Anya körbevezette a bázis, -másnéven Mag- központjában majd gyorsan elmagyarázta neki mi hol található azon kívül, a külső barikádokban és az alsóbb kamrákban, majd elküldte őt Apához.

Az Ádám nevezetű gal, vagyis Apa, a Mag egyik eldugott zugában tartózkodott. Pontosabban az az alatt futó folyosószerű járatban, amely meghatározására a zug még egy szépített kifejezés. Ozorának többször végig kellett zongoráznia magában Éva utasítását, hogy rávegye magát a kis lyukba ereszkedésre. A járatban elsőre úgy tűnt félhomály uralkodott, de ahogy megszokta a szeme már mindent kitudott venni, a falon lévő ledek fehér fényé által. Fémborítású kör alakú folyosó volt ez, épp akkora, hogy egy felnőtt ember lehajolva elférjen benne, s legalább az egyik karját kényelmesen kinyújthassa oldalra. Körbe nézett. A háta mögött olybá tűnt erősebbek a fények s némi hallgatózás után halk beszédre is felfigyelt. Elindult ezek irányába s mikor már csak tízlépésnyire lehetett hirtelen elhallgattak a hangok és a zseblámpák rá szegeződtek. Az erős fénytől ösztönösen szeme elé emelte kezeit és hunyorogva kémlelte az alakokat.

- Ozora vagyok az új fiú!- mutatkozott be- Izé... Békével jöttem.

Néhány másodpercnyi feszült csend után az egyik alakból előtört a nevetés és még csatlakozott hozzá legalább egy másik hang is. Ozora arca halványan elvörösödött, sikerült ismét jól indítania a fejeseknél.

- Gyere közelebb fiú!- invitálta magukhoz egy erős hang. Ozora odalépett hozzájuk. Három alak rajzolódott ki előtte. Ádámot azonnal felismerte, s nem csak azért, mert ő volt a legidősebb, hanem mert annak is tűnt. Egykor mogyoró barna haját ősz szálak tarkították, fakó, szürke szemeit pedig halvány ráncok fogták körbe. Nem lehetett idősebb, mint Éva, mégis úgy tűnt mintha két teljesen más generációt képviseltek volna. Arcát szakáll szegéjezte, amelytől Ozora nem is tudta hirtelen megállapítani komor-e vagy épp mosolyog.

- Ezek ketten itt Andor és Csolt- mondta mélyen rezgő hangján- Engem Ádámnak hívnak, de Éva jó voltából mindenki Apának hív. Gondolom vele már találkoztál- Ozora bólintott- Remek, akkor tudod, hogy ki vagyok. Gyere, segíts egy kicsit jól jönnek az apró kezeid- fordult vissza a férfi a reaktorhoz, amelyen addig dolgoztak.

- Öm rendben...- motyogott a fiú. Szimpatikus volt a férfi céltudatossága és hogy végre valaki nem kertelt, de ez ellenére az is világosan lejött, hogy csevegni sem szeret. Ozora odalépett a férfihoz és az utasításainak megfelelően egy ronggyal megpucolta a szerkezet ventilátorát és hűtőberendezéseinek egyéb apró szegleteit, mindent, amihez csak hozzá fért.

- És akkor most a csapatban vagyok?- kérdezte bizonytalanul Ozora.

- Hogy érted ezt?- Ádám rá sem pillantott mikor válaszolt, helyette szakértő szemekkel figyelte a fiú mozdulatait.

- Hát csak mert nekem úgy jött le, hogy azért mutattak be nektek kettőtöknek, hogy áldást adjatok rám- Ádám átvette a fiú kezéből a rongyot, mikor a fiú már végzett, csak a társalgás elterelése végett ismételgette a gépies mozdulatsort.

- Valóban? Igazából ez csak formalitás. Mióta megszülettünk már egy csónakban evezünk- kis szünet- Kész vagyunk, köszönöm a segítséget- mondta a férfi búcsúzóul. A hangjából nehéz volt kideríteni unott volt-e vagy csak nyugodt. Tekintetéből Ozora úgy érezte, inkább egyfajta kipihenhetetlen fáradság ül a férfin. Elbúcsúzott tőlük, majd elment.

A Magban továbbra is zajlott az élet. Folyamatosan jöttek-mentek az emberek és nem hagyott alább a nyüzsgés sem. Egy pillanatra átsuhant a sápadt srác agyán, hogy körbenézzen, de inkább nem kockáztatta, hogy eltévedjen így a gyengélkedő felé indult. Pechére csak Iszla volt ott, aki nagyon rá akarta beszélni egy rutin vizsgálatra, de Ozorának semmi kedve nem volt ilyesmihez, így inkább úgy döntött megvárja őket. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik betegágyon majd mire észbe kapott volna, el is aludt.

Álmában egy világos szobában volt és egy nő ölében ült, aki beszélt hozzá. Nem értette a szavait, de ez nem is számított. Meleg karaji közt átjárta lelkét a nyugalom és egy kellemes melegség. A nevén szólította őt...s eközben valaki valóban szólóngatta.

- Ozora! Ozora! Kellj fel angyalom- ébresztgette Éva az alvó fiút. Először még csak óvatosan simogatta, de miután a fiú semmit sem reagált erre, óvatosan rázogatni kezdte.

- Tessék?- motyogta a fiú.

- Elaludtál szentem- nevetett kedvesen a nő- Kipihented magad? A barátaid keresnek.

A fiú hirtelen feleszmélt és felpattant.

- Fenébe, elaludtam!

- Ne bánd drágám- legyintett Anya.

- Hol vannak Lehelék?- kérdezte Ozora.

- A garázsban, várják, hogy indulhassanak.

- Fene! Fene! Fene!- szajkózta Ozora miközben kirohant a szobából- Viszlát Év.. akarom mondani Anya!

A nő jó ízűen felnevetett.

- Viszlát Ozora!

A fiú végig rohant a termek és folyosók sokaságán, kis híján feldöntve néhány galateát, akik nem épp hálásan kontrázták ezt a gesztust. A fiú nem törődött velük, abba sem mert belegondolni mennyi ideig alhatott. Talán egy nap is eltelt? Erre inkább nem is gondolt. Lihegve állt meg a garázsként szolgáló folyosón, a fekete jármű előtt melybe épp pakoltak Lehelék.

- Hát előkerültél- emelte fel fél szemöldökét Tabita miközben berakott egy csomagot a raktérbe.

- Sajnálom...- motyogta a sápadt srác lihegve.

- Mindegy- mondta Kál- Korábban kell indulnunk, jött egy vészjelzés Iahmelből. Azonnal megyünk.

Csattant az ajtó a szőke srác mögött. Válasz helyett Ozora is gyorsan beszállt az autóba s perceken belül elindultak. A sápadt fiú már csak a járműben tudott felszerelkezni és itt ismertették vele a felállást. Cinnia, az iahmeli csapat vezére küldte az üzenetet, de egy hiba miatt annak tartalma megsérült, így kénytelenek voltak feltételezni, hogy baj történt. Azért kellett egyből elindulniuk, mert általában már akkor késő volt, amikor megkapták az üzenetet. Viszont az is gyakran előfordult, hogy semmi sem történt, csupán egy hiba csúszott be, de biztosabb volt nem kockáztatni, ha bajtársaik életéről volt szó.

Az út bár hosszú volt, mégis jobban örültek volna, ha tovább tartanak a nyugalmas órák. A célhoz közeledve Kéra új üzenet fogott a gépén.

- Átküldtem a GPSre az adatokat. Sikerült bemérnem őket- mondta a lány.

Kál válasz helyett bevett egy hajtűkanyart, amitől a kocsi utasai feldőltek, s tovább száguldottak az új irány felé. A nagyváros lepusztult negyedébe kerültek. Ezt a részt nem ismerték annyira, és ez nem kecsegtetett túl sok jóval.

- Kéra irányíts minket- mondta Kál.

- Most jobbra, a következő elágazásnál pedig a lefelé vezető járatot válaszd- diktálta Kéra a képernyőjét fürkészve- Útlezárás van, mert felújítják azt az alagutat, de járható.

Kál követte az utasításokat s gond nélkül áthajtott az építkezést jelző táblákon és barikádokon.

- És most?- kérdezte.

Kéra nem válaszolt. Helyette elejtette a gépet, egy gyors mozdulattal kikapcsolta a biztonsági övét majd kiugrott a járműből. Sokáig gurult a földön, de végül visszaszerezte az egyensúlyát és talpra állt. Büszkén kiegyenesedve nézett a jármű után majd elrohant.

A többiek eközben fel sem foghatták a történteket. A jármű nagy sebességgel rohant az átlátszó szálakba, melyet számukra feszítettek ki. A szálak nem szakadtak el, helyette inkább megállították és egyben fel is borították az autót, amely nagy robajjal a falnak csapódott. Ozora még szerencsésen megúszta. Összezavarodva bár, de sikerült kimásznia a járműből, s ahogy alább hagyott füle csengése felismerte a helyzetet.

- Jól vagytok?- rohant a kocsi elülső feléhez- Azonnal el kell tűnnünk innen! Ez egy csapda!

Senki sem válaszolt. Kál a földön feküdt, s Ozora nem tudta volna megmondani kimászott-e vagy kirepült-e a fiú, de biztosan nem volt jó bőrben vagy egy darabban, ráadásul egy egyre növekvő vértócsában feküdt. Lehel a hangra mocorgott az ülésén, Tabita pedig úgy tűnt fel tud kelni. Mindnyájan megsebesültek, de legalább éltek. Felocsúdni azonban nem volt idő, megmozdult a talpuk alatt a föld s lassan felemelkedtek a föld fölé. Reflektorok százai szegeződtek rájuk s a vakító fényességben nem is láttak semmit. Az éljenző hangzavar is fülsüketítő volt.

„Készen álltok a harcra?!"
A közönség tombolt. Igen!

„Készen álltok a vérfürdőre?"

Ha lehetséges még hangosabban ordították, Igen!

„Akkor íme! Lázadók az aréna harcosai ellen! Hölgyeim és uraim, tegyék meg tétjeiket, a játékosok foglalják el az irányító termeiket, de a gyenge idegzetűek menjenek haza anyuhoz, mert MA, ITT, VÉRFÜRDŐ LESZ!!!"