Tyler feszengve álldogált a buszmegállóban, nem sokára ott kellett lenni a haza felé menő járatnak. Észrevette, hogy a mellette nem is olyan távol álló fiú csapat percek óta őt figyeli és néha elejtenek pár szót és bár a füleinek üvöltő zene nem engedte be sértő szavakat, de a fiú pontosan tudta, hogy róla van szó. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy megpróbálja lenyugtatni magát, azonban az, hogy az idősebb srácok elindultak felé nem segített érzelmei kontrollálásában, kesztyűs ujjai ökölbe szorultak. Tyler még csak tizenhárom volt akkoriban, azonban ha úgy hozta a sors nem volt képes elmenekülni, úgy gondolta az gyávaság ha a fizikai dolgok elől menekül, a lelki problémákról viszont már egészen máshogyan vélekedett. Bár nem volt túl erős gyerek a kezeletlen, forrongó düh, mely benne tombolt rengetek fizikai akadályt elgördített a fiú elől. Olyan volt, mintha apró kis, fekete, vérzőn vörös szemű démonkák éltek volna lelkével együtt, apró testében, melyek néha oly irányíthatatlanul mérgelődtek vérszomjasan a kis Tylerben. A fiú barna szemei kissé habozva indultak meg a többiek felé, hárman voltak és magasabbak is nála. De Tyler nem rendült meg akkor már, ilyenkor úgy képzelte magát, mintha a démonok át vették volna az irányítást, úgy képzelte szemei a friss vér árnyalatába fordulnak. Ilyen alkalmakkor csak átengedte a gyeplőt, pedig tudta, hogy ha túl sokszor engedi talán egy nap ő lesz az apró ember egy démon lelkében. Viszont ha őszinte akart lenni, néha élvezte, a fájdalmat és mások fájdalmát is így sikerült levezetni a benne felhalmozódott agressziót és rendezetlen érzelmeket. Tyler kihúzta füléből a fülhallgatót és felvonta szemöldökét.

- Te kis pszichopata - köpködte a szavakat az egyik, nagyobb darab srác. Tyler már megszokhatta ezt a megnevezést az utóbbi időkben így nem nagyon vette a szívére. Neki már ennél rosszabbat is ki kellett állnia addigi életében is. S mikor a többi fiú is csatlakozott akkor Tyler ledobta sárga táskáját és várta, aminek jönnie kell.

xxx

- Szóval hagytad, hogy megverjenek? - tette fel a kérdést bizonytalanul a férfi és dörzsölgetni kezdte szürke borostás arcát. Megrázta a fejét, nem hitt Tylernek, aki erre megvonta vállát válaszként.

- Miért hazudsz nekem Tyler? - kérdezett ismét, majd kissé több időt hagyott magának a fiú sérüléseinek felmérésére. A barna hajú fiú kissé feszesen markolta a szürke kanapé karfáját, ajkait is összepréselte, mintha valamit nagyon erősen próbált volna magában tartani. Egyik szeme, mely alatt sötét monokli ékeskedett be volt vérezve. Orra is elég tarkán ékeskedett, alsó ajak pedig fel volt repedve. Kínosan ügyelt arra, hogy ne vegyen fel szemkontaktust.

- Tyler te a korodhoz képest egy rendkívül érett és értelmes gyerek vagy. De nagyon sérült, te is tudod, hogy segíteni akarok. Hagyd, hogy megtegyem ezt - mondta komolyan Dr. Limens. Tyler egy pár pillanatig elgondolkodva nézett a szemüveges férfire, ki vele szemben üldögélt.

- És honnan tudja, hogy én szeretném a maga segítségét? - kérdezte dacosan a pszichiátertől. Dr. Limens sóhajtott. De Tyler ekkor ismét mély csendességbe zuhant. A doktor így nem szólt, türelmesen várt.

- Akkor kérdezzen!

- Mit éreztél, mikor verekedtél? - kezdte Dr. Limens és már készítette is a tollat, hogy az apró füzetbe feljegyezhesse Tyler minden mozdulatát, melytől a fiú kissé feszélyezve is érezte magát.

- Kicsit jól esett... De az nem én voltam! Én sosem szeretnék bántani másokat - vágta rá védekezően Tyler. Dr. Limens összevonta szemöldökeit, ilyet még sosem halott a fiútól az előtt, bár igaz, hogy akkor még csak egy pár hónapja kezelte.

- Hát ki volt az? - érdeklődött a férfi. Tylert hirtelen elöntötte valami nyugtalanító forróság.

- A vörös szemű - válaszolt csendesen, mintha említésére megmozdult volna benne, olyan volt akár egy féreg, aki belülről rohasztja az embert és annak lelkét. Mocskos testével befeketíti a húst és a szívet.

- Ki ő Tyler? Ő lenne Blurryface? - Tyler erre felnevetett és megrázta a fejét.

- Ő nem olyan, a közelébe sem ér. Ha bárki meglátja halálra is rémülhet, de a vörös szemű csak bennem él a részem, így már nem kell félnem tőle.

- És te mit érzel mikor látod? - Dr. Limens- t rendkívül érdekelte a dolog, hisz Tyler még sosem beszélt ennyit erről a rejtélyes 'Blurryfaceről'. Tyler arca fájdalmas kifejezésbe borult és szemei sötétbe fordultak, még hanglejtése is megváltozott.

- Olyan, mintha egy rémálomból nem lehetne felkelni, mint mikor érzel, hallasz, látsz és szagolsz, de nem bírsz megmozdulni, nem bírod róla levenni a szemed, pedig meg is ölnéd magad, hogy megtehesd, de képtelen vagy mozogni. Ő egy élő rémálom, a világ legszörnyűbb érzése, minden rossz, amit valaha tettél vagy átéltél benne megvan - Tyler szemei megteltek rémülettel, amint befejezte. Csak rá gondolni is rettenetes volt.

xxx

Az eső szüntelen verte az ablakokat, a cseppek zúgása elmosta az ukulele vidám kis hangját szomorkás sírásával. Tyler egyedül volt a házban így bátran engedte szabadjára kis hangszerének dallamait. Kedves dallamú dalokat zengett sötét szövegekkel, melyek abban kis füzetben kaptak helyet, melyet a fiú úgy rejtegetett a világ szemei elől. A szürke falak pedig lelkes hallgatóság volt. Tyler halk énekkel kísért, felszakadt ajaki formálták a szavakat, melyek szívének egyik legmélyebb zugából származtak. De segítettek egy gyötört léleknek könnyíteni fájdalmán.

Tyler egy kis résznél elmosolyodott, olyan volt, mintha a vad eső is megszelídülve ritmusra esett volna. Az édes illatait behordta a bukóra nyitott ablakon a hűsebb szél. Olyan béke volt, végre egy kis időre. Emlékeztette őt a régi időkre, melyeket édesanyjával töltött, a nappaliban burkolóztak be színes pokrócokba és onnan figyelték a kint szakadó cseppeket. Ilyenkor érezte azt Tyler, hogy annyira hiányzik neki édesanyja, hogy képes lenne belehalni a gondolatba, hogy nincs vele többé. A hiány, az az üres űr hatalmas mennydörgésként dübörgött a fiú mellkasában, minden nap. Volt, hogy erősebben, de volt hogy csak gyengén morajlott.

Valaki csengetett. Tyler azonnal letette a hangszert és kirohant a szürke falak közül, le a földszintre. Nagy hévvel tárta ki az ajtót, szemöldökei összefutottak, ahogy az ismerős arc kirajzolódott a párás cseppek közül. A vörös hajszálak ázottan fodrozódtak ki a zöld kapucni alól. A vendég elmosolyodott.

- Josh - ejtette ki a nevet Tyler. Nem teljesen értette mit keres itt.

- Szia!

- Miért vagy itt? - érdeklődött a barna hajú, de még mindig nem engedte be a látogatót. Josh megvonta a vállát, de úgy tűnt ez pont elég indok a másiknak. Mindketten beléptek a félhomályba öltözött házba. Josh levette vizes kabátját, majd követte Tylert a konyhába, mintha csak tudták volna mire gondol a másik.

- Kérsz egy almát? - tette fel a kérdést Tyler, de nem volt túl nagy jelentősége, mert azonnal felé is dobott egy piros gyümölcsöt. Josh elkapta és bele is harapott, majd ismét egy szó nélkül indultak meg felfelé a lépcsőn, ahol a falat poros családi képek keresztezték. Míg Tyler elől ballagott, mutatva az utat, Josh az almát rágcsálva nézte végig a képeket. Néha pedig elmosolyodott, mikor meglátta a kisbaba Tylert.

- Becsüld meg, hogy bejöhetsz erre a szent helyre - állt meg szobája előtt Tyler. Josh komolyan bólintott, mire a házigazda elmosolyodott és kitárta maguk előtt az ajtót. Josh szinte azonnal kényelembe helyezte magát az ágyon és ismét beleharapva az almába pillantott a másikra, aki sietve pakolta el ukuleléjét a másik kíváncsi szemei elől. De a vendég ezúttal szó nélkül hagyta a dolgot.

- El akarok menni a fenyőerdőbe - jelentette ki Josh egy pillanatnyi csend után. Tyler lefagyott, még a légzete is elakadt.

- Nem. Biztos, hogy nem - rázta meg fejét a barna hajú. Szó sem lehetett róla. Egyáltalán nem. Nem.

- Miért? Mi van ott Tyler? - forgatta meg a szemeit Josh. Kinek, ahogy most  jobban megnézte az ember egész hasonló árnyalatú volt a haja, mint a gyümölcsnek, amin csámcsogott.

- Nem mehetünk oda Josh - állt meg az ágy előtt Tyler és barna szemei komolyan vették fel Josh borostyán bogaraival a kontaktust.

- Jó, jó megértettem - hagyta annyiban a dolgot. Kissé megrémítette a másik komolysága. Tyler végre helyet foglalt a vörös hajú mellett. 

- Szóval csak ezért jöttél? - kérdezte durcásan Tyler és Joshra nézett.

- Csak gondoltam meglátogatlak, ennyire nagy baj? - húzódott közelebb a másikhoz. Tyler erre elmosolyodott, megenyhült. Tudta, hogy Josh az egyetlen, aki csak minden ok nélkül szívesen tölti vele az idejét. Nem volt képes haragudni rá, de volt valami más is abban a fiúban, ami nem hagyta, hogy nehezteljen rá. 

- Talán igazad volt - mondta csendesen és hátradőlt az ágyon. Josh érdeklődve figyelte, ahogy a palafont kezdi bámulni.

- Miben?

- Abban, hogy hasonlítunk - válaszolta Tyler. Egy kicsit meg is rémítette ez a tény, de mégis annyira irgalmatlanul örült annak, hogy van valaki ezen a világon, aki még sejtheti mit is érez, vagy hogyan látja a világot. Josh az utolsó falatokat is lenyelte és ő maga is az ágyra dőlt. A két fiú némán feküdt a szürke falak közt, az édes eső ritmusára vettek levegőt is. 

- Blurryface nem szereti a sárgát - morogta Josh. Tyler ijedten fordult oldalra. Ő mégis honnan ismeri?

- Honnan tudsz róla?

- Néha én is látom - mondta egyszerűen a piros hajú, de nem fordult Tyler felé.

A bejárati ajtó hangosan csapódott a falnak. 

- Apa itthon van - ugrott fel Tyler és Josh egy szó nélkül nyitotta is az ablakot, hogy kimászhasson rajta.

- Tyler! - kiáltott a férfi lentről.

- Mindjárt megyek! - válaszolt a fiú, de mire visszafordult Josh felé, ő már rég eltűnt az esős kertben. Valószínűleg leugorhatott a kis tetőről.

- Sárga - suttogta a nyitott ablaknak az odabent ragadt.