Életemben nem bántam meg még soha annyira, mint azon az estén, hogy nem vettem fel kabátot. Odakint az őszi időjárással már egyáltalán nem lehetett viccelni, a napjaim is egyre lehangoltabbak lettek az állandó szürkeség, a sárguló falevelek és a folytonos esőzések miatt, ráadásul a hideget is utáltam. El sem akartam hinni, hogy a bátyáméknak pont ilyen időjárási viszonyok mellett támadt kedvük kirándulni, így este 7-8 óra magasságában.

Miután Nathaniel bezárta a lakást és visszavette a karjába a sörös rekeszt, útnak indult velem a többiek nyomába, kifelé a rakpartról. Ilyenkor már elég sötét volt ahhoz, hogy az orrunkig se lássunk, de szerencsénkre egy-két gyári- és utcalámpa adott némi támpontot a helyes irány megtalálása érdekében, így követni tudtuk Martint, akinek az alakja már elég kicsi volt, mivel messze járt tőlünk. Jól lemaradtunk és még egyszer sem beszéltem Nathaniellel két szónál többet eddig és minden alkalommal voltak mellettünk mások is, de így kettesben maradva, síri csendben... elég kínos szitu.

- Pontosan hová megyünk? – kérdeztem tőle, miközben a gyaloglás alatt magamat ölelgettem, nehogy szétfagyjak egy szál, vékony pulóverben, a szőke srác pedig mosolyogva nézett rám.

- Rövidest kiérünk a telephelyről, aztán onnan sétálunk még egy pár percet. A part melletti parkba megyünk, ahol néha össze szoktunk jönni nap közben, de van, hogy este is lemegyünk, mert olyankor nincs ott senki.

- Főleg nem ilyen időben. – jegyeztem meg szúrósan, mire felnevetett.

- Csak nem fázol? – kacagott rajtam. – Ha szóltál volna, kölcsön tudtam volna adni egy pulóvert. Visszafordulhatok, de akkor te viszed a sört.

- Kösz, inkább fagyoskodom, minthogy segédkezzem nektek az agysejt pusztításban. – morogtam az orrom alatt, de Nathaniel továbbra is csak jót mulatott a hisztimen, ahelyett, hogy kiakadt volna a burkolt leszólásomon.

- Nos, megkérhetjük Willt is, hogy tartsa a rekeszt, amíg hazarohanok, DE AHOZ ELŐBB MEG KÉNE, HOGY VÁRJANAK, DE ENNEK A NYOMORÉKNAK ESZÉBE SEM JUT! – kiabálta a mondatának második felét Martinnak, én pedig majd' megsüketültem mellette.

- NE ORDÍTOZZ, HANEM HÚZZATOK BELE! – szólt vissza a bátyám is fél kilométeres távlatból, de persze nem lassított le.

Nathaniel továbbra is csak nevetve ballagott mellettem, én pedig úgy bámultam őt, mintha megbabonázott volna. Bár igaz, hogy tényleg nagy meglepetést okozott nekem a srác. Akárcsak Andy és Max esetében, ki sem néztem volna belőle, hogy kedves és szórakoztató, egyszerre már nem is éreztem kínosnak azt, hogy vele kell sétálnom kettesben.

Persze, amikor észrevette, hogy megrögzötten tanulmányozom az arcát, kíváncsian felém fordult, én pedig zavartan kaptam el a tekintetem, mintha semmi nem történt volna.

- Mondd csak, Nathaniel...

- Jesszus, ha még egyszer Nathanielnek hívsz, tényleg te fogod cipelni a sört. – vágott a szavamba és kissé mérgesen kioktatott. – Szólíts te is Natenek, hiszen már bemutatkoztam. A többiek is így neveznek és gondolom, mostantól kezdve te is velünk leszel egy darabig.

- Honnan veszed ezt? – kérdeztem vissza kíváncsian.

- Igazából Will mondta. – sutyorogta az orra alatt, aztán a másodperces néma csendjében csak az egymásnak ütődő üvegek csilingelését lehetett hallani, míg folytatni kezdte. – Tegnap megkérdeztem tőle, hogy mi ez az egész köztetek.

- És mit válaszolt? – kérdeztem idegesen a felsőmbe markolva, a szívem pedig egyre őrültebb tempót kezdett diktálni.

- Azt, hogy amíg Bostonban vagy, nem különbözöl tőlünk. – adta meg a választ egyenesen. – Melletted marad, mert szükséged lesz rá, de tudja, hogy neked már van családod. Nem maradhatsz örökké velünk és azon lesz, hogy minél hamarabb hazajutasson anyádhoz. Azt is kérte, hogy segítsek neki ebben és én is... vigyázzak rád, akárcsak a többiekre.

Egyszerre éreztem magam ettől boldognak és szomorúnak is, hiszen minden lány egy ilyen gondoskodó, odaadó bátyra vágyik, aki vigyázni akar rá és a barátait is arra buzdítja, hogy segítsék ebben. De Martin szavai mögött még mindig ott bujkált, hogy nem akar engem az életébe és ez fájt.

Amint ezt megemésztettem magamban, elértük annak a parknak a szélét, ahová eddig tartottunk, így onnantól kezdve fák és bokrok övezte területen haladtunk, a kitaposott sétányon. Elég nagynak tűnt a terület, úgyhogy biztosra vettem, még van időm kifaggatni Nathanielt... vagyis Natet a bátyámról.

- Jól esik, hogy ti is segíteni akartok nekem és... köszönöm neked is. – mondtam halkan, mire egy értetlen pillantást kaptam cserébe. – Megkérdezhetem, honnan ismered Willt? Biztos elég régóta, ha így megbízik benned.

- Tudod ez furcsa. – felelte kis szünetet tartva a kérdésem után. – Ugyanezt akartam tőled is hallani. Mikor Willtől kérdeztem, ki vagy te valójában, honnan ismeritek egymást, csak annyit felelt: „Ő csak egy felelőtlen lány a múltamból, semmi több."

Szívesen válaszoltam volna a kérdésére, de úgy sejtettem, Martin később úgyis letagadná és nem akartam magamat kellemetlen helyzetbe hozni ezáltal. Elvégre a srácok az igazi nevét sem tudták, vajon mit szólnának ahhoz, hogy én és ő testvérek vagyunk? Épp elég kellemetlen volt, hogy Andyék tudják, mivel Martin előttük is tagadta, mikor először találkoztunk.

- Igazából tényleg csak ennyi. – adtam meg a választ. – Volt pár közös évünk, aztán se szó, se beszéd, eltűnt az életemből, én pedig elhatároztam, hogy felkeresem. Most viszont látni sem akar, néha úgy érzem.

- Ne hidd! – szólt hangosan Nate, mintha bíztatni akarna. – Csak aggódik érted.

Elfojtottam magamban egy halvány mosolyt erre a sovány vigaszra, majd felszegtem a fejem, mikor a közelből meghallottam a többiek hangját. Épp a domb aljában voltunk, fentről láttam a bátyám sötét sziluettjét kirajzolódni, Nate pedig megiramodva a sörös rekesszel a kezeiben, futni kezdett a domb teteje felé, így én lettem az utolsó, aki felért.

Sajnáltam, hogy nem sikerült semmit kihúznom a fiúból Martinnal kapcsolatban, mert továbbra sem volt rálátásom a múltjára. Már egy ideje Bostonban vagyok, már találkoztam a bátyámmal, de semmit nem haladtam előre, a türelmem pedig aligha bírta volna el a szívem keserűségét. A köztem és Martin között lévő szakadék még mindig óriási volt.

A srácok a domb legkeletibb részébe fészkeltek le, ahonnan tisztán lehetett látni az óceánt, melyen ezüstösen csillogott a hold fakó fénye. Ahhoz képest, hogy nap közben kissé borongós volt az ég, az éjszaka csillagossá vált, de sajnos nagyon keveset lehetett tisztán és élesen látni. A szél is alig fújdogált, így mondhatni, kifogtuk a még legkellemesebb éjszakát a táborozásra.

Alison és Josh leterítették körbe azokat a pokrócokat, amiket magukkal hurcoltak a bunkerból, Martin pedig céltalanul sétálgatott a dombtetőn. Chris sehol sem volt, de nem is kérdeztem meg senkitől, merre ment, mert még mindig nagyon nem illettem bele a szűk és családias társaságukba. Gyakorlatilag nem volt kivel beszélnem, Nathanielre pedig nem akartam újból ráakaszkodni, így ismét egymagamban álltam és csak néztem, ahogyan a többiek készülődnek, néha pedig vetettem Martinra is egy-egy pillantást, de nem volt elég bátorságom, hogy odamenjek hozzá.

Tíz perc múlva megérkezett Chris is, karjaiban egy nagy köteg rőzsével.

- Meghoztam a tüzelőt. – mondta boldogan, majd a földre terített kabátokkal és pokrócokkal körülölelt részbe kezdte pakolni őket.

A srácok körbeülték a tűznek kijelölt helyet, egyedül csak Martin kolbászolt továbbra is céltalanul a környéken, ujjai között pedig ott füstölgött egy újabb cigarettaszál, amitől megértettem, miért is tartja most annyira a távolságot.
Jómagam meg sem moccantam a helyemről, egyszerűen nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Pofátlankodjak én is bele a kis családi körbe, amitől valószínűleg mindannyijuk zsebében kinyílna a bicska, vagy álljak továbbra is egyhelyben és kerüljek kínos helyzetbe a gyávaságom miatt? Sehogy sem volt jó.

Chris nemsokára végzett a gallyak máglyába rakásával, aztán a zippoja segítségével meggyújtotta a száraz fát, ami hamarosan recsegni-ropogni kezdett a lángok martalékában.

- Ugye tudjátok, hogy a parkban tilos tüzet gyújtani? – csúszott ki a számon a kérdés véletlenül, mire mindenkitől egy megvető pillantást kaptam cserébe.

- Én már tényleg nem tudom eldönteni, hogy zsaru vagy-e, vagy csak ennyire karótnyelt. – nevetett fel Chris halkan. – Ha nem akarod, hogy gyökeret eresszen a lábad és megfagyj, akkor ülj inkább te is ide! – kérte ezúttal kedvesen, én pedig bátortalanul kezdtem el közeledni a tábortűz felé.

Igen ám, de hová üljek? Egyetlen lehetőség ki volt zárva, mégpedig Alison mellett. A lány balján, hozzám közel Josh ücsörgött, jobb oldalán pedig egy üresen fenntartott hely várt minden bizonnyal Martinra, aki még mindig bagószünetet tartott. Josh után következett Nate, Nate után Chris és már körbe is értem. A legtöbb hely viszont a szőke punk és a mufurc ruszki srác között volt, így oda furakodtam be magam, a tűz közelében pedig sokkal elviselhetőbb lett az őszi hideg, de még mindig fáztam. Egyfolytában a csinos kis szövetkabátomon járt az eszem és megfogadtam, hogy ezentúl mindig magamnál hordom.

Hamar rájöttem, hogy az általam választott hely sem bizonyult éppen tökéletesnek, mert pont Alisonnal szemben ültem, aki továbbra is úgy nézett rám, mint egy nem kívánatos, megtűrt személyre. Kínosan éreztem magam.

- Nesze! – szólalt fel ekkor Martin, aki valahogyan eltűnt a tőlünk messzebb lévő tisztásról és mögém teleportálva a vállamra dobta nehéz kabátját. – Vedd fel, mielőtt szétfagysz nekünk! – parancsolta kissé morcosan, majd minden további nélkül elindult a rá várt, üres helyre.

- K-köszönöm. – pusmogtam halkan.

Akaratomon kívül is Alisonra tévedt a tekintetem, aki ahelyett, hogy engem méregetett volna, mint egyetlen riválisát, elvarázsolva, kiscica szemekkel követte Martin mozdulatait.

- Will... ami azt illeti, én is fázom egy kicsit! – nyüszörgött a lány, burkoltan arra kérve ezzel a srácot, hogy neki is adjon valami ruhadarabot magáról.

- Te már megszoktad! Ne rinyálj nekem! – morogta vissza Martin, majd letelepedett végre Alison mellé, aki bármilyen csalódott is volt, még mindig csillogó szemekkel bámulta a testvéremet.

Halványan elmosolyodtam, majd jobban magamra húztam a Martintól kapott dzsekit, ami valóban olyan nehéz volt, mint amilyennek elképzeltem. Majdnem 5 kilót nyomhatott, ha nem többet. Mégis mi a fene lehet ebbe belevarrva, amitől ilyen nehéz? – gondolkoztam magamban, de aztán hamar rájöttem, a hogy a súlya abból adódik, hogy igazi bőrből készült. Áradt belőle a kellemetlen nikotin szag, de a szívemet még így is sikerült felmelegítenie. Nagyon boldog voltam, hogy nekem adta a kabátját és aznap először nem bántam, hogy nem hoztam magammal a sajátomat.

- Na, mi lesz? Nem kapunk piát, Nate? – kérdezte hangosan, megjátszott dühösséggel Josh.

- Oh, de. Máris adom. – felelte Nathaniel, majd hátra hajolt a rekeszhez és elkezdte adogatni az üvegeket, amik körbejárva jutottak el végül mindenkihez, többek között hozzám is.

- Szóval, merre jártál tegnap este, Josh? – érdeklődött Martin, miközben kinyitotta az italát.

- Danielékkel lógtam. – rántotta meg a vállait a barnahajú srác, miközben válaszolt.

- Daniellel? – kérdezte vissza a bátyám. – Hiszen ők a város másik végében vannak folyton. Mi dolgod neked velük?

- Jóba lettünk, mondhatni. Egész este buliztunk, úgyhogy már nem jöttem vissza. Talán baj?

- Egyáltalán nem. – rázta a fejét Martin. – Csak kíváncsi voltam. Nem is beszéltem Daniellel már régóta, bár... sosem tartottam őt jó társaságnak.

Ennyivel el is lehetett intézve a beszélgetés, mert Josh nem volt hajlandó válaszolni.

Chris látva, hogy meg sem próbálom kinyitni a sörömet, egy szó nélkül, csak a kezét nyújtva elkérte tőlem és a zsebében lapuló bicska segítségével felbontotta nekem az üveget, majd visszaadta.

- Köszi. – súgtam oda neki, de nem ittam bele az italba.

- Nem kéred? – kérdezte furcsállva a bátyám.

- Oh... nem az, csak nem akarok éhgyomorra inni. – motyogtam.

- Ne aggódj, nemsokára eszünk. A tűz mellett hamar megsül a burgonya, szóval bírd ki még egy kicsit!

Az emlegetett tábortűz ott pattogott tőlem szinte egy karnyújtásnyira, lángjai gyönyörűek voltak, ahogyan az ég felé nyújtózkodva próbálták magasabbra küzdeni magukat. A kabát alatt melegem volt, a fényben mindenki boldog arcát láthattam és különös okból kifolyólag jól éreztem magam. Igaz, egyáltalán nem akartam beszélgetni senkivel, nem ismertem senki múltját, nem voltam a körbe illő, de mégis... boldog voltam.

- Nem bírom ezt a csendet. – borzolta össze a haját Josh. – Valaki dumáljon már.

- Jó lenne, ha valaki tudna hangszeren játszani. – vetettem fel az ötletet félve és ismét zavarba jöttem, ahogyan mindenki rám nézett. – Akkor lehetne mit hallgatni.

Martin erre az ötletre csak elmosolyodott.

- Nos, Nate tud gitározni, nem igaz? – pillantott a vele szemben ülő szőkére, aki összeráncolta a homlokát.

- Jaj, hagyjál már ezzel! Tudod mikor volt, hogy utoljára gitárt vettem a kezembe? Ráadásul nincs is hangszerem, elég nehéz lenne anélkül játszani.

Nate idegesen kezdte vakarni a fejét és igyekezett senkivel sem felvenni a szemkontaktust. Szegény srácot kissé kellemetlen helyzetbe hozhattam, de jót mulattam a zavarán.

1988. Október 14. - Kettesben sétáltam Nathaniellel.