- Szóval ennyi? Hagyod, hogy mindenki egy gyilkos áruló halálfalónak gondoljon, és még csak nem is próbálsz ellene semmit sem tenni? – horkantottam fel, és ezúttal mellé lépve töltöttem magamnak én is egy italt, mert úgy éreztem, hogy már ez túl sok volt nekem.

- Hidd el, nem a legkellemesebb érzés, de nincs más választásom. Ha megtudja a Főnix Rendje, és a Sötét Nagyúr csak egy kicsit is gyanakodni kezd, elkap a tagok közül valakit, megkínoz titeket és kiszedi belőletek az információt, azután pedig annyi az álcának. Nem kockáztatok – húzta le az italát, és én is két kortyban megittam az alkoholt.

- Remek. Akkor jót beszéltünk – csaptam le a poharat, majd elindultam ki a szobából.

- Anabell, várj – ahányszor a teljesnevemen szólított, úgy éreztem, hogy egy láthatatlan kéz markol a szívembe. Ha csak a nevem rövidítését mondta volna ki, az nem lett volna rám ilyen hatással, mert ha a teljesnevemet használja, akkor tudom, hogy komoly dologról van szó. – Ígérd meg, hogy nem árulod el nekik…

- Szóval ennyire bízol bennem, Perselus Piton? – fordultam vissza hűvös mosollyal az arcomon. – Egy ideje már ismersz, és csak annyit tudtál meg rólam, hogy folyton eljár a szám?

- Nem, természetesen nem – szorította ökölbe a kezét.

- Esetleg tegyem le neked a Megszeghetetlen esküt? – sétáltam hozzá közelebb pár lépéssel, miközben azon voltam, hogy minden utálatomat kimutassam iránta. Mert bármennyire is szerelmes voltam belé még mindig, emellé már társult az utálat is. Hisz kétszer is becsapott és megölette a szüleimet.

Perselus nem válaszolt a kérdésemre, helyette mélyebbre ásott, és egy olyan témát hozott fel, amit nem akartam hallani.

- Nem tudtam, hogy a szüleidet árulom el.

- Mert sokat segít a megbocsátásban az, hogy egy vadidegen családot akartál lemészároltatni az enyém helyett – ráztam a fejem. - Vagy Nevillét.

- Sosem árultam volna el Lilyt, ha…

- Á, szóval Lilyt – húztam gúnyos mosolyra a szám. – Apám egy bunkó, felvágós személy volt és terrorizált téged. Igen egy zsarnok volt gyerekként. De ettől még nem érdemelt halált.

- Nem, tényleg nem – hunyta le a szemét egy másodpercre. – Azért léptem át Dumbledore oldalára, hogy életem végéig törlesszek azért, amit Lilyvel és Jamesszel tettem. Megesküdtem Dumbledore-nak, hogy vigyázni fogok rád, és legfőbbként az öcsédre.

- Ezek már csak üres szavak, Perselus – ráztam meg a fejem. – Mert megint becsaptál engem. Már hiába magyarázkodsz.

- Miért, ha elárultam volna neked, talán megértetted volna? – emelte fel a hangját kétségbeesetten.

- Nem, viszont meghallgattalak volna és idővel lehet megbocsájtottam volna. De így… – ráztam a fejem keserűen. – ...így megint csak egy hazug vagy a szememben. És ez bővült a gyilkossággal is. – néma csend ült be közénk, miközben egyikünk sem mozdult. Utána ismét én nyitottam szóra a szám. – Ígérem, hogy nem árulom el a többieknek, hogy kit is szolgálsz valójában. De ettől többet ne várj tőlem – fordultam meg, hogy elhagyjam a szobát.

- Bocsáss meg – megragadtam az ajtófélfát támaszként, de nem fordultam vissza. Másodszor kér tőlem bocsánatot, de ezúttal még hatalmasabb dologért, mint ezelőtt.

Nem válaszoltam neki, csak csendesen elhagytam a házát, majd mihelyst kiléptem onnan, dehoppanáltam az Odúba. Mielőtt beléptem volna a Weasley család otthonába, gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd műmosollyal az arcomon indultam el Mrs Weasley felé, hogy megkérdezzem, miben tudok segíteni.

***

Átadtam Harry ajándékát a szülinapjára, amivel nagyon megvoltam elégedve. Harry arcáról következtetve, nagyon tetszett neki az ajándékom. Egy egyszerű noteszt adtam neki, amit Tom Denem naplójáról mintáztam – ha írt bele, a tinta felszívódott és az én füzetembe jelent meg az írt szöveg. Ez működött fordítva is, ha éppenséggel én írtam.

Egy teljes napomba tellett, mire összehoztam az elvarázsolt két noteszt, de megérte. Tudtam, hogy Harry előbb utóbb lefog lépni Ronnal és Hermionéval, hogy felkutassák a horcruxokat, így hát ki kellett valamit találnom, amin keresztül tartani fogjuk a kapcsolatot. Harry egyetértett velem.

- Hogy kivel álmodtál? – kérdeztem értetlenül, miközben felemeltem a pálcám, hogy megcsináljam Mrs Weasley ránk szabott munkáját.

- Valami Gregoroviccsal… nem ismered őt? – kérdezte, miközben én tanakodva harapdáltam az ajkam.

- Annyira ismerős, de hirtelen nem tudom… ha eszembe jutna, akkor szólok – vontam meg végül a vállam, Harry pedig gondterhelten felsóhajtott. – Mi az? – mosolyogtam rá, Harry pedig más témába fogott bele.

- Ginny… megcsókolt.

- És jó volt? – löktem meg a vállát, miközben a pálcám segítségével krumplit pucoltam, Harryvel együtt, aki már végre varázsolhatott.

- Jó, persze – pirult el. – Csak Ron bár ne szakította volna félbe…

- Ó! – húztam el a szám. – Nos, ha kell egy kis elterelés, akkor nyugodtan szólj…

- Elterelés? Minek? – nézett rám.

- Nos, ha többet akarnátok... amihez több idő kell – kacsintottam rá, Harry pedig még jobban elvörösödött.

- Kösz – motyogta az orra alatt, én pedig felnevettem a zavarodottságán.

- Elébb mondta Mr Weasley, hogy a miniszter megint itt járt. Mit akart? – kérdeztem témát váltva.

- Dumbledore örökségét hozta nekünk.

- Nektek?

- Nekem, Ronnak és Hermionénak – mondta, én pedig érdeklődve figyeltem az öcsémre.

- Megkaptam a cikeszt…

- Ó! – lepődtem meg. – Azok testemlékőrzők…

- Igen, már Hermione mondta.

- Mi volt benne?

- Még nem tudtam kinyitni. Csak egy felirat jelenik meg rajta: Ott nyílok, ahol zárul.

***

Dühösen nyírtam le megint pár centit a hajamból, amikor a göndör fürtöket már nem tudtam egy laza kontyba se felkötni úgy, hogy jól álljon. Mihelyst levágtam, hogy ismét csak a mellemig érjen, a hullámos fürtök nagy része eltűnt, így könnyebb dolgom volt vele, és sikerült egy szoros kontyot készítenem belőle. Felvettem egy egyszerű spagetti pántos fekete ruhát, amit a derekamnál egy ezüst öv díszített. Ehhez felvettem egy bordó talárt és egy fekete alacsony sarkú félcipőt, majd lementem a felállított fehér sátorba, ahol az esküvőt tartották. A fiúk már bementek, ami azt jelentette, hogy bekísérték a vendégeket. Amikor beléptem a sátorba, mosolyogva intettem Tonksnak, aki az esemény miatt szőkére változtatta a haját. Mellette a komor arcú Remus állt, akitől nem volt időm megkérdezni, hogy mi történt, mert hirtelen egy szőke hajú, rikító sárga talárba bújt férfi ragadta meg a vállam, aki mellett Luna állt, szintén hasonló talárban.

- Xenophilius Lovegood – nyújtotta a kezét.

- Örvendek, én…

- Tudom, ki vagy, kedves Anabell – szólt közvetlenül, és megrázta a kezem két kézzel. –, és arról is tudok, hogy mit tettél a kedves Lunámért.

- Hogy mit tettem…? – meredtem értetlenül hol a lányra, hol az apjára. – Elnézést, de nem tudom miről beszél…

- Arról, hogy megmentetted az életem! – segítette ki az apját Luna. – A legutóbbi csatában, amikor Dumbledore meghalt! Harryvel kifelé futottatok az épületből, amikor én két halálfalóval küzdöttem, és vesztésre álltam. Te pedig menekülés közben is leterítetted mind a kettőjüket, ezzel megmentve az életem – mosolygott rám, én pedig meglepődve néztem Lunára.

- Hát, végülis barátok vagyunk, még szép, hogy segítettem rajtad – kerestem a megfelelő szavakat, és Lunát úgy tűnt, hogy ezzel boldoggá is tettem.

- Hálám jeléül – vette le a nyakából Xenophilius a nyakláncát, ami csak akkor tűnt fel. – Fogadd el ezt. Ez a Halál Ereklyéi szimbóluma. Boldoggá tennél vele, ha elfogadnád tőlem ezt a szerény ajándékot…

- Ó, persze. Köszönöm – vettem el tőle, majd a nyakamba akasztottam.

***

Freddel és George-dzsal csak fél órát, ha táncoltunk, mivel aztán mind a ketten elmentek, hogy megpróbálják felszedni Fleur véla unokatestvéreit. Az előtte lévő szertartás nem volt túl hosszú, de annál is szebb és meghittebb volt. Ginny és Fleur húga, Gabrielle arany ruhát viseltek, Fleur pedig egy egyszerű szabású fehér ruhát, ami nagyon illett hozzá.

Miután az ikrek leléptek a lányokkal, társultam Remushoz és Tonkshoz, akik a szabad levegőn sétáltak odakint. Miután már úgy éreztem, hogy zavarom őket, visszabementem, és sajnos nem úsztam meg, hogy pár francia rokon ne kérjen fel, és ne kérdezgessen az öcsém hollétéről, aki Százfűlé-főzet hatása alatt volt, és Barry-nak adta ki magát, Ron unokatestvérének.

Ám a móka sem tartott sokáig. Hirtelen a sátortető vásznán keresztül megérkezett egy hiúz patrónus, ami Kingsley-hez tartozott. Azonnal rossz érzés fogott el, miközben a tömeget lökdösve előre törtem a patrónushoz.

- A minisztérium elesett. Scrimgeour meghalt. Jönnek. *

Ezzel pedig kezdetét vette egy újabb csata.

Amíg a patrónus el nem tűnt, mindenki csendben hallgatta Kingsley szavait. Aztán egyszer csak valaki felsikoltott, és kitört a pánik. Magával ragadott a tömeg, de sikerült pálcát rántanom, és lökdösődni kezdtem. Amikor megláttam, hogy sokan dehoppanálnak, elfogott a pánik, mert az egy dolgot jelentett: az Odút védelmező bűbájok megszűntek.

Fejemet kapkodva kerestem Harryéket, azonban csuklyás alakok tűntek fel, ezzel elvonva a figyelmem. Valahol a tömegből hallottam Tonks és Remus hangját, ahogy pajzsbűbájt hoznak létre, így én sem késlekedtem. Amekkora pajzsbűbájt csak tudtam, létrehoztam egyet, hogy a menekülő tömeg biztonságban tudjon távozni.

Eközben elfordítottam a fejem, és megkönnyebbülten láttam, hogy Harry megragadta Hermione kezét, akit aztán Ron is megtalált, és dehoppanáltak. Az öcsémnek új fejezet vette kezdetét az életében, én pedig csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fog bántódása esni. Nem bírtam volna ki, ha Voldemort és a halálfalók miatt őt is elveszítem.

- Reducto! – mihelyst a tömeg nagy része elmenekült, én voltam az első, aki halálfalókra támadt. Védekezni kezdtek, de amikor meglátták, hogy akit kerestek – azaz az öcsém – nincs ott, sorban kezdtek dehoppanálni, mintha semmi sem történt volna. – Capitulatus!

- Elmentek mind – zihált Tonks a térdére támaszkodva. Én is eléggé kimerültem, hisz nem kis erő kellett hozzá, hogy fenntudjuk tartani a pajzsbűbájt legalább tíz percig.

- Harry? – nézett rám aggódva Remus.

- Dehoppanáltak – mondtam. – Hála az égnek eltudtak menekülni.

- Vajon hová mehettek? – kérdezte Tonks.

- Nem tudom, de biztos üzenni fognak.

Az éjszaka közepén meg is kaptam a füzetemen keresztül az üzenetet. Fekete tintával megjelent Harry macskakaparása az első oldalon, én pedig azonnal kipattantam az ágyból, hogy az asztalhoz siethessek. Nem aludtam, mert mindenki Kingsley-t várta, aki egy gyűlést fog majd összehívni.

A Grimmauld téren vagyunk. Minden rendben.

Azonnal pennát ragadtam és írni kezdtem, amitől Harry szövege halványodni kezdett, majd helyette megjelentek az én soraim, amik aztán szintén eltűntek, hogy megjelenjen Harry füzetében.

Mégis mit kerestek ott? Rémszem elvileg valami rontást tett a házra.

Harry szövege pár másodperc alatt megjelent.

Igen, tapasztaltuk. Nyelvcsomó átok és a lebegő aszott Dumbledore köszöntött minket. De minden rendben, úgy néz ki biztonságban vagyunk. Ugye egy vendég sem sebesült meg?

Ismét írni kezdtem, mire eltűnt Harry szövege az én soraimmmal együtt.

Senki sem sérült meg. A halálfalók mihelyst nem találtak téged, dehoppanáltak. Mr Weasley is küldeni fog egy patrónust, hogy megnyugtassa Ront. Mennem kell, rögtönzött gyűlés van.

Lerohantam az emeletről, és meg sem álltam a konyháig. Leültem az egyik szabad székre, a bal oldalamon Fred és George foglalt helyet, a jobb oldalamon Remus és Tonks. Velünk szemben Bill, Fleur, Kingsley, Mr és Mrs Weasley, Dedalus Diggle és meglepetésemre McGalagony professzor foglalt helyet.

- Mostantól még óvatosabbnak kell lennünk, mint eddig – kezdte felvezetés nélkül Kingsley. – A Minisztérium figyelni fog az itt ülők közül mindenkit, főleg azokat, akik a minisztériumban dolgoznak – nézett rám, Mr Weasley-re és Dedalus Diggle-re – és aki a Roxfortban – pillantott McGalagonyra.

- A Roxfort? Nem fogom engedni, hogy a Minisztérium még egyszer beleszóljon a Roxfort dolgaiba! – mondta felháborodottan McGalagony.

- Hát nem emlékszik arra, amit júniusban mondtam, tanárnő? – kérdeztem halkan. McGalagony nyelt egyet.

- Szóval, ha a minisztérium felett átvették az irányítást, akkor Perselus Pitont fogják igazgatónak kinevezni – szólt sötéten a kérdésemet hallva, és válaszért Kingsley-hez fordult, aki nagyot sóhajtott.

- Több, mint valószínű, hogy igen – válaszolt mély hangján. – Mindent meg kell tennünk, hogy ne legyünk gyanúsak. Nem tudhatják meg, hogy tagjai vagyunk a Főnix Rendjének, és legfőbbként azt, hogy támogatjuk Harry Pottert. Azzal nem csak a saját életünket kockáztatnánk, de lehet így a későbbiekben nem is tudnánk Harrynek segíteni – egyetértettem Kingsley minden szavával. Nem kockáztathattunk, hisz az öcsém bármikor segítségre szorulhat, és addig nem zárhatnak be minket az Azkabanba vagy ölhetnek meg.

- Sikerült készítenem két füzetet, amin keresztül kommunikálni tudok az öcsémmel – szólaltam meg, mire minden szempár felém fordult. – Nem tudom ki mennyit tud innen Denem naplójáról, szóval elmagyarázom: úgy működött, hogy a használt tintát, amivel a személy írt a naplóba, felszívódott és Denem válaszolni tudott. Az én találmányom is ehhez hasonló: én írok valamit, ami a másik füzetében megjelenik, és válaszolni tud, de mihelyst leírja a választ, eltűnik az én szövegem és az övé is. Így nem hagyunk bizonyítékot… – mindenki érdeklődve hallgatott, de láttam rajtuk, hogy feszültek. – A lényeg az, hogy Harrynek adtam a második füzetet, így bármikor tud üzenni nekem, én pedig tovább tudom adni… nos a Rendnek – dőltem hátra a széken.

- Mi van, ha ellopják tőled vagy tőle a füzetet? – kérdezte Kingsley aggódva.

- Csak én és Harry tudjuk kinyitni a füzetet. Amíg az egyikünk nem felejti nyitva, addig biztonságos a dolog – mondtam.

- És üzent már valamit Harry? – kérdezte Mrs. Weasley az ujját tördelve.

- A Grimmauld téren vannak, biztonságban – mosolyogtam az asszonyra, aki úgy tűnt megkönnyebbült, mert tudta, hogy Mordon varázslata védelmezi a helyet.

____________

*-gal jelölt terület a Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. könyv idézete. Minden érdem J. K. Rowlingé.