"Istenem abbahagyod valaha a beszédet?" Fújtattam, ahogy a fák között manővereztünk, Rose Isten tudja miről beszélt. Előjött a kritikus énem és valahogy témát váltott a sötétben való félelmére terelte a szót. Nem érdekelt egyik szarság sem, amit mondott nekem, de megtudtam pár hasznos dolgot róla.

A látszat csalhat.              

Természetesen sokszor hallottam ezt a mondatot, de Rose a tökéletes példa. Kétségkívül szép, de a szája csak jár és jár, és csak folyamatos beszél. Ha lenne füldugóm használnám, hogy ne kelljen hallgatnom. Nem vagyok egy türelmes személy, túllépte a határt.

"Tudod," Kezdte. "Olyan durva vagy, Harry. Komoly dolgokról beszélek neked és te csak bunkó vagy."

A szemeimet forgattam, átléptem egy faágat a földön. "A te félelmeid nem tűnnek  komolynak számomra, Rosalie. Őszintén nem érdekelnek a szaros félelmeid, mert a te problémáid.."

"Nos,  mit fogsz csinálni ma este, ha nem fogok tudni aludni?"

"Talán belelöklek a folyóba, hogy elfojtsam a nyávogásod." Mondtam neki vállat rántva, habár viccnek szántam. Természetesen, bárkit megölök, aki az utamba áll, de ő csak túlzottan sokat beszélt.

"Komolyan mondtam, Harry. A sötét tényleg kikészít." Mondta Rose, de a félelem a hangjában erősebb volt, nyilvánvalóbb, mint korábban.

"Ránéztem a vállam felett, nézve, hogy elsápadt, de úgy tettem, mint, aki nem veszi észre. "Amikor becsukod a szemed is sötétséget látsz, igaz? Akkor miért olyan nagydolog kint lenni?"

Rose sóhajtott és tudtam, hogy kezd ideges lenni. "Mit számít." Morogta. "Csak felejtsd el, amit mondtam."

Kifújva a levegőt egy kicsit együtt éreztem vele. Az ő szenvedése nem az én dolgom, de rossz lehetett a szemeiből ítélve. Semmi nem látszott az arcán, csak félelem, amikor felhoztam, nyilvánvalóvá tette, hogy fájó téma számára. Folyamatosan kínozva voltam két évig, szóval egy kicsit meg tudtam érteni min ment keresztül. De fogadni mertem volna a világ összes pénzében, hogy fele annyira sem szenvedett, mint én.

A fejemben volt a térkép a célhoz, de azon tűnődtem, hogy mi lesz Roseal, ha odaérünk. Nincs szüksége arra, hogy belekeveredjen.

Az utolsó dolog, amire szükségem lenne, hogy a srácok begerjedjenek rá, amikor épp teljesítjük a tervet. És arra sincs szükségem, hogy belezúgjanak, miközben a tervről beszélünk, de--

"H-Harry..." Hallatszott mögülem Rose gyenge hangja.

Morogva tovább sétáltam. "Mi az már megint?" Kérdeztem, már felbőszülve egy újabb félelmét várva. 

"Segíts" Suttogta, a hangja nehezen hallható volt.

Szemöldökömet ráncolva megfordultam, hogy lássam csapdába esett, amit valószínűleg a Tanács állított fel. A szemeim enyhén kitágultak, úgy tűnt  a nyílás bármikor a bokájára eshetett volna. Komolyan elveszthette volna a lábát, ha a csapda egyenesen ráesik és én nem voltam abba  a hangulatba,, hogy a vérrel foglalkozzak és megpróbálja a lábát visszavarrni. Nem csak azért, mert undorító, hanem mert időigényes. Ki fogunk futni az időből.

"Cs-csak tartsd." Mondtam neki, kicsit kétségbeesetten, gondolkozva, hogy mit tegyek. Sosem estem még csapdába, de sosem kerültem a közelébe se. Nem tudtam, hogy a Fehér boszorkányok, ennyire elakarták kapni a Fekete boszorkányokat. Nem tudták, hogy a saját gyerekeiket is bánthatták volna?

"Félek." Suttogta, hangja gyengébb volt, mint előtte, alsó ajkát beharapta.

Nyeltem egyet. "Tudom csak.... tarts ki, oké? Ha egy kis mozdulatot is teszel Rose, levághatja a lábat."

Rose élesen vett levegőt és tudtam, hogy csak jobban megijesztettem, de tudnia kellett, hogy mennyire fontos, hogy mozdulatlan maradjon. Szóval, amíg küzdött a könnyei ellen, a fejemet törtem, hogy hogy szedjem ki sértetlenül a csapdából. Mint korábban mondtam, nem vagyok abban az állapotban, hogy visszavarrjam valaki lábát, és kórházba vinni rizikós lett volna nekem. De valami felmerült bennem, amíg gondolkoztam, hogy szedjem ki.

Mi a faszért érdekel?

Itt hagyhatnám most és végre csendben haladhatnék újra. Elfordulhatnék és elsétálhatnék, vagy nézhetném, ahogy levágja a lábát. Lehetnék egy totális fasz és ülve nézhetném őt,  várnám, hogy mikor törik össze. De valami oknál fogva nem tudtam megtenni egyiket sem.

Valamiért nem.

"Kérlek, siess." Fulladozott Rose, ahogy könyörgő és könnye szemekkel nézett rám. Egy magányos könnycsepp folyt le vörös arcán, ahogy ott álltam még mindig ötlet nélkül.

De aztán eszembe jutott valami.

"Meg van. Rose,... Csak maradj mozdulatlan."

"Nem, azon gondolkoztam, hogy elfutok félig levágott bokával." Csattant fel szarkasztikusan.

Ahelyett, hogy a szemem forgattam volna, ahogy egész délután, csak figyelmen kívül hagytam, ahogy letérdeltem a csapda mellé, a leveleket arrébb seperve. Rose összezavarodott, meg tudtam mondani, abból ahogy rám nézett, de ahhoz, hogy a dolgok működjenek egy dologra van szükség: utasításokra. És ahhoz, hogy csapdát csinálj tudnod, kell pontosan, hogy működik.

Megragadni őt túl rizikós volt, mert amint a lába elhagyja a vas felszínét a nyílás bezárul. A lába talán nem jön ki teljesen, ha csak én húzom ki, szóval az együttműködés a legjobb ebben az esetben. 

"Kész vagy?" Kérdeztem, felnézve rá, láttam a kart, a kart, ami lassan húzódott meg.

Rose összeszorította a szemeit, gyengén bólintott, ahogy alsó ajkába harapott.  Szóval nem vártam tovább, amikor visszaszámoltam, balra ugrottam és derekát megragadva húztam ki a csapdából. De, amint a kezem érintkezett a csípőjével, égni kezdett a kezem egészen a karomig, a fogaimat összeszorítottam az elviselhetetlen fájdalom miatt. Rose rám esett, ahogy kihúztam a csapdából, de amint teljesen kiszabadult gyengén arrébb löktem, lenéztem a gyorsan égő kezemre.

Pirosak voltak, a hólyagok máris előjöttek, ahogy újra és újra rájuk néztem. Rosa engem bámult, határozottan összezavarodva, ahogy én is miközben közelebbről vettem szemügyre a kezem.

De azután megakadt a szemem Rose karkötőjén.

"Ez a te karkötőd?" Mondtam neki, összeszorított fogaim között élesen véve a levegőt, kezeimet rázva, hogy ne fájjon. "Nem enged hozzád érni."

"M-miért? Nem értem." Rázta a fejét Rose őrülten.

"Bassza meg." Morogtam, ahogy az égés folytatódott, de fokozatosan csökkent. "Egy Fehér boszorkány adhatta neked vagy valami." Mondtam neki. "Ez egy varázskarkötő, ami megakadályozza, hogy a fekete mágia bántson."

"Fekete boszorkány vagy?"

Egy ez- most-komoly. arckifejezéssel néztem rá. De azután újra lenéztem a kezeimre. "Nem, Sherlock." Csattantam rá szarkasztikusan. "Azt hittem rájöttél, amikor majdnem megfojtottalak."

"Sosem tanultam a boszorkányokról. " Mondta. "Bocs, hogy nem értem mi folyik itt."

"Rose, vannak Fehér boszorkány rokonaid?"

Rose vállat rántott. "Nem tudok róla... nem ismerek sok rokont apán és anyán kívül,aki--"

"Elmenekült, amikor négy éves voltál."  Fejeztem be a mondatát.

"Fejezd ezt be." Nézett rám kínosan.

"Ne érezd magad kínosan., Rosalie. Az én anyám meghalt, amikor hat éves voltam, szóval azt hiszem szar szüleink vannak, De valaki neked adta ezt a karkötőt, hogy távol tartson olyanoktól, mint én."

"Akkor, hogy tudtál majdnem megfojtani, de megérinteni nem tudsz?"

"Mert ez csak az én képességem egyedül." Magyaráztam. "Ritka, hogy valamelyik boszorkánynak az elmével kapcsolatos ereje van, és azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy én rendelkezem ilyennel.. De a legtöbb boszorkány érintéssel bánt, megéget, megfagyaszt vagy csak levágja a karodat. De ezzel a karkötővel, egy ördög sem érhet hozzád. Most már érted?"

Rose összepréselte az ajkait. "Egy kicsit."

"Jó, mert nem magyarázom el még egyszer. Bassza meg ez fáj." Morogtam újra, a fejemet rázva. "Csak menjünk tovább és jussunk ki ebből a kurva erdőből. És ezúttal nézz a lábad elé."

"Nem az én hibám, hogy nem a földet nézem, amikor megyek." Morogta.

"Körültekintőbbnek kell lenned." 

"És tudnom kellett volna, hogy különböző csapdák vannak ebben az erdőben?"

"Az Isten szerelmére Rose, kérlek, ne beszélj. Jézusom, megint meg fog fájdulni a fejem." Motyogtam,  orromat masszírozva a lassan gyógyuló kezemmel.

"Nekem is megfájdul a fejem a veled való sétától."  Csattant rám, nyilván azzal a céllal, hogy kiakasszon,

Működött.

"Nem beszélek hozzád többet. Csak megmentettem az életed, szóval ez a mai jó cselekedetem. Mostantól az örökké valóságig nem fogok hozzád szólni és csendben leszek." Mondtam, ahogy folytattam a sétát, gyakran hátra nézve rá, hogy megbizonyosodjak nem esett csapdába. Kisebb szívrohamot okozott mára, szóval nem szeretnék még egy másodikat is huszonnégy órán belül.

"Rendben." Rántott vállat Rose, karajit keresztbe fonta karjain. "Azt hiszem addig fogok beszélni, amíg válaszolni fogsz."

"Rose, szükségtelen. Még a végén megöllek."

"Ha! Csak a szád jár." Vigyorgott Rose, szemöldökét húzogatva.

Szemeimet forgatva azon kaptam magam, hogy a mosolyommal küzdök. Imádni való volt, de hangosan sosem ismertem volna el. Túl sokszor akasztott ki, ahhoz, hogy bármi ilyesmit tegyek, szóval ajkaimat összepréseltem, ahogy tovább sétáltunk az erdőn keresztül. Nem volt csendes bánásmód, de megtagadtam, hogy bármit mondjak.  Megtagadtam, hogy jól kijöjjek vele.

Nem azért menekültem el a Tanács elől, hogy barátokat szerezzek, azért menekültem el, hogy visszavágjak. Hogy felkészüljek és ők gyengék és erőtlenek lesznek ellenem. Apám vére folyik bennem, szóval mindketten ugyanarra születtünk, hogy megállíthatatlanok és megszelídíthetetlenek legyünk. Ő  a legnagyobb, legerősebb Fekete boszorkány a világon. Megölték, foglyul ejtették és meghódították. Nekem kell a nyomdokaiba lépnem.

Az egész társadalmunk a látszatnak hisz, hazugságban él. Nincsenek jók, védelmezők és megmentők. A Fehér boszorkányok tisztának tartják magukat, de ők is bűnösök akárcsak te és én. A bűn a vérükben van, el van rendelve, hogy jók vagy rosszak. Nem tehetsz róla, de kis bűnöket követsz el itt vagy ott; hazudsz a szüleidnek vagy ellopsz egy napszemüveget. Mind követünk el bűnöket, csak egyesek nagyobbakat.

De nincsenek hősök ebben a bűnben teli világban.

"Ha már nem fogsz semmit mondani, legalább azt elárulnád, hogy hova megyünk?" Kérdezte Rose vagy tizenöt perc séta után.

Ajkaimat benedvesítettem, majd vékony vonallá préseltem, ahogy ránéztem. "Egy barátomhoz. Vagy... barátokhoz. Segíteni fognak nekem."

"Miben fognak segíteni?"

Ajkaimon mosoly játszadozott és egy kis győzedelmesen kacaj majdnem kiszökött ajkaim közül. "Én tudom, és neked pedig ki kéne találnod a világból, amiben élünk."

Rose nem beszélt tovább, és folytattuk az utunkat.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: