Kiskorunk óta ismerjük már egymást Stephanie-val. Harmadik osztályban kerültünk egymás mellé, és szinte elválaszthatatlanokká váltunk az évek során – hosszabb-rövidebb, jobbára akaratunkon kívül eső események miatti szünetekkel. Nem csak felnőttünk a másik mellett, hanem szívben, lélekben testvérek lettünk. Akár a józan észnek az érzés, olykor-olykor kissé ellentmondásosan csiszolódtunk a másikhoz. Annyira igyekszik eltitkolni az érzéseit, hogy már az a feltűnő – én pedig azt, hogy rájöttem.

Jóllehet felesleges az erőlködés és talán jobb is lenne tisztázni, mégis úgy érzem, muszáj magam elé tartanom ezt a pajzsot. Még ha kezd is nehezebbé válni, ugyanis egyre sűrűbben találom magamon azt a pillantását, amikor úgy hiszi, nem figyelek. Talán éppen ezért szorgalmazta olyan lelkesen Jack ötletét, hogy jöjjünk el pihenni ebbe az Ausztriától alig több, mint egyetlen órára fekvő síparadicsomba.

- Stephanie – ugrik ráncokba a homlokom, amikor, elfordulva a kandallóban lobogó tűztől, rajtakapom, hogy riadtan félrekapja a fejét. – Na, jó – dobom el a pajzsot sóhajtva, ami hirtelen mázsás súlyúra hízott. – Itt az ideje, hogy mesélj – ülök le mellé a kandalló előtt elnyúló báránybundára.

- Micsodát? – emeli rám a szemöldökeit, miközben riadtság költözik a pillantásába.

- Step – érintem meg az ajkaim, közben a behajlítva felhúzott térdemre támasztva a könyököm. – Nagyon is jól tudod.

- Én... – kerekednek ki a szemei, majd harap az alsó ajkába. – Azt sem tudom, hogy hol kezdjem – rázza meg a fejét rám emelt majd félrekapott szemekkel. – Emlékszel Alexre? – vesz mély levegőt és köszörüli meg a torkát, majd hogy nem két perccel később.

- Akivel két éve szakítottál, mivel megcsalt? – ugrik ráncokba a homlokom szívdobbanásokkal később, amíg a dühösen zúgó szelet és a békésen ropogó tüzet hallgattam.

- Még nincs két éve, és az az Adonisz álarcot viselő kígyó jóval többet tett annál – rázza meg a fejét. – Meg is alázott.

- Fogalmazhatunk így is – biccentem félre a fejem, kisimuló vonásokkal. – Veled együtt Melanival is együtt volt. Szerencsétlenségére éppen azzal, akihez tetováltatni mentünk – húzódnak az ajkaim gunyoros és neheztelő mosolyra.

- Bizony – húzódnak az ajkai kaján vigyorra, míg a szemei rosszindulatúan csillognak. – Elképesztően jó élmény volt látni a kígyó arcát, amikor rádöbbent, hogy nem csak tudnak egymásról a barátnői, hanem még barátok is – kuncog. – Életem végéig emlékezni fogok arra az alkalomra.

- Én is – kapom a kezem az ajkaim elé. – Főleg arra, amit Melani Alex gyengébbik felével művelt. Még most is előttem van az az elfacsarodott arc – nevetek előrebukó fejjel. – Ki mondta, hogy az életnek nincs humorérzéke? – emelem meg a szemöldökeim.

- Nem is tudom, melyik az ironikusabb? Az hogy Melani a szomszéd házban van, vagy, kivel? – emeli meg szintén a szemöldökeit. – Éppen az öccsével, akit szerencsére személyiségben nagyobb szakadék nem is választhatna el attól a kígyótól.

- Valóban – bólogatok. – Viszont – paskolom meg a lány combját. – Mi közbe Alexnek... – emelem meg ismét a szemöldökeim.

- Az, hogy... – fordítja az arcát a kandalló felé, az alsó ajkára harapva. – Ő ébresztett rá. Vagyis inkább emlékeztetett rá – vonja meg a vállait, visszafordítva felém a fejét. – Most pedig te jössz – emelkednek meg az ő szemöldökei is, olyan hosszan sóhajtva, amit csak ritkán tapasztalok tőle. – Mióta tudod?

„Tudod jól, hogy sosem úszod meg ilyen könnyen."

- Micsodát? – fordítom róla szintén a kandalló felé az arcom.

Miközben a hasábokon táncoló lángokat figyelem, szinte hallom a visszhangját annak, amikor a porba dobott pajzs darabokra hasad.

- Pandóra – nevet kevés örömmel, a fejét ingatva. – Ha nálam nem fogadtad el, akkor... Tudom, hogy észrevetted – sóhajt ismét, alig valamivel később, másfajta remegéssel a hangjában. – Amikor lebuktam nálad még otthon... – kapja félre ismét a fejét. – Arra számítottam, hogy kiakadsz majd, mivel mindenki más biztosan úgy tett volna, ha észreveszi, a legjobb barátnője... de te mégsem – nézi ekkorra a combján nyugvó öklét. – Még csak a homlokod sem ráncoltad. Tehát? – hajol kissé felém.

- Jól van – sóhajtok szintén hosszan. – A múlt héten a kezembe nyomtad a tableted, és megkértél, hogy töltsem le a rajzoló programot, emlékszel?

- Ami köszöni szépen, azóta is tökéletesen működik – biccent.

- Mivel elmentél zuhanyozni, úgy döntöttem, hogy inkább képernyőfotót készítek, és majd később azok segítéségével magyarázom el a többit. Érthető ugye, hogy könnyebb így, mint ismét végigmutogatni az oda vezető lépéseket? – tartom rajta egészen addig a szemeim, amíg nem látom a megértés fényét. – Azt még csak-csak kihevertem volna, hogy a galériádban annyi lány jött velem szembe, ami más helyeken már tömeg, csakhogy amikor rábukkantam közöttük a kettőnkről készültekre, amellett nem tudtam elmenni csak úgy – engedem le az állam. – Különösen azért, mert nehezen félreérthető keretekbe voltak foglalva – emelem meg ismét a szemöldökeim.

Stephanie néha nyitja majd zárja az ajkait, a szemeit pedig nem meri rám emelni.

- Na és... nagyon haragszol? – emeli meg az állát valamivel később.

„Mégis mi lehet erre mondani?"

- Haragudni, amiért a legjobb barátnőm ki tudja, hogy mióta szerelmes belém? – harapom be az alsó ajkam, a lelki szemeim előtt leomló gleccserrel. – Nem – ingatom a fejem. – Vagyis... nem nevezném haragnak...

- Istenem, ne! – kapja felém a fejét. – Elrontottam köztünk mindent igaz? – merednek ki a szemei.

- Nem – ingatom a fejem.

- Annyi mindent éltünk át együtt, és nem akarlak...

- Step...

- Nagyon sokat jelent a barátságunk...

- Stephanie – biccentem félre a fejem.

- Nem, kérlek, hadd mondjam végig. Nem akarom, hogy így legyen vége...

- Hallgass már el szépen kérlek – húzódok el tőle, gerincemen végigfutó hidegleléssel döbbenve rá, hogy mit tettem.

Az arcom fokozatosan felforrósodik, a vér pedig, mintha lüktetni kezdene benne. A szívem zakatol a mellkasomban, és olyan ellentmondásos gondolatok, érzések cikáznak benne, hogy az szinte viselhetetlen. Az elkerekedett szemeiben verseng a döbbenet és a félelem, amik szokatlan módon vonzzák az íriszeim. A mozdulat közben megdermedt karjai visszahullnak az ölébe, miközben összegabalyodnak, és az ide-oda mozognak az íriszeink. Ellenben, amikor viszonozta, és ez az, ami pillanatokkal később megrémisztett, már csak a lúdbőr suhant végig a karjaimon.

Alig néhány szívdobbanással hosszabb az enyémnél – ijedt és bizonytalan. Ezek viszont szinte pillanatról pillanatra formálódni kezdtek, és mire már a sokadik cuppanás keveredett a tűz ropogásával, félénk vággyá lettek. Az első pillanatokban, kikerekedő szemekkel el akartam tolni, csakhogy előbb arra nem vitt rá a lélek, hogy felemeljem a karjaim, utána pedig egyre nehezebben menet türtőztetnem magam – sőt, nem sokkal később már nem is akartam. Valamivel később mégis riadt rőtvadakként lendül hátrébb mindkettőnk felsőteste, kimeredő szemekkel és ajkainkhoz kapott kezekkel – észre sem vettem, hogy lehunytam a szemhéjaim. Mostanra még keményebben zakatol a szívem – egyszerre érzem magam olyan kellemesen, hogy szinte nevetésben török ki, és furcsán.

Bizseregnek az ajkaim, a lelki szemeim előtt egyre lejátszódnak az átéltek – és velük együtt átfut a hideg is a gerincemen. Mindketten pihegünk, Stephanie arca pedig pipacsvörös – nem tudom, miért ragadtak ott a szemeim. Csak akkor szakadt fel a révületem, amikor ismét megköszörüli a torkát – abba viszont belerázkódnak a vállaim is. A fejem ingatom, amikor aggodalom kezd csillogni a szemeiben, majd pedig a valamiért combján nyugvó kezem, kissé akadozva, az arcához emelem. Amikor a tenyerem a felforrósodott bőrére simul, félrebiccentve ráfekteti a fejét, mire újabb hidegrázással mosolyra húzódnak az ajkaim.

Valamivel később, már a báránybundán elheverve, hallgatom az ablakokon túli természet tombolását és a kandallótűz ropogó hangjait. A bőröm simogatja Stephanie légzése és a lángnyelvek melege. Nincs rá szavam, amilyen érzést eszembe juttat az, ahogyan a fény izgága táncot jár a ruháinkon és a kezeinken.

- Folytasd, kérlek – fordítom Stephanie-hoz a fejem.

- Micsodát? – simít végig a karomon.

- Ráébredtél, hogy... Azt is áruld el, hogy mikor... – érintem meg az ajkait ujjbeggyel.

- Nem olyasmi ez, mint a villanykapcsoló – sóhajt ezúttal aprót, megvonva a vállait. – Úgy emlékszem, hogy tizenegyedikben tetszettél meg – sóhajt ismét.

- Azt mondod, hogy több mint két éve tartod már magadban? – zongorázok a pulóverén.

Igen – fekteti a fejét a vállamra.

- Miért? Annyi alkalmad lehetett volna elmondani – simogatom meg a hátát.

- Mert féltem Pandóra. Attól, hogy mit fogsz rá mondani. Elítélsz majd és idővel elhidegülsz tőlem, vagy még rosszabb... Nem bírtam volna ki.

- Már nem félsz? – simogatom meg a puha tapintású szőke haját.

- Te csókoltál meg először. De igen. Attól, hogy csak álmodom – emeli fel a fejét, majd fordítja felém búzavirág kéken ragyogó szemeit.

„Szívemből szóltál, nem is hinnéd, hogy mennyire."

- Nem álmodsz, bármennyire is úgy tűnik. Annál a résznél tartottál, hogy mikor tetszettem meg – siklik végig a pillantásom gömbölyded alakján. – Ez idő tájt már együtt voltál vele, úgy emlékszem – zongorázok ismét, ezúttal a karján.

- Úgy van, mivel nem akarta megérteni a nemet és azt is hittem, hogy kiver majd a fejemből. Akkor... – vesz ismét mély levegőt. – Nem akartam elfogadni, hogy ilyen vagyok. Azzal győzködtem magam, hogy idővel majd elmúlik. Kinövöm, akárcsak a régi ruhát. Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy ez... – vonja meg ismét a vállait. – A nagy-nagy tervem sem jött be, leginkább magamnak okoztam csak fájdalmat. Még azon túl is bőven, amit az a kígyó tett. Vajon miért ennyire megbízhatatlanok a férfiak? Amikor rájuk jön, arról is megfeledkeznek, hogy valaha is ismerték a hűség fogalmát – forgatja a szemeit. – Viszont – vesz ismét mély levegőt. – Messze vagyok attól, hogy akárcsak szemernyi jóérzésem legyen a rohadékkal kapcsolatban, de... valahol még jól is jött a tette – húzza el az ajkait. – Még a titkolódzás is jobb volt annál, amit mellette éreztem – forgatja a szemeit. – A tizenkettedik év vége felé sikerült elfogadni magam – fekteti vissza a fejét. – Legalábbis megbékélnem valamennyire. A következő héten volt Klaynál az a házibuli. Emlékszel még rá? Menthetetlenül beléd volt zúgva.

- Stephanie – nevetek röviden. – Nem volt az még annyira régen, és igen, emlékszem. A buli első felére legalábbis. Azt mondod, akkor volt a nagy pillanat?

- Így is fogalmazhatunk – kuncog. – Még bírtam a gyűrődést, te viszont kezdtél elázni. Úgy emlékszem, kivittelek abba a hintaágyba a ház háta mögött, hátha a hűvös levegő majd helyre pofoz – vonja meg ezúttal csak a felfelé eső vállát.

- Ha jól sejtem nem jött össze?

- Nem. Az egyik pillanatban még a söröm ittam, a másikban, bumm. Akkor jöttem rá, hogy te kellesz.

- Éppen csak azt nem tudtad, hogyan mond el – tör fel belőlem is a kuncogás, furcsa érzést hagyva hátra. – Ne siess ennyire, kérlek – cirógatom ujjbegyekkel az arcát. – Az egyik pillanatban emelgetted az üveget, a következőben pedig a fejedre esett az alma? Ennyi? Ugyan már. Mi a folytatás?

- Az ölembe akartál dőlni. Biztosra vettem, hogy ha nem nyomok cigarettát az ajkaid közé, aznap éjszaka nem megyünk haza – simogatja meg ismét a hasam.

„Vagyis csak attól belém estél, hogy részegen a combjaidra dőltem?"

- Nem – kopogtatja meg a fejem ujjbeggyel. – Már beléd voltam akkorra, ez inkább csak emlékeztetett.

- Elmondtad volna, ha nem kérdezek rá? Vagy újabb két évig titokban tartod? – fordítom felé és biccentem kissé félre a fejem.

- Idővel, valahogyan kipréseltem volna – pillant rám a tűzről.

- Pandóra? Nem igazán tudom, ezt hogyan lehetne máshogyan elmondani, és szépen kérlek, ne akadj ki. Jó ideje szerelmes vagyok már beléd – mélyítem el a hangom.

- Olyan gonosz vagy, nem is így fogalmaztam volna – nevet ismét.

- Tudom – hagyom abba a nevetést kifújva magam valamivel később. – Megpróbáltad volna körbejárni a kérdést, ahogyan általában szoktad. Kipuhatolod, hogy mit gondolok róla. Talán még utalsz is rá, hogy kezdesz rá kíváncsi lenni. Igazi Stephanie Cooper féle beszélgetés lett volna – simogatom meg ismét.

- Persze csak rövid ideig. Utána, ahogyan azt pedig te szoktad, elveszíted a türelmed és kihúzod belőlem az igazságot – pillant rám.

- Valahogy úgy. Megyek zuhanyozni – veszek mély levegőt valamivel később.

Mivel érzem magamon a szemeit, igyekszem nem sietősre fogni a lépteim – azonban menekülök. De hogy előle vagy a beismeréstől, az már nem világos. A fapadlón kopogó lépteim, hiába hogy zokni van rajtam, csaknem dörejekként élem meg – a szívem pedig, mintha csak felvenné a ritmusukat. A nappalit uraló különböző barna árnyalatok után szinte elvakít a fürdőszoba bronzzal és ezüsttel megtört fehérsége. Az hogy kattan mögöttem az ajtó, szívdobbanásokig ugyan segít – viszont, egyszersmind mintha kelepce fedele is lenne, magamra maradok a gondolataimmal és az ellentétes érzéseimmel.

Nem csaponganak és egymás szavába sem vágnak – keringőznek körülöttem. Olykor érzés lágy, vagy éppen berzenkedő hangja követel figyelmet, máskor gondolat, ami részben, esetleg egészben ellentmond azoknak. Közben pedig, mintha csak az adná a táncuk hangtalan háttérzenéjét, szinte már ritmusra jár át a borzongás. Amint beállok a vízsugár alá, a nehéz gőz pedig körbeölel, a táncuk üteme lassul valamelyest, ám csak a lendülete, az érzések erősödő hol gyengülő hang éle nem. Sőt, amint felrémlenek a Stephanie szemeiben látott kifejezések, ingoványt is megsejtek a lábaim alatt, míg zongoramelódia kezd szüremleni a füleimhez.

Megfordulva a csempének támasztom a homlokom – amint hűvös érintése átborzongat, míg a forró víz átmossa a barna hajam, ellentétes borzongás jár át, és az ingovány imbolygássá változik. Amikor lehunyom a szemhéjaim, mégis jókora, pipacsoktól népes réten találom magam, hajladozó fűszálóceánban, amit lágy szél fúj – és Stephanie illatát hozza. Lassan fél órája történt már, de a tiarás és a villás nyelvű még mindig perlekedik a vállaimon. Annak ellenére, hogy nagyon igyekszem nem gondolni rájuk, egyre csak a füleimbe csengenek, amiket a lány Klay partijáról mondott. Különösen azok a szavak visszhangoznak, amiket a hintaágyban történtekről mondott.

Amikor végigszalad a gerincemen a felismerés, forró érintéssel ezúttal, felkapom a jobb felkarom. Aminek a külső részén több vonalból álló, vastagon kontúrozott szívtetoválás van, tetejének két szélén pedig befelé ívelő ördögszarv díszeleg. A belsejében másik, kisebb, vörösre színezet szív bújik meg, ami úgy van megrajzolva, mintha kőből lenne kifaragva. Stephanie közel ugyanilyet varratott a bal alkarjára, méghozzá ugyanarra a helyre. Annyi eltéréssel, hogy az övének angyalszárnyai vannak. Bolondnak érzem magam, amiért még abból sem esett le.

- Pandóra? – érik kopogások az ajtót.

- Gyere be nyugodtan – fordítok hátat a csempének reszketeg sóhajjal és felnyíló szemhéjakkal.

- Baj van? Szokatlanul hosszú ideje vagy már bent – kattan valamivel később az ajtó.

- Nincs – fogom össze a hajtincseim és húzom hátra. – Gondolkoztam.

- Tehát a válasz az, hogy mégis van – sóhajt ismét azzal a lemondó hangsúllyal, amit annyira utálok.

- Miért lenne? – rebbennek a szemeim a hangja felé.

- Nem szoktál ennyit gondolkozni, csak ha vívódsz. Igazam volt, tényleg nagy hiba volt elmondanom.

- Miért lett volna? – rázom meg a fejem.

- Mert el foglak veszíteni – sóhajt ismét, ezúttal szinte már sírásba hajló hangon.

- Stephanie? – lendülnek a kezeim a kabinajtó felé, miközben végigszalad a gerincemen a hideg, majd nyitok rajta akkora rést, amin kifér a fejem. – Ezt már megtárgyaltuk – emelem rá a szemöldökeim. – Nem áll jól a bánatos kiskutya szerep. Inkább gyere be – költözik hűvösség a gyomromba. – Beszélnünk kell.

„Tényleg kimondtam?"

- Biztosan ezt akarod? – szalad ráncokba a homloka, miközben kissé megszínesedik az arca.

„Csak remélni tudom, hogy igen."

- Na és te? – zárom be ismét a kabinajtókat, majd borzongat át ismét a hideg.

- Rendben – szakad fel az ajkai közül olyan hálától remegő sóhaj.

Elkerekednek a szemeim, egyszersmind nagyot dobban a szívem, amikor valamivel később, behúzva az ajtószárnyakat, belép.

- Én... – vörösödik el.

- Igen... – biccentek kissé akadozva.

- Mi járt fejedben? – lép hozzám valamivel később, megköszörülve a torkát.

- Egyebek mellett, az hogy mennyire megrémiszt, és mégis... – veszek mély levegőt, majd kissé remegő kézzel a dereka után nyúlok.

- Úgy érted, hogy tőlem? – költözik megbántottság a hangjába.

- Nem – ingatom a fejem. – Hanem... kettőnktől – nyelek. – Attól, amit... – harapok az alsó ajkamba. – Érezni kezdek – fogom suttogóra a hangom.

„A legijesztőbb az, hogy ez a felismerés nem ér meglepetésként."

- Tessék? – ugranak fel a szemöldökei, miközben az arcáról a döbbenetet leszámítva minden más eltűnik.

- Jól hallottad – sóhajtok ismét, hosszan reszkető hanggal, felkavarva a vízgőzt.

- Szóval... – színesedik meg ismét az arca, amikor a kezemért nyúl. – Szeretnéd? – emeli meg, majd fűzi össze az ujjainkat kissé tétovázva.

„Azt hiszem."

- Igen – húzom közelebb és simítok végig telt arcán, noha még mindig kissé idegenkedő érzéssel. – Csak azt nem tudom, mit és hogyan kellene, érezzek. Olyan, mintha egyszerre tudnám, hogy mit akarok és fogalmam sem lenne.

- Nem is tudom, hogy mit mondjak – kezd aranyos kifejezés ragyogni a szemeiben.

- Mondd el, hogyan fogadtad el? – szorítom meg a kezét, majd engedem le.

- Sokáig őrlődtem – sóhajt ismét. – El sem tudtam képzelni, hogyan ferdülhettem el, amikor addig imádtam a fiúkat. Utána viszont már azt kérdeztem magamtól, miért gondoltam egyáltalán, hogy úgy volt? Utóbb pedig rájöttem, hogy valahol már akkor is ilyen voltam, amikor még csak felfedeztem őket. Sokat gondolkodtam ezen, és végül arra jutottam, hogy teljes szívvel soha nem is adtam át magam az imádatuknak. Anyának nem volt bátorságom elárulni a mai napig sem. Apának pedig nem is akarom.

- Megértem, hogy miért, viszont tudod ugye, nem kerülheted el, hogy megtudják?

- Mert anyát ismerve így vagy úgy a felszínre fog bukni mindenképpen, és ha nem ő, akkor majd apa fog három napig morogni miatta – bólogat. – Viszont talán könnyebb lesz úgy.

- A vallomásod miatt robbannak ki nagyobb vita, vagy, mert nem tőled tudta meg? – bukik le a fejem.

- Valószínűleg utóbbi – húzódnak halvány mosolyra az ajkai. – Akárhogy is, ezzel most még nem akarok foglalkozni. Hol tartottam, mielőtt elterelted a témát?

- Te voltál és a magad elfogadása résznél.

- Az őrlődés csak az egyik fele volt. Akárhányszor próbáltam rendet rakni a fejemben, mindig egyetlen kérdésnél kötöttem ki: „miért a legjobb barátnőmbe voltam képes belezúgni?"

- Mert mi állunk egymáshoz legközelebb.

- A második fele az elfogadás volt. Hogy másnak látom magam a tükörben. Ez majdnem ugyanazokat a gondolatokat jelenti, mint az őrlődés, csak önvádak nélkül. Vagy legalábbis kevesebbel – húzza szét az ajkait. – Azt hiszem felismerés és az a rohadt kígyó kellett ahhoz, hogy ráébredjek a valóságra. De addig pokol volt reggelenként úgy felkelni, hogy amerre csak nézek, bizonytalanság és kétség köszön vissza – engedi el a kezem, majd ölel magához. – A csókod előtt abban sem voltam biztos, nem csak képzelem, hogy beléd vagyok bolondulva.

- Én pedig azt nem gondoltam, hogy valaha is meg fog történni. Ellenben azt még mindig nem árultad el, hogyan fogadtad el? – csiklandozom meg.

- Sehogy – nevet, cuppogó talpakkal toporogni kezdve. – Tudom, hogy mondani sokkal könnyebb, mégis az első, amit tanácsolnék, hogy ne próbáld meg felcinkézni az érzéseid. Csak hagyd, hogy mutassák az irányt. – Ne ráncold a homlokod, tudom, hogy ez most még nem mond semmit – nevet a fejét ingatva. – Idővel rá fogsz jönni – kezdenek mozogni az íriszei az egyik szememről a másikra.

Életem során kevés alkalommal éreztem magam olyan boldognak, mint amikor húsz perccel később elzárom a csapot. Imádattal nézem a lány teltkarcsú testét – nem csak magasságra hasonlítunk.

- Minden rendben? – bököm meg arcát ráncokba szaladó homlokkal, miután szintén magamra vettem a fürdő köpenyt.

- Még mindig nem térek magamhoz – húzódnak az ajkai mosolyra. – Tudod, úgy jöttem ide, hogy talán soha nem is fog kiderülni – érinti meg az ajkaimat. – Ha pedig mégis, akkor...

- Szót se többet arról, hogy elveszítesz. Legfeljebb én fogom a türelmem. Gyere, öltözzünk – nyomok puszit az ajkaira, majd nyúlok a kezéért.