Kolumbia, Bogota. 1985. július 8.
Csütörtök. 13:00.

A Ford Mustang farolva veszi be a kanyart, majd porfelhővel száguld a ház felé. Fél órája már hogy Diego megfenyegetett, de még mindig remegnek a kezeim. Nem tehetem meg, amire utasított. Pontosan tudom, hogy a vállalkozással veszélybe sodrom Carrie-t és Damiant, de, ha jól játszom, egyetlen alkalom és vége. A droggal már vannak tervei, ha leégetem, biztos vagyok benne, hogy megöl. Ha nem, börtönbe megyek és ott ölnek meg. Carrie nem állt velem szóba, amikor Diego távozását követően bementem a házba, ahogyan Damian közelébe sem engedett. Egyetért Diegoval, elfogadom. De akkor is fájt. Ahogyan az is, hogy el fog hagyni. De ebből már nem szállhatok ki. Értük teszem. Komoran figyelem, ahogyan csúszó kerekekkel fékezve megáll. Jonathan Carter a meleg ellenére is halszálkamintás fekete öltönyben, vörös nyakkendőben és ovális lencséjű napszemüvegben száll ki

- Beszéltél már vele? – veszi le és teszi az öltöny mellzsebébe a napszemüveget.

„Magának is jó napot."

- Igen. Fél órája ment el.

- Na és?

- Baj van.

- Menjünk – sötétülnek el a szemei, miközben az ujjaival végigszánt a mogyoróbarna haján. – Halljam miféle baj? – pillant rám, amikor már majdnem ott járunk.

- Megmutattam neki, mire megfenyegetett, hogy ha nem gyújtom fel két napon belül, feljelent.

- Megbocsáss mit csináltál? – válik fagyosan élessé a hangja. – Egyetlen dolgot kértem tőled Arno, és azt hittem, hogy eléggé egyértelmű voltam. Tartsd titokban! Komolyan azt mondod, hogy még ennyire is képtelen voltál? Átkozott tini lány többre képes!

- Hogyan másképp vehettem volna rá? Ha csak szóba hozom, rohan Bogotába vagy látni akarja. Megmondtam, hogy nincs rá szükségünk nem? Te erősködtél.

- Akkor sem engedhetjük neki.

- Akkor tegyük, amit akar, és majd máshol újrakezdjük.

- Nem. Már megvan a vevő és gyorsan kell szállítanom.

- Na és ki az?

- Alonzó Costeila.

- Mindjárt a város, de még az is lehet, hogy az ország legnagyobb drogkartelljéhez mentél?

- Nincsen semmi közöd ahhoz, hogy kinek és hogyan adom el megértetted? – fordulnak felém fagyzugosan komor szemei, amelyektől fázom, mégis kiver a víz. – A termesztés lenne csak a feladatod, de láthatóan ahhoz is fájdalmasan kevés vagy, hogy átkozott paradicsompalántát kinevelj. Semmi szín alatt nem égetheted el megértetted? Találok más megoldást a Magnusa problémára. Az egyetlen szerencséd, hogy még szükségem van rád – hajol közelebb. – Viszont ha még egyszer ekkora hibát követsz el, nem lesz olyan szerencséd, hogy te halj meg először.

Kolumbia, Bogota. 1985. július 9.
Péntek. 13:42.

- Mr. Magnusa! – érkezik futva a munkás.

- Igen? – fordul bosszúsan a levegőért kapkodó férfi felé.

- Lopás uram! Összeszámoltam a héten megszedett kávébabos zsákokat és az egyik hiányzik.

- Miért most? Csak nap zártakor kellene. Ki mondta magának, hogy ilyenkor csinálja?

- Én Diego – teszem a vállára a kezemet. – A múlt héten rajta kaptam két munkásodat. Szinte térden csúszva könyörögtek, hogy ne áruljam el.

- Na és miért nem tetted? – fordul felém.

- Diego? Ezt nem kérdezheted komolyan. Kétkezi emberek, mint a legtöbben. Én is éppúgy szegény sorból jövök, hiszen tudod. Megértem, hogy miért tették. Azt mondták többé nem fog előfordulni, ezért figyelmeztetéssel annyiban hagytam.

- Most mégis megtették – rázza meg a fejét. – Nem tűrhetem a lopást.

- Hidd csak el, legalább annyira dühös vagyok, mint te. Kevés dolgot gyűlölök jobban annál, mint amikor elárulják a jóindulatomat.

- Abban biztos vagyok. Bizonyíthatod éppen elégszer. Hívd össze mindet, tíz percet kapsz! – fordul a munkás felé. – Eredj! Nos, Jonathan? – néz rám az előttünk felsorakozott emberekről, amikor letelik a határidő. – Keresd meg őket.

- Ők ketten.

- Ti voltatok, akik megloptatok? – emelkedik meg Diego a szemöldöke.

- Nem Senor, soha nem tennénk! – fakadt ki a férfi.

- Ez a férfi azt állítja, hogy rajtakapott titeket, amint korábban megpróbáltátok! – mutat rám.

- Nem is láttam a héten! – rázza a fejét.

- Hazudsz! – csettintek. – Talán tagadod, hogy két napja a raktárban dolgoztál a feleségeddel?

- Nem uram, de...

- Nincs semmi de! – vált Diego hangszínt. – Tényleg azt hittétek, hogy a számlálásnál nem derül fény a hiányzó zsákra? Két napja ott voltatok, most pedig jelentették a zsák eltűnését! Ha jól tudom, nem is ti lettetek volna beosztva! Mit kerestetek ott?

- Az ottani munkások betegek voltak...

- Nem voltam beteg csak a felségem. Te mondtad, hogy megcsináljátok helyettem is a munkát – vágja csípőre a kezeit másik munkás.

- Tehát egyedül voltatok. Tudjátok, hogy mivel jár a lopás – fordul vissza feléjük Diego feje.

- Ne rúgjon ki! – sírja el magát a nő. – A lányunk Carmen még nagyon kicsi! Szükségünk van a pénzre!

- Az nem elég, amit fizetek? Még meg is kellet lopnotok? Nem rúglak ki azonnal, ledolgozzátok az ellopott zsák árát!

- Aranyból van a szíved Diego, de az enyém nem. Te anyagi kárt szenvedtél, én becsületit. A saját szavahihetőségemet tettem kockára előtted. Remélem tehát megérted, amiért nem hagyhatom kiköszörületlenül a csorbát – húzom elő a revolveremet, majd amikor nem mond semmit, mellkason lövöm mindkettőt.

Hangosan nyögnek, a mellkasukba csapódó golyóktól pedig hátrafelé tántorognak. Régen halottak, mire az élettelen testeik véresen a porba puffannak.

- Jól jegyezzétek, meg amit láttok! – nézek végig a többieken. – Aki beszél a látottakról, ugyan ez lesz a sorsa! Higgyétek el, megtudom!

Kolumbia, Bogota. 1985. július 9.
Péntek. 17:50.

Miután Diego elment megnyugtatni a rémült feleségét és a gyermekeit, kiderítem, hogyan néz ki Carmen. A házuk előtt ül a lépcsőn. Igencsak szép teremtés. Sokkal szebb, mint az anyja volt.

- Carmen Navaro?

- Miért akarja tudni?

- Attól tartok, hogy rossz hírt kell, közöljek. A szüleidről lenne szó.

Csöpög a hangom a fájdalomtól és a rám váró feladat terhétől. Nem vallom magamat kifejezetten jó színésznek, viszont ezúttal jó pontra találhattam, mivel felkapja a fejét, a szemei pedig elkomorulnak.

- Dolgoznak a Magnusa birtokon, ahogyan mindig – vonja meg a vállait, mire a fejemet ingatom. – Mi történt? – öntik el a szemeit a könnyek.

- Sajnálom, de megölték őket.

- Tessék?

- Mellkason lőtték. Senki sem tudja, hogy ki volt a gyilkos, de, ha tudják is nem beszélnek. Mindenki retteg, hogy ő lesz a következő. Annyit tudtam egyedül kideríteni, hogy Diego Magnusa végignézte.

- Úgy tudom Magnusa a barátja? Miért mondja el mindezt? Talán nem úgy szokás maguk között, hogy senki sem tudd semmit? Mit érdekli a sorsom?

- Kevesen tudják rólam, hogy én is a szegény sorból jöttem, illetve a szüleimet is hasonlóan ölték meg – sóhajtok. – Tudom milyen érzések keringenek benned – fogom halkabbra a hangomat.

- Ugyan már! Honnan tudhatná? Nem tudd maga semmit rólam!

- Mr. Magnusa valóban évek óta a barátom, éppen ezért csalódtam benne óriásit – ölelem magamhoz a zokogni kezdő lányt. – Soha meg sem fordult a fejemben, hogy képes lenne végignézni ártatlanok kivégzését.

- Végignézte, ahogy anyát és apát? – csuklik el a hangja. – Hogyan lehet képes ilyesmire bárki?

- A munkások nem tudják, hogy hallottam, de egymás között azt beszélik, Mr. Magnusa volt az, aki elrendelte. Viszont az is lehet, hogy én hallottam rosszul.

- Megölöm! Eresszen, meg kell, hogy...

- Carmen nyugodj le – fordítom magam felé. – Igazad van. Bármilyen hosszú ideje is vagyunk már barátok Mr. Magnusával, úgy gondolom, hogy az emberölés olyan bűn, amiért a gyilkosnak a saját életével kell megfizetnie. Drasztikus szavak elismerem, de én már csak ilyen vagyok.

- Tehát mégis csak a barátja.

- Az vagy sem, rá is vonatkozik. Nem is sejted mennyire szörnyű fájdalom volt megtudnom, hogy az egyik legkedvesebb barátom hidegvérű gyilkos. Lehet, hogy nem ő követte el, de mivel a merényletek az ő utasítására történtek, legalább annyira felelős.

- Maga tényleg azt akarja, hogy megöljem?

- Mi? Nem! Te jó ég! Természetesen nem kívánom Mr. Magnusa halálát. Hát ki vagyok én, hogy rendelkezzek más emberek élte és halála fölött? Nem. Mindössze annyit mondtam, hogy megérdemelné.

- Rettentően rosszul hazudik. Láttam eleget a szüleimen, hogy felismerjem. Valóban azt akarja, hogy Magnusa meghaljon.

„Nem csak szebb, jóval okosabb is."

- Talán. Rossz ember vagyok és tudom, hogy nem kellene így gondolkodnom, a barátomról különösen, de amiben hiszek az fontosabb. Milyen emberek lennénk, ha hagynánk veszni azokat az eszméket, amikben hiszünk?

- Én nem tudom megmondani milyen ember, de ami magának bűnös gondolat az nekem bosszú.

- Segítek neked.

- Tessék?

- Csak ne ilyen hangosan.

Két nap múlva 11-e reggelén meg is jön a rossz hír, Diego Magnusát brutálisan meggyilkolták az ágyában. Ahogyan megbeszéltük, kora reggel a reptéren várom. Felteszem a Sacramentoba tartó gépre közölve, hogy amikor leszáll, várni fogják. Később majd utána megyek. Diego halála után Sara Magnusa a gyászától vezérelve házat és birtokot vett magának Caliban, majd a gyermekeivel együtt odaköltözött. Hirtelen lépés volt, viszont érhető, sőt gyümölcsöző. Ugyanis én lettem felkérve, hogy vezessem a birtokot, amíg a fia elég idős nem lesz hozzá. Sokkal többet nyertem, mint kockáztattam.

Kolumbia, Bogota. 1985. július 8.
Csütörtök. 18:49.

Stefan Arno hullája véres rongycsomóként hevert, a kiéget üvegháztól néhány méterre. Jobb halántékánál lőtt seb, a testtől valamivel odébb a revolvere. Láttam a helyszínelésről készült fotókat, és hatalmas önuralmamba került, hogy ne gyűrjem össze. Észrevettem rajta, hogy gyötrődik, már amikor a Magnusával való beszélgetésük után beszámolt annak hajthatatlanságáról. Azt viszont nem hittem, hogy elkeseredettségében a pisztolyért nyúl. Lehet simlis minden hájjal megkent róka vagyok, de azt még én is láttam, hogy mennyire szereti a családját. No de nem volt egyéb, mint üzlet. Ő az, aki személyes ügyet csinált belőle. Ugyanakkor nekem így is jól alakult a helyzet, mivel legalább nem lesz vele több gondom. Megtermesztette az első adagot és a learatást követően amúgy sem lett volna többé szükségem rá. A szerencsétlen azt hihette, ha felgyújtja az üvegházát, majd megöli magát, az megakadályoz bármiben is. Visszavetett igen, súlyos anyagi károkat okozva, mivel meglett a böjtje a hiányzó mennyiségnek, de többet nem ért el. Érthető okokból nem osztottam meg vele, hogy három napja, amíg a családjával bent volt a városban, meglátogattam őket, és a termés legalább negyedét magammal vittem. Amit leégetett az csak maradék volt. Mindenképpen sok pénz ahhoz, hogy elnézzem. Viszont hogy kiüssön a nyeregből nem elég. Kerestem éppen eleget ahhoz, hogy legyen időm más megoldást találni. Majd kitervelem, hogyan tegyem el Magnusát is láb alól. De csak holnap. A helyszínelés képei mellet olvastam a jelentést is. A feleség szólt be a tűzoltóságra, amikor észrevette a füstöt, ellenben a férje haláláról csak akkor szerzet tudomást, amikor a tűzoltók a helyszínre vonultak. Öngyilkosság. A rohadék gyászoló özvegyet és félárva gyermeket hagyott maga után, csak mert nem merte végigcsinálni az üzletet. Azt mondtam neki, hogy csak azaz üzlet lenne. Megtermeszti, eladom, vége, lehúzzuk a redőnyt. Ehhez tartottam volna magamat. Ha Magnusa nincsen Arno nem gyávul el és minden ment volna a maga útján. Megszedem magamat, megkapja a részét és a továbbiakban békén hagyjuk egymást. Még az is letagadtam volna, hogy valaha üzleti érdekeltségem lett volna vele. Keresek mást, Arnot pedig néhány nap vagy hét múlva végzetes baleset éri. Magnusa gyanakvása kellemetlen változó. Kénytelen voltam azt mondani Arnonak, hogy próbálja meg bevenni az üzletbe. Sokkal nagyobb baj lett volna, ha maga jön rá. Hallottam Arno sorozatos kudarcba fulladt üzleti terveiről és hogy Magnusa rendre segíteni próbál neki. Nagy kockázat volt, de még mindig érdemesebb megpróbálni, mint hagyni, szaglászni. Eldöntöttem, hogy idővel így vagy úgy, de mindenképpen megszabadulok tőle. Az, hogy határidőt szabott Arnonak csak megkönnyítette a dolgomat.