Nem, nem, nem, és nem. Lehetetlen. Nem. Egyszerűen nem és kész!

Lehetetlen, hogy szerelmes vagyok belé. Pont belé!

Gyorsan szedtem a levegőt, majd megfulladtam, miközben a jelszó kimondása után belöktem a prefektusi fürdő ajtaját, és magamra zártam. A keservesen szorító Griffendéles nyakkendőmet kellően meglazítottam, és az ingem első három gombját is kigomboltam, hogy levegőhöz jussak.

Francba, akkor már egyenesen fürdök, nem érdekel, hogy ellógom a bűbájtant.

Megengedtem a csapokat, és a medence nagyságú óriáskád szélére leültem, és addig lógattam a lábam, míg nem már a víz felért hozzá.

Ledobtam magamról a ruháimat, majd nem törődve azzal, hogy vizes lesz a hajam fejest ugrottam a habos vízbe. Hisz pálcával úgyis megtudom magam szárítani.

A víz alatt semmilyen zaj nem volt, csupán a nyomást hallottam a fülemben. A gondolataim kikapcsoltak, és némán hallgattam a csendet. Imádom ezt az érzést.

Csak akkor jöttem fel a víz alól amikor már a fuldoklás szélén álltam. Addig ott maradtam, és kiélveztem, hogy nem gondolok semmire. A felszínen ugyanolyan fullasztó volt a gondolataimmal, mint oxigén nélkül a víz alatt.

***

Nem volt időérzékem, és az órámat is levettem a ruháimmal együtt, így miután kellően kiáztattam magam, kikászálódtam a fürdőből, majd megtörölköztem. A hajamból kicsavartam a vizet, majd miután magamra kaptam a talárom és a táskám, a zsebembe nyúltam, hogy kihalásszam a pálcám, és megszárítsam a hajam.

De a pálcám nem volt ott. Így a táskámban kezdtem el keresni. Viszont ott sem volt.

- Ne – suttogtam magam elé bámulva. – A francba, a bájitalteremben hagytam! – és ezt ahogy ki is mondtam hangosan, gyomorgörccsel, de feltéptem az ajtót, és vizes hajjal futni kezdtem a folyosón.

Sosem fordult velem elő, hogy elhagytam a pálcámat, és emiatt idegesség fogott el. Nem volt rám jellemző, hogy szétszórt vagyok. Talán Piton teszi ezt velem...

NEM!

Az órámra pillantottam sietés közben, és megállapítottam, hogy még lesz időm lepakolni a szobámban, és nyugodtan lejutni vacsorára is. A francba, utána pedig büntetőmunka Umbridge-nél.

Lihegve futottam le a pincébe, majd megálltam a bájitalterem előtt. Nem akartam csapzottan belépni oda, főleg, ha Piton is ott tartózkodik, viszont éreztem, hogy egy vízcsepp gördül végig a hátamon, ami azt jelentette, hogy a vizes hajam szárításán a futás sem segített.

Kihúztam magam, majd sietősen bekopogtam az ajtón. Pár pillanat múlva az ajtót Piton feltépte, és a morgós arckifejezését egy döbbent vette át.

- Miért vizes a haja, Miss Potter? – vonta fel a szemöldökét, miközben végig mért. Összehúztam magamon a talárom, mivel nem elég, hogy vizes voltam, de hűvös is volt a pincében.

- Azért, mert fürödtem, viszont nem tudtam a hajamat megszárítani, mert... mert itt hagytam a pálcám – vallottam be őszintén, mire Piton pár másodpercig még kifürkészhetetlen arccal bámult, majd odébb állt, hogy beengedjen.

- Nagy szerencsére van, hogy még itt tartózkodtam az irodám helyett - mondta undokul.

Nagyot sóhajtottam, miközben elhaladtam mellette, majd egyenesen a padomhoz indultam el. Ott aztán az asztalon mivel nem volt, lehajoltam elengedve az eddig szorongatott taláromat, majd egyből meg is találtam a székem alatt, és felkaptam a szabad kezemmel.

- Megvan – emelkedtem fel, majd végig mérve a pálcámat éreztem ahogy a megkönnyebbülés végig fut rajtam. Piton felé fordultam mosolyogva, aki csak unottan megrázta a fejét, de látszott rajta, hogy ő is jól szórakozik a szerencsétlenségemen. Amikor viszont már szóra nyitottam volna a szám, hogy megszárítsam a pálcám segítségével a hajam Piton tekintete az arcomról lejjebb vándorolt, és én is követtem a tekintetét.

Csupán csipkés melltartó volt az ingem alatt. A vizes hajam, és a hűvös pince miatt egyértelműen látni lehetett, hogy nincs épp melegem.

Megkövülten álltam és visszapillantottam Pitonra, aki pedig összeszorított állkapoccsal elfordította tőlem a fejét. Gyorsan megszárítottam a hajam, és ezúttal már a talárom zsebébe süllyesztettem a pálcám.

- Hát akkor... – hintáztam kellemetlenül a lábamon, majd ahogy észbe kaptam, elindultam a kijárat felé, viszont útban volt Piton. Pont az ajtó előtt állt, és eddig onnan figyelt.

Felnéztem a tanárra, és ahogy ismét találkozott a tekintetünk megint nehezen szedtem a levegőt. Piton is látszólag valami hasonlón mehetett át, mert nem jutott el az eszéig, hogy ha nem állna előttem, már rég nem lennék itt. Miket is gondolok?

- Mit csinál? – kérdezte rekedtesen, mire éreztem, hogy megreszketnek a lábaim.

- Én csak ki... – nem tudtam befejezni a mondatot. Abban a pillanatban lecsapott az ajkaimra minden további gondolkodás nélkül.

Félretéve minden helyes és értelmes gondolatomat, azon nyomban viszonoztam a csókot, és szorosan magamhoz húztam. Ahogy a mellkasunk összeért elmélyítettük a csókunkat, ő pedig végig simított a derekamon, és megtántorogva a heves csókcsatánktól a tanári asztalnak tolt, ami előtt aztán a fenekemen is végig simított.

Éreztem a bódító gyógynövény illatát az orromban, és hallottam ahogy csókolózás közben hevesen veszi a levegőt. A szívem ettől hevesebben még talán sosem vert.

A hosszú ujjaival minden porcikámon végig simított, és nagyon nehezen bírtam csak ki, hogy ne nyögjek bele a szájába.

Egy idő után elvállt a számtól, és hosszú orrával végig simított a nyakamon, majd apró, mégis szenvedélyes csókokat lehelt rá. Ekkor már nem bírtam tovább és halkan felnyögtem, miközben a talárjába kapaszkodtam.

Végig simítottam a mellkasán, majd felemeltem a fejét, hogy még egyszer megcsókolhassam. Viszont, amikor a szemébe néztem, láttam, hogy a tekintetében, az előbbi vágy szertefoszlik, és helyét megbánás veszi át.

- Nem... ezt nem szabad – suttogta, miközben elakart lépni tőlem, de az egyik kezemmel még mindig szorosan tartottam a talárját.

- Senki sem tud...

- Akkor sem – próbált ellépni tőlem, viszont mivel még mindig fogtam a talárját, ezáltal én léptem közelebb hozzá, míg ő távolodni próbált. Ennek aztán az lett a vége, hogy ajkunk ismét összeért, és vággyal fűtött, rövid csókot váltottunk, miközben Perselus Piton utoljára végig simított a derekamon, én pedig először és talán utoljára férfias állkapcsán. Perselus...

– Menj el... kérlek – lihegte. Szinte könyörgően nézett rám, mire lehunyva a szemem próbáltam minden maradék agysejtemet összeszedni. Ő a tanárom. Nem hozhatom ilyen helyzetbe. Botrány lenne belőle, ha kiderülne.

- Jó éjszakát – nyitottam ki a szemem újra, próbálva elrejteni minden érzelmemet, ami abban a pillanatban neki is, és nekem is nehezen ment.

A folyosón aztán váratlanul előbuggyant pár könnycsepp a szememből. Fejem üres volt, viszont a szívem csordultik tele volt érzelmekkel, amin egyáltalán nem tudtam elmenni. Vagy talán túlságosan is. Hogy lehetek ennyire hülye?! Ő, pedig... hogy lehet ennyire... férfi? Hogy voltam képes csak a melleimmel befolyásolni őt? Vagy több volt ez annál?

***

/Perselus Piton szemszöge /

Mégis mit tettem?

Más sem járt az eszemben, csak az a lány. Csábító nimfa módjára sétált be a terembe, miközben vizes haja a hátára tapadt, szeme pedig tágra nyílt a félelemtől, miszerint életében először valami hibát követett el, és a termemben hagyta a pálcáját.

Ezt gondoltam, de aztán lassan realizáltam, hogy egyáltalán nem attól a ténytől félt, hogy az ÉN termemben hagyta, hanem szimplán attól, hogy elhagyta.

Mégis mit tettem?

Mindig Lilyt láttam benne, csak a szemük különbözött. Igaz, volt pár személyiségjegye, ami Lilyhez nem férhetett, de valahogy ez mégsem zavart. Az öccsében is lehet megvoltak Lily jegyei, de a látvány, a kinézete mindig elrontotta azt, hogy észrevehessem. Miattuk változott meg az életem. Miattuk. Azt gondoltam bánni fogom, de ahogy minden évben látthattam Lily hasonmását, úgy csökkent bennem a szomorúság. Ahányszor láthattam nevetni, azt, hogy ő mindenki mással ellentétben egyáltalán nem undorral és utálattal néz rám, megmelengette fagyos szívem.

Aztán fokozatosan ébredtem rá, hogy mit is érzek. Tagadtam magamban, mondogattam önmagamnak, hogy csak azért van, mert azt a nőt látom benne, akit szeretek, de nem. Ő más. Igen, rengeteg külső és belső tulajdonsága van, ami Lilyre emlékeztet, de Anabell mégis más. Mégsem tudom megmagyarázni miért. 

Mégis mit tettem?

Bármennyire is vonzódtam hozzá, távol tartottam magam tőle. Ő volt az én tiltott gyümölcsöm. A büntetésem azért, amit tettem. Amiért átpártoltam a Sötét Nagyúr oldalára, és megölettem a drága Lilyt...és James Pottert. Ez életem végéig kísérteni fog, hogy PONT nekik ártottam.

Ha ezt tudná Anabell, sosem bocsájtana meg nekem, és ugyanúgy nézne rám, mint az öccse. Pedig, ha tudtam volna...

A szülinapján szándékosan mentem fel az emeletre a Grimmauld téren. Érzékeltem egy varázserőt a közelben, ami furcsán ismerős volt, és végül hallgattam az ösztöneimre. Amikor realizáltam, hogy ő az, még annyit sem tudtam mondani, hogy ''Boldog születésnapot!''. Lehet örült volna neki, viszont lehet rájött volna, hogy számomra ő különleges. Nem engedhettem meg magamnak. Távol kellett őt tartanom a gúnyos, rideg személyiségemmel, de mégis jó párszor felengedtem a közelében. Sőt, valahogy ő azt sem bánta, ha gúnyolódtam, pedig azt még Lily sem szerette.

Különleges volt, mert Lily mindig megrótt azért, amilyen vagyok. Erre csak utólag jöttem rá. Mindig megszólított, ha a kelleténél undokabb voltam, és sosem értékelte, ha megvédtem őt. Ő mindig megvédte saját magát, és emiatt sosem kért segítséget ilyen helyzetben.

Anabell, ha ugyanúgy ki is állt önmagáért, nem bánta, ha védelmeztem. Erre akkor jöttem rá, amikor Barty Kupor megtámadta. Azt a férget ott helyben megöltem volna. Megérdemelte, amit később kapott.

Mégis mit tettem?

Belépett a terembe, és amikor távozni akart, szinte megbabonázott, amit láttam. A vizes ing, ahogy a mellére tapadt, és az kipirosodó arca, ahogy rám nézett. Elfelejtettem az ajtótól elállni, ami miatt meg is történt, amitől féltem. Nem tudtam neki ellenállni.

Megcsókoltam, ami miatt neki azonnal elkellett volna magától löknie, jól a képembe kiabálni, majd futni Dumbledore-hoz, hogy beszámoljon a tettemről. Vagy talán McGalagonyhoz.

Ehelyett mit tett? Viszonozta. Ó, de még hogy! Megbabonázott teljesen.

Mégis mit tettem?

Nem fordulhat többé ilyen elő. Nem én vagyok neki a megfelelő, hogy is lehetnék? Megölettem a szüleit. Az anyjába a fél életemen át szerelmes voltam, most pedig a lányát csókolom?

Undorító vagy, Perselus. Nem érdemled meg őt.

***

Másnap reggel olyan nyúzottan keltem, mint még soha. A büntetőmunkám két órán át tartott vacsora után (ahol egy falat se ment le a torkomon, bármennyire próbáltam magamba erőszakolni), és azt kellett a kezemen lévő bőrre vésetnem, hogy ''Szemtelenkedni és feleselni bűn''.

Jó hosszú mondat volt, amire írás közben jöttem rá.

Úgy döntöttem, hogy aznap még nem kérdezek rá a Griffendél csapat sorsára, viszont még vár rám öt alkalom, amikor feltehetem a kérdést, így nem is aggódtam. Csak ne siettessék a többiek...

Perselus Piton.

Csupán átfutott ez a név az eszemen, és már is lepergett a szemeim előtt a tegnap esti események.

Azonnal megdörzsöltem a szemem, ezáltal pedig próbáltam elérni, hogy már ne is lássam magam előtt. Gyorsan felpattantam, és siettem a dolgomra, hogy minél hamarább leérjek a nagyterembe, és magamba dönthessek egy erős teát.

***

- Megkérdezted a kviddics csapatról? – kérdezte George, miközben egy adag rántottán csámcsogott.

- Szerinted? – kérdeztem unottan.

- Sajnáljuk azt, amin keresztül mész, viszont én még most sem értek veled egyet azon, amiért büntetőmunkába kerültél. Annyi mindent tehettél volna! Konkrétan még Hóborccal is összefoghattál volna, vagy beszólhattál volna Umbridge-nek a... mittomén' a rózsaszín kardigánjára, erre te mit csináltál? Megvédted Pitont – dőlt hátra drámaian a székén Fred, és összehúzott szemöldökkel méregetett.

- Sosem tudhatod a következő lépését – vigyorgott George elégedetten. – Azért ezt ismerd be, Fred.

- Ez igaz – értett egyet. – Bár, reménykedtem benne, hogy az iskolaelső más módon kerül bajba...

- Ne félj, Fred. Messze még az évvége – mosolyogtam rá, mire az ikrek felnevettek. Eközben pedig óvatosan a tanári asztal felé pillantottam, és megkerestem a sarokban a sötét taláros személyt, aki az ételét tologatta a tányéron, és látszólag a gondolataiba mélyedt.