szavak száma┆1, 352 szó
rendelésre┆nem
megjegyzés┆taehyung a bias wreckerem a bts-ből, szóval egyértelmű colt számomra, hogy mindenképp fogok vele írni valamit. ez egy egyszerűbb és régebbi irományom, de ezek ellenére nagyon szeretem, mert amilyen hétköznapi, annál romantikusabb is.
publikálás┆március 8, 2025

Soha nem ment könnyen az ismerkedés, a barátok szerzése pedig még nehezebben ment. Egyrészt azért, mert nem tudtam mit kezdeni a felém közeledő személyekkel; másrészt azért, mert én sem tudtam feléjük nyitni. Ezt pedig évek múltán el is fogadtam. Nem zavart, legalábbis nem annyira, mint régen. Hisz persze, hogy zavart, hogy nincsen senki, akivel a titkaim megoszthatom, akivel együtt bohóckodhatunk, akivel olyan lehetek, amilyen igazából vagyok.

A felső gimi megkezdése után, azonban változni kezdtek a dolgok. Megismertem Harin-t, aki a legaktívabb és legszínesebb (minden értelemben) lány volt, akit valaha láthattam. Vele kicsit könnyebben el tudtam helyezkedni az osztályközösségben. Egyre több barátom lett és rendkívül boldog voltam, ami mindenki szerint meglátszott rajtam. A mindig félrevonuló, csendes, magányos énemet leküzdöttem, és utat adtam, annak az énemnek, amit már régóta elnyomtam: egy sokkal vidámabb és nyitottabb Yena lépett az előző helyére. A szüleim azt a furcsa, ám felettébb kellemes változást örömmel fogadták. Sokkal engedékenyebbek voltak mint azelőtt bármikor.

Aztán megtörtént, ami eddig még nem: szerelmes lettem. A fiút nem ismertem igazán, csak távolról, mivel két évvel felettem járt, de nem volt ismeretlen, mert a barátaival (akik között több egyetemista is volt) egy bandát alkottak. Rengetegen rajongtak értük a suliból is és azon kívül is.

Lenne nála esélyem? Ha igen, hogyan kellene elmondanom neki, mit érzek? Mit mondana ő rá?

Ezek a kérdések gyötörtek folyamatosan. Egy idő után az osztálytársnőim és észrevették, hogy nincs minden rendben velem és addig beszéltettek, míg ki nem szedték belőlem az igazságot.

— Hát ez szar helyzet — mondta Harin.

— Bár lehet, hogy szerencséd van. Mert a pletykák szerint ő az egyik legjobb — suttogta izgatottan Yeji, a másik padtársam. — Mármint, azt mondják, hogy ő nem használja ki a lányokat. Ő...

— ...csak kegyetlenül elutasítja őket — fejezte be a mondatot Minseo, az előttem ülő lány.

— De legalább nem olyan, mint Jungkook — érvelt Yeji miközben megvető arcot vágott. — Ő minden lányt felcsinál, akit tud.

— Ez igaz — értett egyet Hayun. — A szomszédunkban lakik. Régen nem volt ilyen, de mostanra egy igazi seggfej lett.

— De legalább helyes — tette hozzá Minseo kuncogva, de a többiek leintették.

— Térjünk vissza a lényegre — ragadta magához a szót Harin. — Mit fogsz tenni, Yena? — faggatott engem, mire egyszerre négy szempár fordult felém.

— Azt hiszem... bevallom neki — bököm ki nagy nehezen, amit tegnap alvás helyett kitaláltam.

— Jó ötlet ez? — teszi fel a kérdését Minseo, hangja csupa aggodalom. — Mármint nem akarjuk, hogy összetörjön téged.

— Ha bántani meri Yenát, akkor én fogom ellátni a baját — pattan fel az asztalomtól Hayun, aki a legharcosabb az ötünk közül, ami valószínűleg annak az oka, hogy három báty társaságában nőt fel és többet tud a taekwondo szabályairól, mint a smink eszközök használatáról. Egy hálás pillantást vetettem rá.

— És mikor mondod el neki? — fordul felém Yeji.

— Ezen még nem gondolkodtam, de amint úgy érzem, hogy készen állok rá, megteszem — jelentem ki magabiztosan. A hangomban mégis több a határozottság, mint a lelkemben.

— Oké. Sok sikert hozzá! — veregetett hátba Harin, ki tudja miért. — Elkísérsz mosdóba? — pillantott fel az órára először, majd rám.

— Aha — közben a többiekre nézek, hogy valaki jön-e még.

— Mi maradunk. Felkészülünk a kövi órára — válaszol Minseo és előhúzta az angol füzetét a táskájából.

Míg a mosdó felé siettünk kikérdeztem Harin-t a múlt órai anyagból, mert köztudott volt az osztályban, hogy Ms. Kim nagyon szeret feleltetni, Harin pedig utál tanulni.

Visszafelé jöttünk, amikor a barátnőm elkapta a karom és megállított. Már nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, mire fel, amit csinál, de ekkor észrevettem. Kim Taehyung a barátaival a folyosó kellős közepén nevetgélt. Ijedten kaptam el a tekintettem és próbáltam nézéssel elhallgattatni Harin-t, sajnos sikertelenül.

— Ott áll! — mondta ki a nyilvánvalót a kelleténél kicsit hangosabban. — Itt az esélyed.

— Én is látom — morogtam rá, miközben egy-egy ideges pillantást vetettem a csoport irányába. — Jobb lenne, ha csendben lennél, mert meghallja! — de ekkor már késő volt. Amikor ismét felnéztem Taehyung minket figyelt.

— Téged stíröl — suttogta izgatottan Harin, mint aki maga sem tudja elhinni.

— Biztos, hogy nem stíröl — csaptam vállon, mire csak kiröhögött.

— Menj oda hozzá — és jó baráthoz méltó módon jó nagyot lökött rajtam, egyenesen a srácok elé. Kicsin múlott, hogy nem arcon csúszva érkeztem meg eléjük. Megigazítottam a szoknyám és a társaság elé léptem, mire többen szemügyre vettek, de miután rájöttek, hogy nem érdeklem őket, unottan fordultak el. Taehyung-gal ellentétben, aki még mindig ott állt, engem figyelt. A szájából egy nyalóka pálcikája lógott ki, kezeivel az ablak párkányának támaszkodott, hátát az üvegnek döntötte.

— Szia! — köszöntem neki kissé feszülten.

— Helló — mondta és fél kézzel kivette a szájából a nyalókát. Arca nem tükrözött érzelmeket.

— Beszélni akarok veled — nyögtem ki nagy nehezen. — Ráérsz pár percre suli után?

Egy pillanatig gondolkodóan vizslatott engem.

— Persze — ezzel visszatette a szájába az édességet. — Mikor végzel?

— Háromkor — makogtam a döbbenettől lefagyva, hisz egyből elutasítást vártam.

— A kapuban megvárlak — ígérte, mire sebesen megfordultam és a termünk felé vettem az irányt. Harin, akit direkt nem vártam be a termünk ajtajában ugrott a nyakamba.

— Na, mit mondott? — faggatott úgy, mintha a válaszon az ő kapcsolata múlna.

— Azt mondta megvár a kapuban, ameddig végzek — súgtam a fülébe, hogy csak ő hallja. Nevetve sikkantott fel és rögtön közölte az újdonságokat a lányokkal, akik már a félsikermet is sikerként könyvelték el.

A nap további része kínszenvedés volt: alig tudtam odafigyelni az órán, egymás után peregtek le a fejemben az olyan jelenetek, ahol Taehyung mindenki előtt csúfondárosan visszautasít. Az utolsó órán nagy csatát vívtam magamban, már majdnem úgy döntöttem, hogy feladom és nem is beszélek a rám váró fiúval, mikor kicsöngettek. Idegesen álltam fel, minden cuccomat a táskámba dobáltam és hangos bátorítás kíséretében hagytam el a termet. A tanár kicsit furcsán nézett ránk, de én csak örültem, hogy ilyen osztály tagja lehetek.

A kapuhoz érve a rengeteg diák ellenére egyből felfedeztem Taehyung-ot, aki legnagyobb elkeseredésemre nem volt egyedül. Hat másik fiatal álldogál mellette. Feszülten léptem oda hozzájuk, noha igazából meg akartam fordulni és az ellenkező irányba menni.

— Sziasztok! — köszöntem a társaságnak enyhe fejhajtás kíséretében.

— Szia! Velem akarsz beszélni, ugye? — villantott megnyerő mosolyt Jungkook, mire kicsit lesápadtam.

— Állj le, JK! — csapta nyakon Jimin, akit látásból ismerek, mert Taehyung osztályába járt. — Tudod, hogy Tae miatt jött.

Elpirultam és zavartan az említett fiú felé, aki rám szegezte a tekintetét.

— Ó... szóval ha már eleget játszottál vele, hyung, kölcsön adod? — vigyorgott a legfiatalabb a barátjára. Megrökönyödötten bámultam rá. Megdöbbentett, hogy mennyire kevés emberség szorult belé.

— Felejtsd el! — dünnyögte haragosan. Úgy tűnt volta, akit még nálam is jobban felbosszantott Jungkook szemtelensége. — Ő az enyém, szóval szállj le róla! — nézett a másik szemébe és karon ragadva elindult velem a legközelebbi buszmegálló felé. Egyszer még visszafordult. — Haza kísérem, majd a szokásos helyen találkozunk — kiáltott vissza nekik, hangján még mindig érződött, hogy ideges.

Egy ideig csendben gyalogoltunk, majd épp elértük a buszt, amivel általában járni szoktam. Leültünk egy kettes helyre, ami szabad volt, de még mindig hallgattunk. Tudtam, hogy ez megfelelő alkalom lenne, hogy bevalljam az érzéseim, de nem mertem megszólalni. Már éppen erőt vettem magamon, amikor megtörte a csendet.

— Hogy hívnak? — kérdezte. Eddig eszembe sem jutott, hogy ő nem tudhatja az én nevem, hisz én tudtam az övét.

— Lee Yena.

— Én Kim Taehyung vagyok — közölte, mintha nem tudnám, majd kipillantott az ablakon. — Hol kell leszállnunk?

— A következőnél megállónál — ekkor viszont bevillant valami: — Honnan tudtad, hogy ezzel a busszal kell mennünk? — faggatóztam kíváncsian. Hiszen ő nem busszal szokott járni, így nem láthatott a megállóban.

Meglepődtem a reakcióján: halvány pír borította be az arcát és az előtte lévő ülésnek döntötte a homlokát.

— Láttalak néhányszor felszállni rá.

Ahogy felfogtam, mit is jelent ez, majd kicsattantam az örömtől. Még akkor is ez az érzés hajtott, amikor felálltunk, megnyomtuk a leszállásjelző gombot, mikor a busz megállt leszálltunk és még mindig együtt haladtunk tovább. Az általában hosszabbnak tűnő út most mintha háromszor gyorsabban telt volna el.

— Itt vagyok — mutattam zavartan a házunkra. Nem mertem elképzelni, hogy most mi következik.

— Esetleg... — kezdtük el egyszerre. Hagytam, hogy befejezze a mondatát.

— Eljönnél velem holnap kávézni? — kérdezte, mire meglepetten kaptam levegő után, de csak beleegyezően bólintottam egyet. Az arcára az a mosoly ült ki, ami miatt olyan könnyen beleszerettem. — Akkor holnap találkozunk a suliban — hagyta meg, majd felém hajolt és egy óvatos csókot nyomott az arcomra és otthagyott.

A házba érve egyetlen üzenetet pötyögtem a lányoknak:

" randizni hívott >< "

Mire a következő pillanatban a chat felrobbant az üzenetektől.