(At first. Ha tetszenek az oneshootjaim (bár nem hiszem mer szörnyűek) akkor ti is kérhettek mert nincs ötleteeeem.... Hogy idézzek "Hű... Tizennégy évesen kiégni? Szomorú" [Ki tudja miből van?] Az elején ennyit akartam mondani. Jó olvasást ha még itt vagy)

Éppen hazafelé tartottam. Teljesen egyedül voltam mint mindig... Végülis akinek nincs képessége azzal senki nem akar barátkozni. Így jártam. Maradtak a könyveim. Velük is jól megvagyok. Mindig érdekesek a történeteik. Menet közben is épp az egyik kedvenc könyvem olvastam újra így nem vettem észre a velem szembe jövő embert akibe szerencsésen bele is sétáltam.

- B-bocsánat. Nem figyeltem. -próbáltam normálisnak tűnni.

- Semmi baj... Én is figyelhettem v-volna -válaszol egy igen bizonytalan vékonyabb fiúhang.

Felemeltem a fejem és megláttam a hanghoz tartozó arcot. *Alacsonyabb nálam* gondoltam. Zöld, göndör haja és szeplős arca volt. *Egész cuki* Nagy zöld szemeivel engem bámult kissé zavartan.

- A-akkor én szerintem megyek. Szia -köszönt el gyorsan és a választ meg nem várva elment

Ekkor észrevettem a földön egy füzetet. Lehajoltam és felvettem. Kinyitottam. Egy hőselemzés nézett szembe velem. Rájöttem, hogy valószínűleg a fiúé. Hirtelen megfordultam és futni kezdtem utána.

- Hé várj! -szerencsére meghallotta és megállva visszafordult. Mire utolértem kicsit kifulladtam. -Eh-Ehlejtetthed a füzethed. -lihegtem és felé tartottam a kis füzetkét.

- O-oh, fel se tűnt hehe... Kö-köszönöm szépen -megfogta én pedig elengedtem.

- Jó -szólaltam meg magamat is meglepve.

- M-mi? -kérdezte zavartan.

- A hőselemzésed. Érdekes. Elég sok dolgot tudsz róluk ugye? Szereted őket? Kiket láttál már élőben? Ki a példaképed? Te is hős akarsz majd lenni? -éreztem, hogy kissé túlbuzogtam.- Bocsánat, csak nagyon szeretem a hősöket... És hát én is az szeretnék lenni csak... -itt elhallgattam. Nem akartam megmondani, hogy nincs képességem. Kinevetne... Kigúnyolna...

- Ha hős akarsz lenni akkor lehetsz az. És igen, nagyon szeretem a hősöket és én is szeretnék egy nap az lenni.

- Úgy könnyű ha van képessége az embernek -szegtem le a fejem.

- U-Úgy érted, nincs képességed? -döbbent le teljesen.

- I-igen. -felkészültem, hogy kinevet. De nem tette. Meglepődtem rajta.

- Tudod... N-nekem sincs képességem.. -most én döbbentem le teljesen.

- Oh. Ez meglepő. Azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen szerencsétlen. -nevettem fel kissé zavartan.

Így kezdődött az egész. Ez már nagyon régen történt. Sok-sok évvel ezelőtt. A fiú és én azóta félnőttünk. Ő végül magasabb lett nálam. Összebarátkoztunk azon a napon. A kapcsolatunk azóta is tart, csak kissé másmilyen. Én könyveket írok. A fiúnak azóta lett képessége, hős lett és elvett. A házasság óta pedig büszke vagyok új felvett nevemre...

Midoriya.

Rövid, tömör. De azért remélem nem olyan pocsék. Na bye ;3