- 🖤 -

Imádta, miként a fahéj illatának aromája az eszét vette, szükségtelen volt, hogy gondolatait akár egy kicsit is, de másfelé terelje. Beérte a dúdolással, és az ahhoz tartozó mozdulatokkal, ahogy Harold csípője minden ütemre egy külön tekergést végzett, ezzel is vonzva a zafírozott szempárt. Ő az asztalhoz lett száműzve, ráparancsoltak, hogy bizony addig maradjon veszteg, mígnem az édes palacsinták el nem készülnek. Louis személy szerint egy üdvözlő csókkal is beérte volna, de a loknis ragaszkodott ahhoz, hogy reggelit készítsen kettejük számára. Őszintén? Szebb szombat reggelt még álmában sem képzelt volna ezelőtt, most pedig, mintha az egész életét a szeme előtt látná.

- Az utolsót sütöm -fordult hátra vigyorogva a zöld szemű, szintén egy mosolyra csalva a kócos hajú ajkait.

- Nagyszerű! -csapta össze kezeit izgatottan az említett. - Már farkas éhes vagyok.

A göndör még meg is terített előtte, az evőeszközök és tányérok katonás sort követve pihentek az asztalon, még a szalvéták és élre voltak meghajtva. Louis tudta, hogy Haroldka nem ma kezdte.

- Nem találtam nagyon gyümölcsöt, csak banán volt -magyarázta a fiatalabbik, míg magához szorította kedvencét az említettek közül.

A kék szemű felnevetett, aranyosnak találta, miképp Harold kisajátított egy darab banánt, s nem igen kívánt rajta osztozkodni. Elnézte, ahogy felszelte azt, majd nagy hezitálások közepette egy szemet átcsúsztatott az idősebbik tányérjára. Még a szíve is aranyból volt, ezt biztosra merte vélni.

- Ha gondolod, ma elmehetünk, és vehetünk még neked banánt -mondta, miközben a szájába tömött egy adagot az édességből.

Mennyei -gondolta, aztán már képtelen volt megállni, hogy a falatokat sorra nyelje, fulladás nélkül. Félt, hogy a végén cukormérgezést kap majd, de nem bánta. Legalább az édes gyönyörben fog majd meghalni, Harolddal. Szebb halál nem is létezik a Földön.

- Együtt?

Az esetlen hang megállította őt, keze megtorpant, a levegő megfagyott. A smaragdok könnyektől csillogtak, míg a meggypiros ajkak boldog mosolyra húzódtak, úgy pillantott fel a másikra, akár egy elkóborolt kisgyerek. Szemei csodálattól csillogtak, mintha csak képtelen lett volna, hogy elhiggye; márpedig ők ketten fogják meghódítani a szupermárket sorainak polcait.

Megtörölte hát a cukortól maszatos ajkait, majd kezeivel közre fogta Harold remegő, mégis tűzforró kis tenyerét. Szelíden mosolygott az őzike lelkű fiúra, egyszerűen csak nem akarta elkergetni őt maga mellől. Csodálni kívánta, szeretni, ölelni, csókolni. Talán megbolondult, de az is lehet, hogy épp akkor látott rá úgy igazán tisztán a világra. A smaragdok ugyanis a világegyetemet jelentették számára, a legtündöklőbb drágakövek voltak azok.

- Együtt.

Igaz, nem mondták ki teljesen, nem foglalták ódákba az érzések tengerét, nem írtak idióta, elcsépelt verseket a szerelemről, csak tették, amit a szívük diktált nekik, mert nem volt szükség az ócska, elkopott szavakra. A tettek cselekedtek, akár az őrjöngő, habosan dühöngő óceán is.

Mert a szerelem már csak ilyen volt; kiszámíthatatlan, rejtélyes, csodákat rejtő.

Akár csak Harold -gondolta magában Louis.

Aztán csend.

- 🖤 -