Mert ha van lírai én- hát mostmár van lírai te is
(Részlet valami szörnyűből, amit inkább nem mutatok meg)

.... És te. Te vagy a kivétel. Kivétel minden pont alól. Tudod, ez a világ itt szürke. Fakó; szürke vagy karmazsinvörös, de minden esetben fakó. Mintha élesen hallucinálna az ember színtelenül színes dolgokat. Minden olyan komor és sivár, beteges. Te azonban más vagy. Nem kegyetlen világom szüleménye, rabja egy pokoli, önmarcangoló körforgás levetítésének. Nem. Ám nem is a valóság hideg csempéi azok, amelyek pofont adva nekem megmutatják, valójában ide vagy valósi. Innen sem származol. Hát akkor honnan jössz? Melyik az a hely, ahol olyan tünemény lakik, mint te? Itt az emberek talán átnéznek rajtad. Azt mondják, „hétköznapi". „Olyan, mint mindenki más". Oh, ha tudnák. Ha tudnák, hogy mennyire nem. Azt mondják, normális az arcod, nem túl szép, de nem is csúnyácska. Nem hiszek nekik, hisz van szemem, látlak. És nekem hihetsz -gyönyörű vagy. Azt mondják, szürke vagy és unalmas. Csak vakok és buták. Egyetlen pillantásodban megragadok egy egész évtizedre, mert olyan dolgokat mesélnek el a szemeid, amiket egyetlen költő sem lenne képes leírni. Melódiákat rejtenek lelked gyöngyei, gyönyörű verseket, olyan szomorúság és kötöttség nélküli őszinte, nyílt szavakat, amikre az ember nem csak megáll, de el is gondolkozik. Te magad vagy a csoda. Pedig nem csinálsz semmit. Jóformán az sem biztos, hogy létezel. Fény vagy, isteni fény, márpedig én nem hiszek Istenben. Lejátszhatatlan hangsor vagy, egy dallam, amit nem lehet elénekelni, vers, amelyet nem lehet megérteni, mert az ember csak üres papírt lát. Te magad vagy a minden. Minden vagy létezésed okán fogva. Elvarázsolsz. Ha hinnék a mennyben, azt mondanám, angyal vagy. Ám kétlem, hogy tiszta lennél. Nem vagy tiszta, ó, azt hiszem, nagyon nem. De sugárzó, áradó az, ami benned van, kitört tested húsbörtönéből, és kiszivárgott a világba. Ragyogsz. Pedig fényedet senki sem látja. Mondd, mégis mit teszel velem?