- Szedd össze magad, Lorie! - hallom meg Cindy hangját, mire kissé kijózanodom. - Itt a telefonod, hívd fel Dan-t.

Azonnal kikapom a kezéből a méregdrága készülékemet, és a vőlegényem számát keresem remegő kezekkel. Amint megtalálom, azonnal rányomok, és a fülemhez emelem. Várom, hogy kicsengjen, de nem. Csak az az idegesítő robothang válaszol, ami azt mondja "a hívott szám jelenleg nem elérhető". Idegességemben leteszem, és újratárcsázom bízva a legjobbakban, de ismét az a buta hang.

- Nem veszi fel - mondom halkan a barátnőmnek. Teljesen kétségbe vagyok esve, hiszen Dan a 29-dik körzet egyik nyomozója, és ha az ő körzete volt ott a helyszínen, amikor a robbanás történt, nagy valószínűséggel ő is résztvett ebben az egészben.

- Mi történt? Miért ilyen falfehér Lorie? - lép be a konyhába Landon. Fura tekintettel vizslat mindkettőnket, de amint meglátja, hogy egyikünk sem viccből ideges, azonnal elkomolyodik. - Minden rendben?

- Semmi sincs rendben! - akadok ki látványosan, amire egyikük sem számít. Alapból egy nyugodt ember vagyok, ritkán használok a normál hangerőnél hangosabbat. - A hiradó most jelentett be egy robbanást a Jackie's-ben, ahol talán Dan is ott volt. Most pedig nem érem el telefonon.

Ebben a pillanatban erednek el a könnyeim. Hangos zokogásba kezdek, mivel már a legrosszabbra gondolok. Tudom, mindenki azt mondaná ilyenkor, hogy próbáljak meg pozitívabban hozzáállni a dologhoz, de mi van, ha a barátom holtam fekszik a törmelékek között? Még semmi hír róla, a telefont sem veszi fel, ami nem megszokott tőle. Bármilyen helyzetben volt, mindig megnyomta a zöld gombot, mert tudja, hogy ok nélkül nem zaklatnám. Hogy szükségem van a lelki támogatására.

- Lehet, hogy a telefonját az irodában hagyta, ezért nem veszi fel - próbál nyugtatgatni Landon, de semmire sem megy.

- A telefonja mindig nála van. És ki sem cseng, csak a hülye robot válaszol - szipogom nekik. Cindy kirohan a konyhából, majd másodpercekkel később egy doboz százaszsepivel tér vissza, aminek most eléggé örülök. Egyet kivéve azonnal belefújom az orromat.

- Mostanság olyan szétszórt az esküvő miatt, lehet, hogy lemerült, és nem vitte magával - simogatja meg a vállamat Landon. Cindy a székét közelebb húzza hozzám, majd egy szoros ölelésbe von.

- Lorie, ne sírj már! Nem lesz semmi baj.

Amint ezek a szavak elhagyják a száját, megcsörren a telefonom. Reménykedve kapok utána, hogy Dan hív, de nem. Egy ismeretlen szám villog a képernyőn. Félve veszem fel a telefont.

- Lorena Bay - szólok bele a kütyübe.

- Miss Bay? Itt David Foster kapitány beszél a 29-es körzettől - szól bele egy mély hangú férfi. - A vőlegénye miatt telefonálok.

Itt egy pillanatra kihagyott a szívem. Ne! Ilyen csak akkor történik, ha...

- Sajnálattal közlöm, hogy Mr. Tailor részt vett a bevetésen a Jackie's étteremnél, amikor a szerencsétlenség történt.

- Kérem mondja, hogy jól van - szólok bele kétségbeesett hanggal a telefonba, amire válaszként csak egy hatalmas sóhajt kapok.

- Dan megsérült, Miss Bay. A St. Marie kórházba szállították, és állapota meglehetősen súlyos - magyarázza nekem lágyan, ám és félbeszakítom.

- Megsérült? - kérdezek vissza egy minimális fáziskéséssel.

- Igen.

- Az állapota súlyos? Mégis mennyire? - teszek fel ismét egy kérdést a kapitánynak immáron remegő hanggal.

- Figyeljen rám, Miss Bay! A vőlegényét a detonáció nagyon súlyosan érintette, a bőrén égési sérülések vannak, és az esésnél pár bordája is eltörött. Súlyos belső vérzése van, és az orvosok szerint nem biztos, hogy... - itt egy picit bizonytalanná válik a hangja. Mintha nem tudná, hogyan közölje velem a rossz hírt.

- Mi nem biztos? - kérdezek vissza egy kicsit ingerülten.

- Nem biztos, hogy megéri a napfelkeltét.

Azonnal megdermedek. Mintha egy világ omlott volna össze bennem másodpercekkel ezelőtt. "Állapota meglehetősen súlyos", "égési sérülései vannak", "pár bordája is eltörött"... "Nem biztos, hogy megéri a napfelkeltét". Ezek a szavak visszhangoznak a fejemben. Dan állapota. A vőlegényem állapota. Veszélyben van. Készül a túlvilágra. Itt fog hagyni engem egyedül. Hogyan éljek nélküle?

- Miss Bay, sajnálom, hogy rossz híreket kellett közölnöm Önnel. Én a helyében bemennék a kórházba, és búcsút vennék tőle - szólal meg kedvesen a kapitány.

- Köszönöm, kapitány úr - válaszolok neki, majd leteszem a telefont, és reményvesztetten sírni kezdek.

✨

Amíg Cindy lemondta az összes betegemet a mai napra, én felhívtam Dan szüleit és anyáékat, hogy elmondjam nekik, mi történt. Mindannyian azt mondták, hogy bejönnek velem a kórházba. Landon nem piszkálódott, ahogyan szokott, hanem megpróbált segíteni, sőt, felajánlotta, hogy vegyem ki a hetet, ő majd átveszi a pácienseket, ám én annyit mondtam csak neki, hogy majd még megbeszéljük.

Tudom, hogy nem lenne jó ebben a taccs állapotban dolgoznom, hiszen jómagam törött lelkű emberek problémáira próbálok értelmes megoldást találni, de ha én is egy vagyok közülük, akkor mindez hogy lesz majd megvalósítható? Nem tudom, jelen pillanatban gondolkodni sem tudok. Az összes gondolatom Dan körül forog, aki éppen az életéért küzd.

A kórházba érve a pultnál azonnal megmondják, hogy melyik kórteremben fekszik ő, majd figyelmeztetnek, hogy mivel az intenzív osztályról beszélünk, az osztály bejáratánál a recepciónál jelentkezzünk be, majd kérjünk megfelelő védőöltözetet. Ez azért kell, hogy a ruháinkról behordott baktériumokat ne adjuk át Dan-nek.

Anyáék meg Dan szülei végig mellettem állnak. Ők is el vannak borzadva a történtektől. Livia kisírt szemekkel érkezett a kórházba, míg Vincent a szokásos viccelődő énjét otthon hagyta. Meglepő ilyennek látni őket, hiszen két csupaszív emberről beszélünk, akik bármelyik pillanatban elveszíthetik a fiukat. Anya és apa is nagyon csendes. Anya szorosan ölel már percek óta, apa meg a kezét a vállamon pihenteti. Éppen várjuk, hogy anyósék kijöjjenek a kórteremből, hogy én is elköszönhessek Dan-től.

Nemsokára nyílik az ajtó, és két teljesen összetört ember jön ki onnan. Szó nélkül jelzik, hogy szabad a pálya, mire én bólintok egyet, és anyáék nélkül belépek a kórterembe. A látvány teljesen elkeserít. Dan-ből csövek lógnak ki, a pittyegő gépek zaja pedig szinte fülsüketítő. A bőrét géz borítja, ami enyhén átvérzett. Az arca is rendesen megégett, szinte alig lehet felismerni őt, de a szívem érzi, hogy ő az. Azonnal sírni kezdek, majd lassú léptekkel ülök le az ágy melletti székre. A kezét a kezembe veszem, és lassan simogatni kezdem.

- Dan, szívem, itt vagyok! - szólok hozzá reménykedve, hogy hallja a szavaimat. - Nagyon szeretlek téged, kicsim, kérlek, küzdj, hogy visszajöhess hozzám! Nélküled én nem létezem, ne hagyj itt most! Szükségem van rád, mert te egy jobb emberré teszel. Ne add fel! Kérlek!

Amint kimondom e szavakat, az egyik gép fülsüketítően jelzi, hogy itt a vég.