Harry

Egyre jobban aggódtam, a gondolataim keresztezték egymást és teljes káosz alakult ki a fejemben. Nem azért aggódtam, mert Rosért hamar jöttek az őrök - ez normális. A tárgyalásokat a vádlott ügyvédének beleegyezése nélkül ütemezik be, szóval ez nem probléma itt.

A gond az, hogy miért vitték el.

Nem egyszer voltam már itt életemben (sajnos már sok időt töltöttem itt) sosem láttam olyat, hogy az őrök nem informálnak téged a tárgyalásodról. Megteszik, miközben kiszednek a celládból. Sosem láttam még őket ilyen diszkrétnek azelőtt, és nem tetszett. Aggódok, mert, ha a helyzet rosszra fordul, nem lehetek ott. Rose nem tudja, hogy kell uralkodnia az ereje felett, így hogy fogja magát megvédeni?

Ezt a kockázatot nem akarom vállalni.

"Hé, Harry."

"Mi az, Daniel?" Morogtam, ahogy felálltam és körbe jártam a cellám, mintha bármit használt volna.

"Szereted az epret?" Kérdezte a mellettem lévő cellájából és szinte hallottam ostoba vigyorát.

"Nem."

"Miért?"

"Túlságosan hasonlítanak a vérre. Undorító."

Daniel horkantott. "Szóval hidegvérrel ölsz meg csomó embert, de az eprektől rosszul vagy, mert hasonlítanak a vérre? Ittál már gyümölcspuncsot?"

"Nem. Nem gondolod, hogy ez nem idevaló?" Túrtam hajamba, és a rácsokat figyeltem, miközben próbáltam emlékezni, hogy szöktem meg már két másik alkalommal. Hogy az ördögbe nem tudok emlékezni? Mindössze két hónapja, hogy megtettem.

"Miért lenne nem idevaló? Semmiről sem beszéltünk."

"Pontosan. Csend volt és te leromboltad."

"Rohadék."

A szemeimet forgattam, a legmesszebbi falhoz sétáltam és kezeimet a falra simítottam, ahogy próbáltam érezni valamit. Nem a szökést terveztem pontosan, de ha Rose nem tér vissza hamarosan, akkor azt fogom tenni. A tárgyalásaim általában egy óráig tartottak maximum. A Tanács nehezen hagy megszólalni. Megvádolnak, leterhelnek és aztán elítélnek ide le. Nem engedik, hogy beleszólj.

"Mit csinálsz egyébként?" Kérdezte Daniel.

"Kizárlak téged." Morogtam összeszorított fogak között. "Próbálok emlékezni hogy jutottam ki innen."

"Először?"

"Nem, legutóbb. Az első alkalom nagyon rég volt." Mondtam.

Daniel kuncogott. "Tisztában vagy valamivel, Harry? Igazi rossz fiú vagy."

"Jé, köszi."

"Nem, úgy értem." Lába erősebben ért a földhöz, rájöttem, hogy mozog. "Úgy értem, gyakorlatilag minden nap kockáztatod az életed azzal,ha kilépsz az árnyékból. Aztán, ha valaki meglátsz, megölsz. Úgy értem, BAM! Halálra ölöd őket, Harry."

Horkantottam, visszatartottam a kuncogást. "Halálra ölöm őket, huh?"

Daniel csendben maradt, mielőtt megszólalt volna. "Ahh... Most már látom miért csinálsz belőlem viccet."

Elmosolyodtam magamban, mielőtt a rácsokhoz sétáltam. Miért vesztettem el az emlékeimet arról, hogyan is szöktem meg? Nem olyan, mintha valaki agymosást végzett volna rajtam, hogy elfelejtsem. Bevertem a fejem abban a pillanatban kifelé úton? Áramütés ért és ködössé váltak az emlékeim? De nem emlékszem sokra, kivéve arra a pillanatra.

"Hé, Harry?"

Idegesen fújtatva megfordultam és a falnak döntöttem a fejem. "Daniel, kérlek ne beszélj öt másodpercig, hogy ezt kitaláljam."

"De talán.-"

"Shh..."

Daniel sóhajtott és el tudtam képzelni, ahogy gúnyt űz belőlem. "Csak azt akartam mondani, hogy találtam egy lyukat.."

"Az csak a nemi szervi nyílásod, Daniel."

"Nem, fúj!" Morgott Daniel. "Nem arra gondoltam. Itt a saroknál van egy lyuk a falban."

A fejemet felkaptam és reménykedni kezdtem. Amikor hinni kezdtem Danielnek túl hamar sétált elő, mintha Isten kifutott volna az észből, bebizonyította, hogy tévedtem. Valami látványosat kellett csinálnom, de a cellám erővel átitatott volt.

És ezt az erőt tesztelni fogjuk és megtaláljuk Roset.

Rose

Kinyíltak a szemeim, a hátam fájt, miközben egy nyöszörgés hagyta el a számat. Lassan felültem és visszanyertem a látásom. Teljesen elöntött a pánik. Nem voltam a cellámba, sem a tárgyalóteremben. Az épület egy másik részében voltam- ami egy irodának tűnt. A falak tele voltak könyvvel, szórványosan helyezkedtek el a bútorok. Akkor vettem észre, hogy egy öreg kanapén voltam.

Pislogtam párat, a szívem gyorsan dobogott, ahogy felálltam. A hirtelen mozdulattól szédülni kezdtem és meg kell állnom, hogy visszanyerjem a látásom. Pánikoltam, azonnal az ajtóhoz futottam, de egy hang hamarosan megállított.

"Lassan vagy fájni fog a fejed."

Megpördültem a hangra, hátam az ajtónak vetettem és kezem a kilincsre csúsztattam, de zárva volt. "Ki vagy te?" Kérdeztem - a látszólag üres helyiségtől-, hátamat az ajtónak vetve tartottam, mintha megmenthetett volna.

És ekkor az ismerős árnyék tűnt fel a szoba távoli sarkában, közel egy ajtónak, ami erkélyre vezethetett. Őt néztem, felmértem barna haját, ami derekáig ért, hasonlított az enyémre a karamellszínű szemeivel együtt. Alacsony volt, alig magasabb, mint én és átkoztam az alacsonysága miatt és átkoztam a genetikát, amiért örököltem. De aztán észrevettem a kis mosolyt ajkain. Nem volt utálatos, de illedelmes sem.

"Hello, Rosie, drágám." Lépett felém anya és fejét oldalra billentette. "Hiányoztál."

Horkantottam. "Erősen kétlem."

Anya ferdén mosolygott rám. "Függetlenné váltál." Jegyezte meg, ahogy felült az asztalra és lábait keresztbe tette.

"Választásom sem volt, tekintve, hogy egy erőszakos rohadékkal hagytál, akit nem érdekeltem."

Mosolya eltűnt, a szemében valami megcsillant, de nem tudnám leírni mi volt az. "Meg kell értened az okaimat, Rosalie."

"Jobb kedvelem kifogásnak hívni."

Anya megigazította az egyenruhája gallérját, aztán lecsúszott a padról. "Kérlek, gyere ki velem a teraszra. Azt hiszem mindkettőnknek jót tenne egy kis friss levegő."

Szememet forgatva még mindig maradtam egy helyben. "Sehova sem megyek veled. Most engedj ki innen."

"Nem tehetem, Rose."

"Nem érdekel mit tehetsz és mit nem. Engedj ki!" Kezeim melegedni kezdtek.

Harry. Vissza kell jutnom Harryhez és Danielhez és aztán mindhárman kijutunk. Működni fog. Működnie kell.

"Meg kell tanulnod uralkodni az indulataidon, Rose, vagy az erőd örökre kezelhetetlen marad." Összeszűkített szemekkel nézett rám. "Hogy szeretnél felkelni egy random szobában minden alkalommal, amikor elájulsz egy kis szánalmas méregnek köszönhetően? "

"Szánalmas?" Nevettem a szavain, de szíven ütöttek. "Ne merj szánalmasnak hívni, amikor nem voltál képes kiállni magadért!"

"Esélyem sem volt!" Kiabált vissza, arca kipirosodott. Sarkon fordult, kinyitotta a terasz ajtót és kisétált. Hallottam, hogy sóhajt, mielőtt a válla felett hátra nézett rám. "Kérlek, Rose. Szeretnék beszélni veled."

"Az érzés nem kölcsönös."

"Rose, kérlek."

Sóhajtva túrtam bele a hajamba és hezitálva követtem. Tisztes távolságot tartottam, ahogy korlátnak dőltem, felmértem az előttem elterülő helyet. Csak fák vették körül a Tanács épületét, de a messzi távolba észrevettem egy falut. A faluban élnie kell valakinek. Előttem volt, még szabad voltam.

Anya engem bámult. "Gyönyörű felnőtt nő lett belőled."

Horkantottam.

"Úgy értem, Rose." Fordult felém, szemei arcomat nézték, mert nem voltam hajlandó a szemkontaktusra. "Csodálatos életed van."

Elnevettem magam. "Igazán? Mert legutóbb úgy vettem észre, hogy egy bűnöző vagyok és emberek akartak megölni. Micsoda boldog vég, huh?"

Anya sóhajtott. "Rose, sok dolgot meg tudnék neked magyarázni most, de van valami nagyon fontos, amit tudnom kell."

"Fogadok."

Állkapcsa megfeszült. "Őszintének kell lenned velem." Préselte össze ajkait, mintha hezitált volna. "Harry Stylesal voltál?"

"Istenem, miért kérdezi mindenki folyton ezt?" Morogtam idegesen, a halántékomat dörzsöltem. "Úgy értem, felfogtam, hogy törvényszegés, meg minden. De mi olyan nagy dolog ebben? Nem ölt meg, ugye? Nem bántott, ugye? Nem tudom felfogni mi olyan rossz benne."

Mert szerelmes vagy belé.

Pofa be tudatalatti, ez nem a megfelelő idő.

"Nem az a fiú, akinek gondolod." Vett egy mély levegőt anya.

"Oké, nos akkor magyarázd meg hogyan ismerheted olyan jól, mindössze két hónap után."

Anya engem nézett. "Az okos szája győzött meg?"

"Nem." Hazudtam. "Világéletemben szarkasztikus vonásokkal rendelkeztem."

"Mert annyi emberrel beszélgettél."

"Igen, talán beszélhettem volna, ha az anyám nem hagy el." Csattantam rá, a hangom emelkedett, míg végül ridegen néztem rá.

Kerülte a szemkontaktust.

"Rose, sosem fogom tudni elmondani elégszer, hogy sajnálom. De ez nagyon fontos. Kérlek, figyelj rám."

"Figyelek." Morogtam, ahogy a korlátra könyököltem és államat kezembe támasztottam.

"Nem lehetsz szerelmes Harrybe."

Idegesen forgattam a szemeimet. "És miért mondod ezt?"

"Mert..." Élesen szívta be a levegőt. "Mert a bátyád."

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: