sápadt, kimerült arcot, aztán egy sóhajtás kíséretében felállt a székről, és tiszta ruhát húzott.
- Még jó, hogy egyszemélyesek lennének az ágyak... - morogta a fiú, ahogy bemászott a szűk helyre a másik mellé.
A fiatalabb óvatosan úgy helyezkedett, hogy nehogy kirántsa a tűt a karjából, vagy felszakítsa valamelyik sebét, de mégis a rapper mellkasára tudja hajtani a fejét.

Jungkook aprónak és összetörtnek érezte magát, de Yoongi karjaiban nem számított, hogy apró volt és összetört, mert ott biztonságban volt.

***

- Pánikroham? - húzta fel a szemöldökét Namjoon.
- Igen, elég... ijesztő volt. De nem veszélyes. Legalábbis, ha nem fog rendszeresen előfordulni. Jungkook mostanában nagy stressznek van kitéve, úgyhogy nem is csodálkozom, hogy így reagált a szervezete.
A leader komoly arccal bólintott.
- Gondolod, hogy segítene rajta, ha beszélne a dolgokról?
- Normális körülmények között azt mondanám, hogy nem, és hagyjuk rá a dolgokat... De ez a helyzet már tényleg addig ment, hogy őszintének kell lennünk egymással, és hagyni Kooknak, hogy kiöntse nekünk a lelkét. Különben sosem szabadul meg a démonjaitól.
Namjoon sóhajtott egyet, ahogy benézett az ablakon.
Odabent Jimin és Taehyung próbálták egy telefonos játékban legyőzni a legfiatalabbat, miközben Hoseok a másik ágyon hallgatta Seokjin vicceit.
- Sajnálom elrontani a benti idillt - sóhajtotta a fiú.
- Valamikor muszáj lesz.
- Én is tudom, csak... Szeretném őket mindentől megvédeni. És mégsem működik a dolog.
- Tudod, Joon, azok a dolgok formálják a személyiségünket, amik történnek velünk. Nem védhetsz meg mindenkit mindentől.
- Ugye téged nem vertek otthon, Hyung? - nevetett fel a fiú.
- Nem, csak kitagadtak, amikor rappernek álltam.
Namjoon elkomorodott.
- Basszus.
- Nyugalom. Így hat év után már hozzászoktam a dologhoz.
- Azért, ha akarsz róla beszélni...
- Namjoon, nyugi. De kösz a felajánlást.

***

- Persze, ha nem akarod, nem muszáj.

Jungkook bámulta egy ideig az ölébe ejtett kezeit, aztán felnézett.
- Nem, én... Nem akarlak többé kizárni titeket.
Kook körülnézett a szobában. Yoongi oldalra húzta a széket a falhoz, és azon ült, míg a három másik tagja a hyung line-nak a pótágyon kuporodott össze. Jimin és Taehyung Jungkook ágyának a végében voltak, összekapaszkodva. A fiú sóhajtott egyet, aztán belekezdett a mesélésbe.
- Miután az anyám meghalt, egy ideig nem történt semmi. Az apámmal sosem volt... felhőtlen a kapcsoltunk. Nem az az apa volt, akihez odamehettél a problémáiddal. Mindig is féltem tőle egy kicsit. Az érzéketlenségétől.
Aztán egy nap elkezdett inni. Arra gondoltam, hogy anya halála viselte meg ennyire, de nem ez volt a helyzet. Egyre többször jött haza részegen. Azt... azt mondta, hogy mostantól az én feladatom, hogy vezessem a háztartást. Én pedig próbálkoztam, úgyhogy mosogattam, porszívóztam, megcsináltam mindent. Arra gondoltam, hogy ki kell vennem a részem a családi dolgokból, most, hogy csak ketten voltunk. Szörnyű szakács vagyok, de nem zavarta. Azt hiszem, annyi pia után, akár földet is evett volna, amíg el tudta volna rágni. A baj azzal volt, hogy egy idő után nem adott pénzt a bevásárlásra. Kirúgták a munkahelyéről, mert ittasan járt be. Abból a pénzből éltünk, amit én kaptam, mert félárva voltam. Azt pedig elköltötte ő. A hónap első pár napjában még nem volt gond, de amikor elfogyott az a kevés, amit adott, akkor... Akkor begurult, én pedig nem tudtam mit csinálni. Először nem is értettem. Azelőtt soha, egyetlen pofont sem adott. Ezután pedig minden nap, amikor nem volt otthon mit enni, ordibálást kaptam és ütéseket. Néha csak egy pofont, máskor olyan ütéseket, amik zúzódásokat hagytak maguk után. Később pedig már ok sem kellett neki ahhoz, hogy kezet emeljen rám.
Jungkook egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna.
- Időnként nagyon begurult. Volt, hogy lerúgott a lépcsőn, vagy hogy úgy megvert, hogy nem tudtam órákig felállni. És az csak jobb volt, mikor elájultam, mert akkor legalább nem kellett elviselnem, hogy megvernek. Volt arra is példa, hogy bezárt a fürdőszobába, és nem engedett ki napokig, de még így is örülhettem a szerencsémnek, hogy pont a fürdőszobát választotta, és nem valami koszos szekrényt víz és WC nélkül.

A hat fiú megilletődve hallgatta a történetet. Persze, tudták magát a tényt, hogy Jungkook apja abuzív, mégis megrázó volt hallaniuk a részleteket. Sosem gondolták volna, hogy egy emberi lény ilyet tehet a másikkal. Főleg nem azt, hogy a saját fiával.

- De nem kifejezetten a verések miatt kezdtem el utálni őt – folytatta Kook. – Minden egyes alkalommal, minden nap, amikor találkoztunk, olyan dolgokat mondott, amiket gyűlöltem hallani. Hogy milyen hasznavehetetlen vagyok, milyen rossz gyereke. Hogy szégyelli, hogy a fia vagyok. Hogy mennyire nem lehet szeretni valaki olyat, mint én, csak nézzek magamra. Valaki olyat, aki megkeseríti mások életét és minden az én hibám. Mert biztos miattam betegedett meg az anyám is, és néha már el is hittem, hogy igaza van. Mert nekem kellett volna őt támogatnom és rávennem, hogy ne igyon, vagy egyáltalán megfékezni, hogy elkezdjen inni. Talán, ha jobb gyerek lettem volna, akkor sikerült volna.

Namjoon nem értette, hogy tudja Jungkook mindezt pókerarccal elmesélni. Mégis mennyi fájdalmon mehetett keresztül a fiú...?
- Csakhogy semmi nem igaz ezekből az állításokból.
Kook megvonta a vállát.

- És mégis, egész idő alatt vártam, hogy mikor lesz jobb. Mindig arra gondoltam, hogy majd egy nap lerakja a piát és bocsánatot kér, aztán olyanok leszünk, mint egy rendes család, amilyenek régen voltunk. Ezért nem hagytam el őt soha. Mert mindig reménykedtem. Volt, amikor megrémült attól, hogy vérzek, vagy hogy nagyon megütött, és olyankor egy pillanatra, mintha aggódott volna értem, én meg arra gondoltam, hogy talán valahol még mindig ott van az a férfi, akit az apámnak nevezhettem... Még azután is, hogy Yoongi hyunggal Szöulba költöztünk, még azután is, hogy debütáltunk, valójában mindig volt egy csepp remény bennem, hogy meg fognak változni a dolgok. Hogyha egyszer híres leszek és gazdag, akkor majd nem kell aggódnia a pénz miatt, akkor majd büszke lesz rám, és rájön, hogy mégsem teljesen reménytelen a saját fia, de... Amint látjátok, nem így történt.

A szobában mindenkinek könnyek csorogtak az arcán, kivéve Jungkookot. Jimin Taehyung pólójába bújva tudta csak megfékezni a rátörő zokogást. Kook egy pillanatra a barátaira nézett, aztán tovább bámulta az ágytakarót.

- Amikor azonban megtalált a próbateremben, elmondott valamit, ami miatt összeomlott minden, ami valóságosnak tűnt annyi éven keresztül. Ő... Nem azért bántott engem, mert alkoholista volt. Azért tette, mert élvezte. És nem azért kezdte tizennégy éves koromban, mert annyira megviselte az anyám halála, hanem mert akkor már nem volt kit vernie helyettem. Annyi éven keresztül... Bántotta az anyámat, és én még csak nem is tudtam róla.

Jungkook számára ez volt töréspont. A kezeivel eltakarta az arcát, és hangosan sírni kezdett. Mielőtt bárki más reagálni tudott volna, Yoongi a fiú mellé ült, és magához húzta.
A többiek néhány percig csendben maradtak, amíg ők maguk is rendezték a gondolataikat, aztán a leader Jungkookhoz lépett, és megfogta a kezét.
- Jungkook-ah, köszönöm, hogy őszinte voltál velünk.
A fiú halványan elmosolyodott, és visszadőlt Suga mellkasára.

***

- Jungkook-ah, üdv újra itthon! – kiáltotta Hoseok, ahogy a fiú belépett a lakásba.

- Jó újra itthon – mosolyodott el a fiú, és óvatosan leült a kanapéra. A kevés séta is könnyen ki tudta őt fárasztani több, mint egy hét fekvés után.

- Kipakolom a cuccokat – ment el mellettük Yoongi egy sporttáskával a kezében, miközben Seokjin egy halom szatyorral tette ugyanezt.

- A konyhában leszek – jelentette be a fiú.

Namjoon gondterhelten ült az egyik fotelban már néhány perce.
- Hé, Leader, minden oké? – kérdezte Hoseok.
- Nem. Ami azt illeti, délelőtt óta figyelem az eseményeket, és valami nagyon nincs rendben.
- Csak nem Kookie apjára jött rá a sajtó? – jött elő a konyhából Seokjin.
Namjoon megrázta a fejét.
- Akkor? Arra csaknem, hogy egy pár vagyunk...
A leader egy pillanatra lemerevedett, ahogy körülnézett a szobában, de csak öt unott szempárral találta szemben magát.
- Ez egy érdekes coming out volt, de mondd már, hogy mi van – sürgette őt Hope.

- A Glam egyik tagja botrányba keveredett, és úgy néz ki, hogy több idol is elhagyja a Big Hitet.
- Ez szomorú, de... Mi közünk van ehhez?
Namjoon elgondolkozva felelt.
- Olyan, mintha egy süllyedő hajóról menekülnének.

A többiek némán próbálták feldolgozni, mit is jelenthetnek a leader szavai, azonban félbeszakította a gondolataikat a csengő hangja.
Mindannyian értetlenül bámultak egymásra, ugyanis soha senki nem jött hozzájuk; végül Seokjin elindult, hogy ajtót nyisson.

Néhány másodperccel később a legidősebb Bangtan megilletődött arckifejezéssel tért vissza közéjük, mögötte pedig nem más lépett be a szobába, mint a Big Hit Entertainment igazgatója, Bang Shi Hyuk.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/L1bbk3Ul3YY

* Felhőatlasz – Sextet:

https://youtu.be/C2U-lL_qdTI

* Éppen bétáztam egy fejezetet visszamenőleg, és olvastam, hogy Suga anno még túl soknak tartotta megfogni Kookie kezét. *könnyek*

* Aki ismeri a Big Hit történetét, azért tudja, hogy nem teljesen valóságos időben történnek az események egymáshoz képest :D

*Posztoltam egy üzenetet a késésről (persze ezt csak azok látták, akik követnek, szóval a többieknek:) áramszünet volt a vihar miatt egész este, így nem volt lehetőségem posztolni. Még jó, hogy sokan szüneten vagytok, így ma nyugodt szívvel pótolhatjátok a részt :D

* Ez a rész a Soulmate-emé :D Boldog Szülinapot!!! <3

Remélem tetszett ez a rész is, gratulálok, megint elolvastál 3000 szót :D
Egyébként a történet hivatalosan is túllépte az 50 ezer szót (*taps*), ami már regényterjedelemnek minősül (bár rövid regénynek).
Most is, mint mindig, értékelek minden csillagot, kommentet, olvasást, és hétvégén megint találkozunk ^-^

~ Ally D