A kétszintes épület ugyanúgy nagyobb-kisebb és jobbára faragatlan kövekkel, vízszintes, fatörzsekkel van burkolva, éppen, mint a bérelhető kisebb házak. Az oldalához hajtva Noa jókora, nyitott tetőszerkezet alá fordul be a hó járóval, majd állítja le a motorját. Visszaigazgatom a derekamhoz a sporttáskát, amit a támadás után félrecsaptam, hogy Stephanie fel tudjon szállni, majd Melanival és Jackkal együtt a férfiak után indulok. Mint akik a várhatóan még zordabbá változó viharon kívül is tartanak valamitől, sietnek az oldalbejárathoz. Az őrjöngve sikító szél miatt ketten is alig bírják kinyitni a félig-meddig beüvegezett, vastag faajtószárnyak egyikét – majd pedig ugyanígy, nyögve és morogva akadályozzák meg éppen csak, hogy ne csattanjon be.

A fagyosan mardosó érintését ugyan kizárja, a zár kattanása pedig megnyugtat kissé, süvöltő hangját azonban tompítani képes csak. Zseblámpa villan Danial majd Noa kezében is, amiket átnyújtanak Jacknak és nekem. Az, hogy oda irányítom a fényét, ahová csak akarom, segít elviselnem a ránk boruló félhomály fojtogatását. Ami viszont alig ér bármit is azzal szemben, hogy a fénypászma alig bír utat törni magának. A fénypászmák megtörnek a szürkésfehér, lustán kavargó porfelhőn.

A falak világosszürkék, néhol még sötétebbek és számtalan repedés fut a sötétségbe. A régen kikopott parketta lehangoló látványán még a folyosó közepére kiterített, megfakult, piros szőnyeg sem tud segíteni – rontani az összképen poros mivoltával, már annál inkább. A plafon a piszkossága ellenére is ijesztő, csont fehérben dereng, és méterenként kovácsoltvas csillárok lógnak róla alá – fület bántóan fájdalmas hangon nyikorgó láncokon. A két oldalon, szigorúan egymással szemben, vasajtók követik egymást – a legtöbbjéről kisebb-nagyobb foltokban lepattogzott már a festék, ahogyan a falak tövében is rengeteg a vakolatpor. A levegő egyszerre borzongatóan hűvös a bekísértett huzattól és kissé melegen fojtogató a rengeteg portól.

Stephanie keze, most, hogy nincs senki, aki láthatja, az ujjaimra kulcsolódnak – nem is fogja, mindinkább kapaszkodik beléjük. Percek óta haladunk már a csizma, bakancskopogásokon és a tompa szélzúgáson túl olyan csendben, amiről az a benyomásom támad, hogy feneketlen. A szívem egyre hevesebben dobog, a mellkasomban pedig nehéz érzés kezd úrrá lenni és már ott tartok, hogy csapok valami zajt, amikor végre elérjük a központi helyiséget. Tágas és félig-meddig nyitott tér, aminek a közepét vastag fal választja el, benne jókora kandallóval – ez a fal azonban, szemben a kéményével, nem ér a plafonig. Tízen állnak vagy ülnek a tűzhöz közel – mire a megérkezésünkkor a fejeik vagy a felsőtesteik felénk fordulnak, a lány már elengedte a kezem.

Az arcaikat és a felső testeiket a tűz narancsos fénye bederengi be, azok mégis fény-árnyékban maradnak. A szemeikben kíváncsiság és félelem csillog. Borns a tűzhöz közel áll, a társaságtól valamivel távolabb – horkanva elfordítja a fejét. Szőke, érett nő fordul meg, majd indul felénk, amint odaérünk.

- Jó napot a hölgyeknek és az úrnak – nyújt kezet. – Olívia Kliford. A sí központ igazgatója. Örülök, hogy nem esett bajuk.

- Köszönjük, ahogyan a segítséget is – fogadom el a jobbot, majd pillantok Danialre és Noára. Pandóra Lockwood. Bele sem merek gondolni, hogy meddig húztuk volna kint – sóhajtok ismét, hosszan.

- Attól tartok, hogy itt sem jobb a helyzet – ingatja a fejét a nő, szintén sóhajtva. – Elnézésüket kérem, amiért ennyire baljós fordulatot vett a pihenésük.

- Nem ön tehet erről a rettenetes időjárásról – rázza meg a fejét Stephanie.

- Melani Hill, Jack García és Stephanie Cooper – köszörülöm meg a torkom, majd karolom át röviden Stephanie vállait.

- Jó napot – biccent a nő. – Jöjjenek, kérem, van tea és keksz.

Egyetlen lányt látok, aki van olyan fiatal, mint mi. A szemei ki vannak vörösödve, az arcán látni a könnycseppjeinek száradó barázdáit. Eliot hozzá áll a legközelebb, sötét és leplezetlen pillantással guvadva Stephanie-ra. A rengeteg ülőbútor faasztalt fognak közre, rajta tucatnyi pohárral, több tál keksszel és teás kancsókkal.

- Van arra bármi esély, hogy visszajön az internet? – fordulok Noa felé. – Legalább azt megtudhatnánk, hogy mégis meddig kell kitartanunk.

- Talán akkor, ha hosszabb időszakra abbahagyná – ingatja a fejét a férfi és int az ablak felé.

- Tehát nincs – bólintok, ismét sóhajtva.

- Sajnálom hölgyem – tesz a férfi is ugyanígy.

- Na és a térerő? Hívhatnánk segítséget – tárja szét kezeit a fiatal lány.

- Az sem fog visszajönni, amíg őrjöng ez a nyavalya – rázza meg a fejét Eliot. – A vonalas telefonokkal pedig szintén nem megyünk semmire, ugyanis az elektromossal együtt azok a kábelek is elszakadtak.

- Francba! – csap a tenyerébe ököllel. – Műholdas telefon? Ilyen helyen kellene, legyen nem?

- Kellene valóban, értelme ellenben nem sok van Ausztriától valamivel kevesebb, mint másfél órára fekvő sí központban – húzza fel a vállait Danial.

- Nem az a kérdés, hogy van-e értelme, vagy sincs – mereszti a szemeit a lány a férfira.

- Valóban jó ideje nincs szükség olyasmire, de azt hiszem, van az irodámban – emeli meg a kezét Olívia. – Arról viszont fogalmam sincs, hogy egyáltalán még működőképes, vagy nem.

- Ha szerencsénk van, akkor igen – dörzsöli az állát Noa.

- Ha iszonyatos mázlink van – ingatja a fejét ezúttal Danial.

- Ez azt jelenti, hogy mégis kérhetünk segítséget? – kapja felénk a fejét a tűznél melegedők közül az egyik nő.

- Azt akarta mondani, hogy élvezzük a társaságot, viszont... – emeli meg a kezét az jegygyűrűk alapján a férje.

- Értjük, hogy mit akart a neje – legyint Danial. – Egyikünk sem élvezi ezt a trópusi időjárást. El lehet hinni, én is jobb szeretnék otthon a fűtött szobában tévézni.

- Megyek, megkeresem – indul Olívia a helyiség hátsó részében lévő széles, a felénél derékba törő, majd kilencven fokban elforduló lépcső felé.

- Remélem, hogy tényleg működni fog – fonja össze a karjait a fiatal lány, majd vesz a szájába kekszet.

A vihar üvöltésén és a tűz ropogásán túl ismét, közel fojtogató némaságban telnek következő percek. A mellettem, kezében kekszes tállal álló Stephanie olyan halkan rág, amennyire csak tud, miközben tartja Eliottal az ellenségeskedő pillantást. A férfit nem zavarja az sem, hogy ráncokba ugró homlokkal, vagy borzolt szemöldökökkel, több, mint szúrósan meredek rá többször is.

- Ezek szerint még sincs meg az a műholdas telefon – húzza vissza a pulóverének ujját Danial.

- Honnan tudhatná? Bármikor megérkezhet – rázza meg a fejét az egyik jelen lévő férfi.

- Talán valami baja eshetett – biccenti félre a fejét a mellette ülő nő.

- Legnagyobb baj, ami érheti az, hogy nem találja az irodája kulcsait ebben a sötétségben – vonja meg a vállait Danial.

- Megnézem – fújtat Eliot szemforgatással. – Úgyis kezd elegem lenni a malmozásból.

„Na persze."

A bakancsainak visszhangzó, tompuló kopogásai az után is a füleimben dobolnak, hogy régen elnémultak, Stephanie pedig a távozása után még közelebb lép. A nők közül többen is rosszalló pillantással néznek ránk – szemöldökeik pedig van, hogy meg is emelkednek, amikor rájuk pislogok. A fejük ellenben elfordítják, amikor ugyanezt teszem. Öt perccel később ismét, dobogni kezdenek Eliot bakancsai – futva jön vissza, zihálva és átszellemült arccal. Fakószürke, közel tégla méretű telefont tart véres kezében.

- Jó ég! – kap az ajkához a kezét a társaságból több nő is.

- Miért véres a keze? – gyűrődik ráncokba az egyik férfi homloka.

- Nyugodjon le – emeli meg a kezét Danial. – Soha semmi jó nem származik abból, ha pánikba esik, kezdve a szükségtelen fejfájással. Na, most. Eliot?

- Megtalálta – emeli meg a készüléket. – Viszont valaki őt is.

- Mi történt? – pillant Danial a férfi élénken csöpögő kezéről az arcára.

- Honnan tudjam? – vonja meg ismét a vállait Eliot. – Már úgy találtam rá.

- Nem ezt kérdeztem – biccenti félre a fejét Danial.

- De igen – mereszti rá a szemeit.

- Maga pedig csak úgy elmarta tőle azt a telefont? – szalad ráncokba másik férfi homloka.

- Ezért ment nem? – mereszti ezúttal rá a szemeit Eliot. – Vagy hagytam volna ott, hogy vissza kelljen menni a sötétben?

- Fussunk neki máshogyan – emeli az arcát röviden a plafonnak Danial, az imént felszólaló és az ajkait máris nyitó férfi felé emelve a mutatóujját. – Hogyan halt meg?

- Valaki elvágta a torkát. Nem én tettem – rázza meg a fejét, mivel egyeseknek elkerekednek a szemei, míg másoknak grimaszba ugrik az arca.

- Ezt állítja maga, de honnan tudjuk, hogy úgy is volt? – hátrál el a hozzá legközelebb lévő házaspár férfi tagja, a felesége hasára fektetve a tenyerét.

- Mondjuk, mert azt mondtam? – tárja szét ismét a kezeit Eliot. – Vagy talán azt hiszi, hogy visszajönnék véres kezekkel, csakhogy bejelentsem? Amikor az lenne az értelemszerű, hogy hagyom, felfedezzék. Komolyan? – ingatja a fejét valamivel később. – Eszem megáll, maguk tényleg ennyire sült bolondok? – nevet röviden és szánakozva, amikor a többiek is elhátráltak. – Legyen, higgyenek csak, amit akarnak – horkan.

- Nem Eliot volt – köszörüli meg a torkát Danial.

- Ó tényleg? Na és miből gondolja? – szalad ismét ráncokba a leforrázott férfi homloka.

- Felteszem, mindenki látott már horrorfilmet? – szalad ráncokba Danial homloka is.

- Mi van? – vágja a férfi csípőre a kezeit. – Hogy jön ez ide?

- Mivel valamiért őszintén kétlem, hogy a mélyen tisztelt társaságból bárki bármennyit konyítana a nyomszakértői szakmához, megkísérlem hétköznapi hasonlattal elmagyarázni. Tehát. Ha láttak már, talán tisztában vannak azzal is, hogy mivel jár, ha elvágják valakinek a torkát?

- Mondjuk, hogy igen – borzong meg az egyik férfi. – Mi van akkor?

„Ez is jobban szeret beszélni, mint gondolkozni."

- Nézzen a kezére és mondja meg legyen szíves, hogy mi hiányzik.

- Miről beszél? – rázza meg a fejét a társaságból az egyik nő, ugyancsak kieresztett szemekkel. – Maga is láthatja, mennyire véres! – löki előre a kezét.

- Lenyűgöző megállapítás – pislog laposan Danial. – Csak a keze. A pulóvere viszont nem.

- Ennyi? – horkan ismét az elsőnek megszólaló férfi. – Ezzel akarja megindokolni, hogy nem ő tette? Mi van akkor, ha mondjuk feltűrte?

- Pedig ránézésre úgy látszott, hogy ennél többre is futja – ingatja a fejét Danial, lehorgasztva.

- Mit mondott? – merednek ki ismét a férfi szemei.

- Sokat beszél, keveset gondolkozik – sóhajt Danial.

- Tessék! – nyomja Eliot a vádaskodó férfi kezeibe a készüléket, majd sarkon fordulva távozik. – Nem hallgatom tovább olyanok vádaskodását, akik azt sem tudják, hogy miről beszélnek!

- Fúj! – rohan az akadékoskodó az asztalhoz és dobja le, rázkódó vállakkal.

- Végre – sóhajtanak fel többen is.

- Azért egyvalamiben igaza volt – fordul Noához Danial. – Tényleg fogalmuk sincs arról, hogy miről beszélnek – vonja meg a vállait.

- Mert maga igen – mormolja a férfi, a véres kezeit az asztalon heverő kézi törülközőbe törülve.

- Hölgyem – érintem meg a lány vállát, valamivel arrébb lépve a társaságtól. – Jól van?

- Igen – rezzen össze és kezdi törülgetni a szemeit. – Ne haragudjon.

- Ugyan. Miért kellene? Akárkit megvisel, amikor ilyesmit hall vagy lát.

- Félreért, nem azért sírok – mutat a lépcső felé. – A férfi, aki kiment önökért... a barátom volt – sóhajt.

- Részvétem – lép a másik oldalára Stephanie. – Részben felelősnek érzem magam a történtekért.

- Ne haragudjon, de hogyhogy? – rebbennek felé a lány szemei. – Eliot szerint... – erednek el ismét a könnyei. – Elnézést. Azt mondta, farkas támadás volt.

- Semmi gond – érinti meg Stephanie. – Tényleg az volt, viszont...

- A rosseb egye meg! – csap a combjára Danial. – Nem érünk ezzel az égvilágon semmit!

- Miért? Elromlott? – emeli meg a szemöldökét a férfi, aki megvádolta Eliotot.

- Vagy csak lemerült – vonja meg vállait Danial.

- Akkor valakinek vissza kell, menni a töltőért – fonja össze a karjait.

„Miért van vajon az az érzésem, hogy a világ összes kifogását össze fogja hordani, csak ne maga legyen?"

- Ragyogó ötlet! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? – csap a homlokára Danial. – A zseniális ötletének egyetlen buktatója akad csak – húzódnak az ajkai jó szándékú mosolyra.

- Igazán? Árulja már el, szépen kérem, hogy mégis micsoda? – vágja csípőre ismét a kezeit és ráncolja a homlokát a férfi.

- Jesszusom, ember – forgatja a szemeit Danial, majd támasztja a tenyerét homlokának, lehorgasztva a fejét. – Értem, hogy nem szeret gondolkozni beszéd előtt, ezzel nincs is semmi baj, olykor a legjobbakkal is megesik. No de, hogy a logikát is ennyire szeresse? – nevet, az ablak felé fordítva a fejét. – Hogyhogy nem, az egyetlent, aki tudta, hogy merre van az iroda, elkergette a kéretlen okoskodásával és a borzasztóan kellemes modorával – mereszti rá a szemeit, majd mutat a törülgetés ellenére is vérmaszatos kezeire.

- Akkor mégis mire vár? – tárja szét a kezeit még mélyebb ráncokba ugró homlokkal a férfi.

„Valószínűleg arra, hogy betörhesse az orrod."

- Természetesen tapsra maga félnótás – horkan Danial, megemelkedő vállakkal. – Mégis...

- Pandóra! – kíséri az éles sikolyt Stephanie hangja és a csizmáinak gyors kopogásai.

Mire észbe kapok, kimeredő szemekkel bámulom a fehér falat, amire ívesen, mégis szögletesen kapart írás vöröslik: „Ő volt az első." Szívdobbanásokig az után is érzem a rémület érintését a gerincemen, hogy az érzés már csak rossz emlék.

- Lucky, jól vagy? – szorítja meg a kezem valamivel később Stephanie, közelebb hajolva. – Gyere – fogja meg a kezem.

- Hölgyem, baj van? – zárkózik fel Danial.

- Mégis ki lenne az után, hogy vérrel írt szavakat látott a meszelt falon? – nevet Stephanie röviden és hitetlenkedve.

- Jó ég, az vér? – kap valaki levegő után.

- Mindenki ugyanazt látta, mégis egyedül a hölgy került ilyen állapotba – lép mellém Danial. – Talán felismerte az írást?

- Nem igazán tudom. Azt hiszem ismerős, viszont fogalmam sincs, hogy honnan – ingatom a fejem.

- Ez azt jelenti, hogy ismeri a gyilkost? Mármint Eliot?

- Továbbra sincs bizonyítva, hogy ő volt vagy sem – rándul meg Danial arca.

- Ugyan már, ki más lett volna? Felmegy Mrs. Kliford után, valamivel később pedig véres kezekkel jön vissza azt állítva, hogy halottan találta! – mereszti ki a szemeit a férfi.

- Kérem uram, látja, hogy milyen állapotban van a hölgy nem? – fordul felé Noa emelt szemöldökökkel, miután leültette a sokkos nőt a kandalló előtt posztoló egyik fotelba. – Ne terjessze, kérem szükségtelenül a pánikot.

- Maga csak ne mondja meg, hogy mit tegyek, vagy ne! Ennyi erővel lehetett akár ő is! – lendül oldalra a férfi keze.

- Mégis hogyan? – nevet ismét a fejét Danial, ezúttal már szánakozással a hangjában. – Dereng, hogy itt voltam egészen végig? Alig néhány lépésre magától – szalad ráncokba a homloka.

- Ezt mondja maga. De kétlem, hogy...

- Elég legyen már végre George! – csap a vállára a mellette álló sötétvörös hajú nő, mire az okoskodó férfi úgy rezzen össze, mint akit megráztak. – Fejezd be! Nem! – böki mellkasba, amint az nyitná az ajkait. – Tényleg nem látod, hogy milyen állapotban van az a nő, vagy szegény lány? Nem fogsz tovább rontani még ezen is megértetted? Azért jöttünk ide, mert Clary elvesztése óta a munkába temetkeztél! Mit is ígértél? Ez a hét csakis rólunk fog szólni? – ütögeti egyre-másra ezúttal a férfi szíve feletti részt a mutató és a középső ujjával. – Ha még ezen a helyen sem vagy képes velem foglalkozni, a húgomhoz költözöm és megesküszöm itt helyben, hogy többet az életben nem fogsz látni!

- Bocsáss meg Cintia, de megöltek valakit...

- Te pedig átkozott magánnyomozó vagy George, nem pedig rendőr! – kapja a kezét az ajkaihoz, szinte már a sírás határán, majd sarkon fordulva kaptatni kezd a lépcsőn.

- Cintia várj! Nyavalya essen ebbe is! – csap a combjára, amikor megállás helyett a nő felmutatja a másik kézhátát. – Remek. Igazán remélem, hogy büszkék magukra? – villan előbb Danialra majd rám a neheztelő pillantása.

- Ahhoz mit szól, hogy legközelebb befogja a száját, amikor megkérik rá? – ejtem előre az állam, ráncokba szaladó homlokkal. – Ha esetleg összefut Eliottal, rázzon vele kezet és beszélgessenek el a jó modorról – tartom a kimeresztett szemeim az ismét megránduló arcú férfin.

- Továbbá nem mi ástuk meg a sírját sem – vonja meg a vállait Danial. – Tehát magára vessen.

- Hogy mennyire tudom utálni az ilyen közhelyeket – forgatja a szemeit a férfi, majd a lépcső felé indul.

- Én pedig az ilyen majd én megmondom, hogyan működik a világ embereket! – horkan Danial. – Ne is fáradjon a köszönéssel.

- Mégis mi a franc ütött ebbe is? – forgatja szemeit Melani. – Ugye jobban vagy? – fordul felém.

- Igen – sóhajtok, figyelve, ahogy a férfi, felrohanva dörömbölni kezd az egyik ajtón.

- Ne haragudj, de miért akadtál ki ennyire azon az íráson? – áll meg a másik oldalamon Jack.

- Az előbb mondta – fújtat Melani. – Emlékezteti valamire.

- Lehet rossz emlékre talán? – horgasztja le a fejét Stephanie.

- Ugye nem Ryanra gondolsz? – emelem a lányra a szemeim, miközben átráz a hideg.

- Ryan? – adja át Jack a teával megtöltött poharat.

- Köszönöm – foglalom el az egyik fotelt. – Ryan Lockwood – sóhajtok ismét, hosszabban. – Az öcsém volt. Meggyilkolták több, mint tíz évvel korábban.

- Istenem – kap több nő ismét az ajkaihoz.

- Részvétem – teszi a vállamra a kezét Melani.

- Köszönöm. Ellenben nem ez volt, ami ilyen hatást tett rám – borzongok meg ismét. – Miután elrabolta, levelet küldött. Abban volt hasonló a kézírás.

- Hé, lassíts! – kerüli meg a fotelt Stephanie majd ül le a karfára, az ujjai közé kapva a kezem. – Nem azt akarod mondani ugye, hogy van bármennyi esélye annak, ez ugyanaz a rohadék? – int az üzenet felé a másik kezével. – Nem – ingatja a fejét és fekteti az ajkaimra az ujjait. – Ha még életben van, akkor is a világ leglecsúszottabb börtönének legnyomorultabb egérlyukában fogja leélni az életét. Pandóra? Hallod, amit mondok?

- Ne adj, isten öntől akar valamit? – szívja be kissé élesen a levegőt az egyik nő.

- Tíz év után? Nem hiszem – ingatom a fejem, majd teszem a poharat az asztalra. – Iskola után tartottunk haza – fordítom a kandalló felé a könnyekbe lábadó szemeim. – Viharvert furgon bukkant fel és húzódott le a járdaszegély mellé, legközelebb pedig már csak arra emlékszem, hogy nem fogom az öcsém kezét. Minden egyebet kamerafelvételről tudtam meg.

- Kérem, ne haragudjon – lép közelebb a nő. – Nem akartam besózni a régi sebet.

- Semmi baj, nem tudhatta. Önök sincsenek kevésbé megrémülve. Tudna mutatni, kérem üres szobát? – fordulok Noához, miközben az ajkait nyitó Stephanie combjára teszem a kezem.

- Kérem, kövessenek – bólint a férfi.

- Megyek én is – zárkózik fel Danial sóhajtva. – Csak nem lehet olyan nehéz megtalálni azt az irodát.

- Tehát mégiscsak teszi, amire George utasította? – szalad ráncokba Noa homloka.

- Amikor olykor még magamtól is nehezen akarom elfogadni, nem hogy az ilyen nagy a szám, kevés a hajlandóságom gondolkozni embertől? Dehogyis – horkan a férfi a fejét ingatva. – Csakhogy ha rengeteg mindenben nem is, abban igaza volt, hogy valakinek muszáj lesz, és nem úgy néz ki a társaság, nem sértés, mint aki erre hajlandó lenne.

- Na és biztosan jó ötlet, hogy egyedül akar menni? – fordítja felé a fejét Jack ráncokba ugró homlokkal. – Mi van, ha önt is megtámadja az a valaki, aki...

- Volt már részem hasonló helyzetekben és van olyanom is, ami Olíviának nem – húzza fel a férfi a pulóverének szegélyét, ami mögül a tokjában pihenő pisztolymarkolat feketéllik.

- Ettől még igaza van – rázza meg a fejét Noa. – Elvezetjük őket szabad szobához, majd pedig együtt megyünk.

- Úgy értsem, hogy mégsem Eliot az egyedüli, aki tudja, hogy merre van?

- Az túlzás – ingatja ismét a fejét a férfi, ekkorra már a lépcsőfordulóból kaptatva. – Még két hete sincs, hogy itt dolgozom és ennek az időszaknak is a nagy részét kint töltöttem Eliottal és Kevinnel. Egyszer voltam csak abban az irodában az állásinterjún kívül, akkor is Eliot vezetett oda.

- Egyszóval nem – ingatja ismét a fejét Danial. – Ennyi erővel miért is ne mehetnék egyedül? – vonja meg a vállait.

- Azért, mert legfeljebb húsz perce maradt – int az ablak felé, amin túl a szürke hóból kinövő mélyzöld fenyvesek felett narancssárgás vörösen dereng az ég. – Tapasztalat, hogy ezen a helyen, sötétedés után, mennyire átkozottul könnyű eltévedni.

- Nemigen mondanám – rázza meg a fejét Danial. – Folyosó jobbra, másik pedig balra, egyetlen központi lépcső és, mint azt tudja, nálam is van zseblámpa. Nem fog leszállni rólam, jól gondlom? – emelkednek meg a szemöldökei.

- Maga mondta, hogy: „Csak nem lehet olyan nehéz megtalálni az irodát" – vonja meg a vállait Noa.

- Tehát a válasz ismételten nem. Hé! – kapja a kezét Stephanie felé. – Figyeljen jobban – mutat a jókora, sötét foltra a korláthoz közel, amint felérve jobbra fordulnánk.

- Köszönöm – hátrál hozzám a lány.

- Mi lehet ez? – guggol le és érinti meg a szőnyeget Jack. – Vér – kapja el az ujjait az orrától.

- Tessék? – ugrik fel Melani hangja. – Tehát hogyan került az ide? – kapja a fejét Noa felé.

- Olívia? – rebbennek a szemeim Danial felé. – Itt ölhették meg?

- Kizárt. Nincs akkora távolság a kandalló és... – kopogtatja meg a szőnyeget a férfi. – Olívia távozása után csendben voltunk és olyan hangosan az átkozott szél sem zúgott, hogy legalább valamiféle neszezést ne hallottunk volna. A másik kizáró ok pedig éppen Burns. Nem tarthatott volna olyan hosszú ideig, hogy visszajöjjön, ha... – mutat a vérfoltra. – Viszont ha Olívia mégis itt járt, akkor miért? – szalad ráncokba a homloka. – Ezeknek vendégszobák – mutat végig a folyosón. – Valószínűbb tehát, hogy arra kell, legyen az iroda – fordul a lépcsőtől balra futó folyosó felé.

- Na és ha itt csak megsebesült? – állt fel Jack.

- Ahhoz is túlságosan sok – ingatja ismét a fejét Danial. – Ha annyira súlyosan megsebesülsz, mint arra a vér mennyisége utal, teszem, hozzá itt csak más jóvoltából tudsz, akkor ő hol van? – tárja szét a kezeit – Vagy az egyéb bizonyíték? Láb vagy a vonszolás nyomai mondjuk? – kapcsolja be a zseblámpáját, majd pedig a fénypászmát végigvezeti a csillogni kezdő karmazsin pocsolya szegélyein. – Nincsenek elmázolt ujjlenyomatok sem – rebben a fénypászma valamivel később a korlát függőleges és vízszintes, lakkozott fájára.

- Jöjjenek, kérem – nyit be Noa a legközelebbi ajtón mély levegő után, aminek a kilincsén szabad feliratú tábla lóg.

- Köszönjük – tereli be Melani Jackat.

- Mi van? – ugrik ráncokba a homlokom, amikor a villanykapcsoló kattanására nem történik semmi. – Ja, persze, nincsen áram.

- Kereshetnénk legalább gyertyákat – megy Jack az ablakokhoz. – Hát ezek mit keresnek itt?

- Kicsodák? – érintem meg közben Stephanie kezét.

- Farkasok – néz hátra a válla felett a fiú.

- Hogy tessék? – siet be a szobába Danial majd Noa.

- Szokatlan, hogy ok nélkül támadnak – kapcsolja ki a zseblámpáját Noa.

- Ennyire a szívükre vették volna, amiért megöltem közülük kettőt? – tesz ugyanígy Danial is.

Stephanie élesen levegőért majd a kezemért kap, amikor ránk zuhan a félhomály.

- Mintha egyre hidegebb lenne – dörzsöli meg Jack a vállait keresztbe tett karokkal. – Még azon is túl, hogy nincs fűtés.

- Kezdesz rossz ómen lenni – sikkant aprót Melani az ajkai elé kapva a kezét, amint hófúvás vágódik az ablaknak.

- Így is fogalmazhatunk – hátrál el Danial, ugyanis az ablakokat, sercegve, félig-meddig jégrózsák lepik el.

A szél, felsikoltva, ismét nagy adag havat csap az üvegnek, mire Stephanie-val együtt hátrahőkölök.

- Mi a rosseb? – dől előre Danial, ugyanis a jókora kapuszárnyak éppen akkor kezdenek befelé dőlni, amint úgy-ahogy ismét látunk valamit. – Hogyan?

- Ezek idetartanak – vékonyodik el Stephanie hangja. – Mit fogunk csinálni? – bújik hozzám.

Noa, ismét bekapcsolva a zseblámpáját, kirohan a helyiségből. Dobognak a bakancsai a lépcsőfokokon, miközben sürgeti a lent maradottakat.

- Önök semmit – ingatja a fejét Danial. – Mi azt fogjuk tenni, amit megbeszéltünk – bök az állával az ajtó felé. – Felkutatjuk azt a nyüves irodát, majd pedig a műholdas telefon többi részét is – paskolja a kabát zsebét. – Utána majd meglátjuk – fordul sarkon. – Ha jól megy minden, néhány óra múlva ez már csak rossz emlék lesz.

- Várjon! – nyújtja utána Melani a kezét. – Adjon valamit, amivel megvédhetjük magunk!

- Zárkózzanak be – fordul vissza a férfi feje. – Ha azok a dögök az épületbe is be tudnak jutni, higgyék el, jobban járnak, ha inkább az ajtó túloldalán vannak. Ne vegyék sértésnek, de ha tényleg így lesz, csak láb alatt lennének.

- Elég nehéz nem sértésnek venni – horkan Jack.

- Nézőpont kérdése – csukja be maga után az ajtót Danial.

- Csupa szív és jó szándék ez az ember – horkan Stephanie ezúttal.

- Kétségtelenül – zárom kulcsra az ajtót.

- Nem mondom, hogy nincs igaza, de lehetett volna finomabban is fogalmazni – fújtat Jack, miközben az éjjeli szekrényhez lépve kihúzza a fiókját.

- Mit művelsz? – vágja csípőre a kezeit a barátnője.

- Szinte biztos vagyok benne, hogy lesz itt valami, amit tudnánk fegyvernek használni. Világíts, kérlek – nyújtja felé a cipzáras zsebéből elővett zseblámpáját.

- Ugyan micsodát találhatnánk itt farkasok ellen? – szalad ráncokba Melani homloka.

- Nem tudom szívem, de jobb szeretném kideríteni. Ugyanolyan jól láttad, hogy mi történt a kapuval, mint mi.

- Nem Jack – ingatja a fejét Stephanie kikerekedő szemekkel. – Egyikünk sem tudja, hogy mit látott. Csak azt, hogy elkezdet dőlni...

- Amikor a farkasokon kívül az égvilágon senki sem volt a közelben, igen – pillant felénk a fiú. – Akkor miért is ne tudnának bejutni az épületbe is, ahogyan Danial mondta?

- Jack – mereszti ki a szemeit Melani, majd rázza meg a fejét. – Nem fognak.

- Nem akarom... nem akarom... nem akarom – ül le Stephanie az ágyra majd hajol előre, cikázni kezdő szemekkel.

- Pandóra. Mi a baj? – kapja felém a fejét Jack.

- Ez – tárom szét a kezeim, majd mutatok az ablak felé. – Éppen megelevenedik a gyermekkori rémálma – ülök le a lány mellé átkarolva a vállait és hajolok az arcához. – Stephanie. Semmi baj – teszem a kezem a remegő ujjaira, amire ugyan abbahagyja a dadogó kántálását, a felém rebbenő szemei viszont továbbra is tompák. – Kérlek, nyugodj meg – meresztem rá a szemeim, miközben simogatni kezdem a kézhátát.

- Nem lehet... – nyel nagyot. – Ez nem a valóság...

- Stephanie. Itt vagyok. Nem vagy egyedül.

- Pandóra? – pislog.

- Nincsen semmi baj – ölelem magamhoz.

- Kérlek... nem akarom újra átélni – fordítja felém az arcát és szöknek könnyek a szemeibe, amint alig valamivel később kibontakozok.

- Ez nem az a rémálom rendben? Néz körbe, nem kell újra átélned és főleg nem egyedül.

- Köszönöm – sóhajt, mosolyra húzódó ajkakkal, majd nyom puszit az ajkaimra. – Francba – kapja a kezeit az arca elé, amikor kimerednek a szemeim.

- Lányok? Tudom, hogy nincs hozzá semmi közöm, de együtt vagytok? – pislog Melani közel két perccel később.

- Ne haragudjatok, muszáj kimondanom...

- Nem – rázza meg a fejét Melani, a fiú felé kapva a kezét. – Ne akard még kellemetlenebb helyzetbe hozni őket. Sőt! Én is bocsánatot kérek.

- Semmi baj – vonja meg a vállait Stephanie és teszi a kezét az enyémre.

- Igen – fordítom akadozva Melani felé a fejem és nézek nehezen szemeibe. – Együtt vagyunk – szakad fel az ajkaim közül hosszú sóhaj.

Aminek az ikertestvére a Stephanie felől érkező a megkönnyebbültség. Éppen, amint Melani ismét nyitná az ajkait, vonítás és sikoly harsan, végül pedig morgást majd puffanást hallani. A hangok annyira hirtelen és durván rángatnak vissza valóságba, hogy fájdalmat okoz. Stephanie összerázkódó vállakkal kap levegőért, miközben kibuggyannak a könnyei.

- Nem-nem – törlöm le, miközben végigfut a hideg a hátamon. – Legyél erős – nyomok rövid csókot az ajkaira.

- Ahogy mondja – karolja át Jack az összerázkódó Melanit, majd puszilja meg. – Nafene – húzza hátra a fejét valamivel később, a feltárt ruhás szekrénytől. – Nem tudom, kié volt előttünk ez a szoba, vagy, hogy miért hagyta itt, de nagyon szívesen kezet fognék vele – emel ki baseballütőt.

- Még jobb kérdés, miért éppen a ruhás szerényben? – pislogja ki Stephanie a könnyeit.

- Nézzük meg a többit is, hátha szerencsénk lesz – tér vissza a fiú a bútor átkutatásához.

- Rendben – sóhajt Melani. – Pillanat – lép hátra a lány, miután feltárta a másik ruhás szekrényt is. – Ha ez a szoba eddig lakatlan volt, nem kellene ennek is üresnek lenni?

- Szerintem de – hajol hátra ismét Jack. – Nálad mi van?

- Téli ruhák, csizmák, bakancsok és kiegészítők. Mind férfi fazon.

- Nálam közel ugyanezek, éppen csak női – köhint.

- Te szegény – húzódnak mosolyra a lány ajkai.

- Várj – érintem meg Melani kezét, aki éppen a sálak és kesztyűk között kutakodik. – Az mi? – nyúlok érte.

- Mondd, kérlek, hogy nem azt tatod a kezedben, mint amire gondolok – hajol közelebb kikerekedő szemekkel Stephanie.

- De – szalad végig a hátamon ismét a hideg, míg kiveszem a fekete bőrtökből. – Sőt! Töltve is van – ugrik ráncokba a homlokom, miután apró gombot megnyomva félrebiccent a nyolc tárhelyes forgótár.

- Az ajtót! – teszik kissé tompává Danial harsogó szavait a bakancscsattogások és a lövésdörrenések, miközben ismét farkas vonítás harsan. – Nyissák ki! Most! – üti meg a füleim ezúttal már acsargás is, mire ezúttal kegyetlenül ráz át a hideg.

Melani rohan, hogy elfordítsa a kulcsot. Alig van ideje arrébb állni, ugyanis Daniel majd Noa ront be a helyiségbe. A lány zárná vissza, a farkasnak azonban sikerül bejutni. Noa, aki a legközelebb van az acsargó rémlényhez, célzásra kapja a pisztolyát, az viszont üresen kattog. Mégis, éktelen robajokként, lövések dördülnek – összefonódva a sikolyommal. Amikor elszállnak a rettegés pillanatai, hangos, mégis kissé tompa csattanásra majd pedig fémes kattanásokra eszmélek, mindjárt össze is rezzenve. Dörömböl a szívem, a pisztolyt görcsösen markoló kezem pedig reszket. Az oldalán fekvő rémlény a bundáján három vöröslő lyukkal nyúlik el.

- Pandóra – rázza a vállaim Stephanie. – Jobban vagy? – hajol közelebb, amikor pislogni kezdek.

- Nem – erednek el a könnyeim.

- Ezt elkérném – veszi el a pisztolyt Melani.