(jav.: 2020)

Lassítottam és mohón hallgatóztam, hogy megállapítsam a lányok távolságát. Nem lehettek messzebb tőlem 10-15 méternél vissza a tábor irányába. Csak be kellett húzódnom egy vastag fa törzse mögé és hagynom, hogy elhaladjanak mellettem. Észre sem vettek. Kezdtem azt hinni, csak a szájuk járt, hogy mennyire ismerik ezt a helyet, mint a tenyerüket. Néhány lépésnyire megálltak a fától, ahol rejtőztem.

- Ez nem jó Lyn, elvesztettük. Egy másodperce még itt volt, de most már sehol sem látom.

- Valószínűleg visszament a táborba és csak elvétettük egymást. Azért még nézzük meg lent a forrásnál. Mielőtt visszamennénk, nézzünk el oda is. Majdnem ott vagyunk már.

- Oké.

Tovább mentek az eredeti irányunkba. Bő 5 perccel később már jöttek is vissza, sietve kapkodva a lábaikat. Ezek szerint közel volt a cél.

- Kassy siess! Azonnal el kell mondanunk a srácoknak és meg kell őt találni.

Komoly aggodalmat láttam Lynda szemeiben. Később bocsánatot kérek még ezért, de most mennem kellett és megmutatnom nekik, főleg Kassy-nek, hogy egy városi csajszi is tud boldogulni az erdőben. A pecás mutatvány jó volt a srácokhoz, habár inkább mázlim volt. De a lányok felé még kellett bizonyítanom. Ha egész nyáron velük leszek, megér az egy kis melót, hogy dolgozzak a kapcsolatunkon. Talán Kassy kedvesebb lesz. Csak remélni tudtam, nem fog minden épp' a visszájára elsülni.

Megérkeztem a forráshoz. A víz csendesen bugyogott le egy apró, sötét repedésből egy szikla alól és egy kedves kis medencét formált maga alatt, ami megtartotta a friss vizet. A kristálytiszta felszín gyengén fodrozódott és halványan láttam a tükörképemet benne. Csészét formáltam kezemből és a vízhez térdeltem, hogy igyak. Miután enyhítettem a szomjam, végre alaposabban szemügyre tudtam venni a környezetem.

Egy farkas fájdalmas üvöltése visszhangzott a néma csendben és készenlétben tartott ketyerémet elindítottam. Hamar, egy egész falka követte példáját. Nem voltak olyan messze.

- Végre elkezdtek énekelni.

Lássuk csak, mi lesz belőle másnap. Úgy gondoltam, ez is csak valamiféle mítosz lehet vagy vicc. Mi más lehetne egy szimpla felvételen, mit maga a felvett hang? De ezt akarták, úgyhogy rajtam ne múljon.

Leültem az egyik kőre és csak hallgattam őket egy jó darabig. Azon kezdtem filózni, mi a lótúróért voltam olyan bosszantóan aggodalmaskodó az elején. Erdő engem sosem bántott. De szerencsére, mióta Wolfy-val találkoztam minden szorongásom elszállt. Jó lenne vele újra összefutni. A vonyítások árjában úszva, visszagondoltam az előző estére és önkéntelenül is elmosolyodtam.

Ez a hely, a forrás mellett valóban remek akusztikával rendelkezett. Gyönyörűen tisztán hallottam a farkaskórus 'énekét'. Egyikük elhallgatott, egy másik belekezdett, egy újabb meg levegőt vett mielőtt újult erővel folytatta volna. Tulajdonképpen, dallama is volt. Elsőre nem vettem észre. Csak az tűnt fel, hogy velük együtt dúdoltam. És a melódia... szomorú volt. Furcsa érzést keltett bennem. Erőteljes volt, de mégis összetett, mintha maga a dal szólt volna erről. Mintha vágyakoznék valamire, amiért mindent megtennék, de újra és újra csak kicsúszik az ujjaim közül, de... mégse adnám fel. Lehet tényleg erről vonyítanak a farkasok?

Valami csiklandozott az arcomon.

- Hah...? - végigvontam kezem az államon. Egy könnycsepp volt – Miért sírok?

Több és több farkas csatlakozott be. Nem hagyták abba az üvöltést. Inkább fokozták a hangerőt. Felnéztem a sötét, már erősen felhős égboltra és azt kívántam, bárcsak tiszta lenne. Látni akartam a csillagokat. Olyan romantikus lett volna. Bánatos, vad romantikus.

Hirtelen a semmiből egy új érzés rohant meg és nem hagyott nyugodni. Nem érdekelt, hogy totál magam voltam, immár technikailag is, az erdő mélyén, meg akartam őket találni. A farkasokat. Feltűnt, hogy a legelső, amelyik megkezdte a vonyítást már nem szólt. Az az egy más volt. Meg tudtam különböztetni a többitől. Erőteljesebb volt, mélyebb, már ha egyáltalán ez lehetséges. És már nem hallottam.

Néhány perccel később felálltam és körbekémleltem. A lányoknak még mindig semmi nyoma. Csak egy kicsit tovább kéne menni körbenézni. Közel lehetek a domb lábához, szóval vigyáznom kell. Történjék bármi is, nem mehetek le róla.

Tovább sétáltam, lefelé, a felvételt még mindig folytatva. Csatjánál fogva az övemre akasztottam a magnetofont. Körülbelül húsz perc elteltével a környezet ismerősnek kezdett tűnni.

- Ez meg mi?

Láttam egy öreg tölgyet, aminek az ágai érdekes módon kanyarogtak minden irányba. Felmásztam az alsó ágára egy könnyed mozdulattal. Ahogy elhelyezkedtem és jobban szemügyre akartam venni a fát, hirtelen képek villantak fel a szemem előtt.

Próbáltam felmászni erre a fára, de túl magas volt. Mindkét kezemet felnyújtottam, magasra, de hiába. Miért voltak a kezeim ennyire kicsik? Valaki megragadott a pólómnál fogva hátulról és gyengéden felemelt. Az ágon voltam.

- Váá! - kapaszkodtam meg egy ágban – Mi volt ez?... Egy.... emlék?

Veszettül próbáltam visszaemlékezni, mi lehetett ez. Mikor volt ez? Régen itt éltünk, az igaz, de... én voltam itt? Egyedül? Nem, nem voltam egyedül. Valaki felsegített a fára. De mégis ki emel fel egy gyereket a pólójánál fogva?

Lecsusszantam az ágról és újra csak körbenéztem. Nem is tudtam miért, de valamiért kerestem azt az embert. Valahogy tudtam, nem családtag volt. Tovább sétáltam, újabb tárgyakat, helyszíneket keresve, amik segíthetnek visszaemlékezni. Észre sem vettem, hogy elhagytam a dombot és egy völgybe ereszkedtem, míg túl késő nem volt. A talaj ingatag, gördülékeny kövekkel volt tele. Nehéz volt haladni. A völgy egyáltalán nem volt széles. Inkább egy régen erre kanyarodó folyó vagy hegyi patak medre lehetett. Ez megmagyarázná a gömbölyű köveket.

Ahogy folytattam utam, a két oldal folyamatosan emelkedett egyre magasabbra, meredekebbre. Elérte a marhára-nehéz-lenne-megmászni szintet. A hátborzongató helyzet és a nemrég nekikezdett eső ellenére éreztem, hogy valami húzott. Tovább kellett mennem, ismertem azt a helyet! Egy részem azt súgta, voltam itt már számtalan alkalommal. Egy másik részem kiabált, hogy húzzak el a francba, de azonnal.