Két hete nem szólunk egymáshoz. 14 lélekőrlő nap, 336 óra, pontosabban 20160 perc telt el a veszekedésünk óta, - na, nem mintha számolnám... - ami alatt visszasüllyedtem a magány legmélyebb bugyraiba. Szánalmasan viselkedem, tisztában vagyok vele, de tökéletesen megfelel ez az önmarcangolás nekem. Vagyis nem felel meg, hát persze, hogy nem, de nem tudok mást tenni. Ahhoz túl nyuszi vagyok, hogy elé álljak és kinyögjek valamit, pedig minden egyes nap úgy kelek fel, hogy ma belenézek a mély kékségekbe és közlöm vele a mondandómat, de ez a határozottság csak addig tart, míg meg nem látom őt. Teljesen olyan, mintha nem is történt volna semmi. Tök normálisan viselkedik, hülyül a fiúkkal, szívatja a tanárokat, csak épp annyi változott, hogy nem szól hozzám. Mi több, még csak nem is köszön, ha elmegyünk egymás mellett. Na de mégis mit vártam? A legjobb barátai előtt aláztam meg! Érthető, hogy többé látni sem akar! És ez csak még nagyobb lyukat éget a mellkasomba. Nem vagyok képes beletörődni ebbe a helyzetbe, de cselekvésre sem tudom rávenni magamat.

Teljesen elzárkóztam a külvilágtól, szinte senkivel sem beszélek, csak ha nagyon muszáj. Szegény apa már nem nagyon tudja, hogy mit kezdjen velem, de biztosítottam afelől, hogy rendben leszek. A suliban csak Kristóffal váltok néhány szót, de látom a szemében a sajnálatot, amitől még nagyobb roncsnak érzem magamat. Legutóbb szombaton Ákos felhívott, hogy menjek át hozzájuk, mert anya nem érzi jól magát, viszont neki el kellett mennie valahová. Semmi kedvem nem volt hozzá és már épp készültem nemet mondani, amikor közölte, hogy a szőkeség nincs otthon. Megkönnyebbültem egy kicsit, hogy nem kell találkoznom vele, ugyanakkor rosszul is érintett, amiért ő látszólag nagyon is jól érzi magát, én pedig őrlődöm magamban. Ettől csak még jobban haragszom rá. Az sem tetszik, hogy anyának egyre gyakoribbak a rosszullétei, de próbált győzködni, hogy semmi komoly baja nincs, csupán a kimerültség okozza a gondokat. Úgy tettem, mint aki elhiszi és annyiban hagytam a témát, de azért itt valami mégiscsak bűzlik. Rossz előérzetem van vele kapcsolatban, amit nem tudok hová tenni.

És ami még felkavaróbb, mint az eddigiek, hogy egy hét múlva december, ami nem csak az ünnepek előtti nagy cécót jelenti, hanem azt is, hogy Krisztián hazajön. Nem beszéltem vele a születésnapom óta, pedig szinte mindennap jelezte a mobilom a hívásait és az üzeneteit. De egyszerűen nem voltam képes felvenni. Tudom, hogy hülyeség őt hibáztatni a történtek miatt, hiszen mi ketten Olivérrel tehetünk arról, hogy így elmérgesedett köztünk a helyzet, de azért mégiscsak az ő hívása volt a háború kirobbantója és könnyebb a lelkemnek is, ha őt tartom felelősnek az egészért, mint magamat, vagy a kék szemű szőkémet. Fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha hazarepül. Az biztos, hogy Olivérrel nagyon össze fognak veszni, de hogy velünk mi fog történni, arra aztán végképp nincs semmilyen tippem sem. Ő a legjobb barátom kicsi korom óta, de valami érthetetlen okból kifolyólag kötődöm a szőkeséghez is, viszont a kettő együtt nem fog működni. Oké, hogy most egyikükkel sincs semmilyen kapcsolatom, de ha egyszer helyrerázódnak a dolgok, akkor is választanom kell közülük. És bárhogyan is döntök, mindenképpen veszíteni fogok.

Ma péntek van, aminek nagyon örülök, mert baromira elegem van a suliból. Kicsit fura lehet pont az én számból hallani ezt, aki imád iskolába járni és még a tanulással is megbirkózom, de már elég volt. Unottan és nyújtózkodva mászom ki az ágyból, majd a pizsamámat cicanadrágra és egy hosszított fehér felsőre cserélem. A fürdőben megfésülöm a kócos, göndör, és mostanában kezelhetetlen hajamat, majd fogat mosok és visszamászom a szobámba. Az éjjeli szekrényem fiókjából óvatosan előhúzom a gyönyörű karkötőmet és keserű mosollyal az arcomon csatolom fel a csuklómra. Nincs olyan nap, amikor ne viselném, de gondosan ügyelek rá, hogy Olivér észre ne vegye. Akkor aztán égne a fejem, az biztos! Ráhúzom a pulcsim ujját, hogy eltakarja, majd megfogom a táskám és lemegyek a nappaliba. Apa ma korán ment dolgozni, szóval enyém az egész ház, aminek most egy kicsit örülök is. Na, nem mintha apa olyan sokat zaklatna, de most tényleg vágyom a magányra. Milyen ironikus, nem? Egyedül akarok lenni, amikor teljesen egyedül is vagyok! Csomagolok egy szendvicset, felhúzom a cipőmet, majd a téli kabátomat és elindulok. Jéghideg levegő csapja meg az arcom, amint kilépek az ajtón, így egyből vissza is szaladok a sapkámért és a sálamért. Körbebugyolálom magam, zsebre dugom a mancsaimat és lehajtott fejjel kullogok a kihalt utcán.

Égni kezdenek a testrészeim a hidegtől, viszont amikor belépek a meleg iskolába, még jobban bizseregnek az átfagyott porcikáim. Mielőtt bemennék a terembe, a szekrénynél megszabadulok a kabátomtól és kiveszek pár könyvet, amire szükségem lesz. Ezután becsapom a rozoga szekrényajtót, majd megyek is be a terembe, a bejáratnál viszont keményen belecsapódok valakibe, a könyvek pedig kipotyognak a kezemből.

-Bocs. - ismerős hangot hallanak a pirossá dermedt füleim, de szándékosan nem nézek a hang gazdájára. Nem bírnám ki sírás nélkül. Kapkodósan felszedegetem a holmimat a földről és próbálok ellépni mellette, hogy minél hamarabb a terembe érjek és lefoglaljam magamat, de az utamat állja. Lehajtott fejjel a földet pásztázom és várom, hogy megunja a játékát és elengedjen, viszont, amikor két ujjával az állam alá nyúl, hogy felemelje a fejemet, hirtelen megborzong az egész testem és tudom, hogy ő is észrevette, ahogy a hideg futkos rajtam, ami csak még cikibbé teszi az amúgy is pocsék helyzetemet. Nem akarom látni a kárörvendő tekintetét. Nem akarom, hogy lássa mennyire a padlón vagyok miatta. Csak egy kis nyugalmat szeretnék végre. Hát miért olyan nagy kérés ez? - Nézz rám! - suttogásnál alig több a hangja, mégis megvan benne a szokásos határozottság és bár minden erőmmel tiltakozom, hogy találkozzon a tekintetünk, ő mégis eléri, hogy belenézzek a szemeibe. Az arcán viszont nem pont a gúny és a kárörvendés jeleit találom, ami még inkább összezavar. Fürkésző tekintettel méregeti az arcom minden egyes szegletét, amivel nem kicsit hoz zavarba,de nem tudom másfelé fordítani a fejem, hiszen az ujjai nem engedik. Vegyes érzelmek tükröződnek a szemeiből, amiket nem tudok hová tenni. Talán a megbánás tűnik a legerősebbnek az összes közül, viszont ezzel nem megy sokra egyikünk sem. Ami történt, megtörtént. Hiába bánjuk, jól elcsesztünk mindent.

-Szeretnék bemenni! - szinte kölyök cica nyikkanásnak tűnik a hangom, ami csak még inkább igazolja a rémületemet és a zavaromat, de nem úgy néz ki, mint akit ez érdekel. Tovább kémlel a jégkék íriszeivel, miközben lép egyet felém és szabad kezét a hajamba vezeti. Hátrálni akarok. Elmenekülni innen, elbújni a mosdóba, vagy bárhová, de minden végtagom lefagy, nem tudok mozdulni és az is csoda, hogy némi levegőt tudok a tüdőmbe préselni.

-Beszélnünk kell! - hangja már kicsit összeszedettebben szól, ami engem is arra késztet, hogy térjek végre magamhoz és álljak ellent a kisugárzásának, amivel teljesen megszédít.

-Szeretnék bemenni! - ismétlem meg magam ezúttal sokkal határozottabban és a kezéhez nyúlok, hogy kihúzzam a hajamból. Engedi ugyan, de az ajtóból még mindig nem áll odébb, ezzel pedig kezd nagyon bosszantani. - Olivér, nem hallod amit mondok? - kérdezem most már dühösen, de egyetlen arcizma sem rándul, ami totál ijesztő.

-Beszélnünk kell! - mondja ismét, majd megragadja a karom és elhúz az ajtóból. Háttal a falnak nyom a mellkasomnál fogva és vészjósló tekintettel fölém tornyosul, én meg már csak azért is a padlót nézem. Nem hagyom magam megfélemlíteni neki sem most, sem máskor, hiába is próbálkozik vele.

-Nem akarok beszélni veled! - sziszegem mérgesen és megpróbálom odébb lökni, de mintha egy sziklatömböt csapkodnék, nem mozdul sehova. Csúcs! Vajon miért van da ja vu érzésem? Elképzelésem sincs! Valaki esetleg tudja?

-Nelli, hallgass meg, kérlek! - hangsúlyt vált, szinte könyörög, hogy rá figyeljek, de továbbra is a csempézett folyosót bámulom. - Nells! - ismétli és újból az arcomhoz nyúl, hogy magára vonzza a tekintetemet, ami most sikerül is neki, tekintve, hogy elegem van belőle és most jól kiosztom a fenébe!

-Miért hallgassalak meg? Te mit csináltál, amikor én kértem ezt tőled? Könyörögtem, hogy hadd magyarázzam meg, erre megaláztál! Mi jogon követeled akkor a figyelmemet? Két kicseszett hete azt várom, hogy elém állj és megbeszéljük, de te még köszönni sem voltál hajlandó! Ezek után nem hinném, hogy bármit is meg kellene hallgatnom, úgyhogy állj el az utamból! - utasítom haragosan, mire tágra nyílnak a szemei csodálkozásában. Ha azt hitte, hogy csak úgy a karjaiba vetem magam, mert végre észrevett, hát akkor rohadt nagyot téved! - Mire vársz még? Szótagoljam, hogy húzz innen? -majd felrobbanok a dühtől, de ő csak nem tágít előlem, sőt, még egy lépést közelebb araszol hozzám, így már a csípője az enyémet súrolja, vagyis inkább a hasamat, mivel jóval alacsonyabb vagyok nála.

-Nells, tudom, hogy haragszol és minden jogod megvan hozzá, de hagyd, hogy megmagyarázzam! Elborult az agyam és nem gondoltam át, hogy miket mondok! És hazudtam! Nem volt igaz semmi sem abból, amiket hallottál! - magyarázkodik, de hogy őszinte legyek, baromira nem izgat. Dühös vagyok rá, amiért két hétig hagyta, hogy ostorozzam magam és hogy főjek a saját levemben.

-És mi a garancia, hogy most igazat mondasz? Honnan tudhatnám, hogy nem csak szédíted megint a fejemet? Hmm? - kérdem a szemébe nézve, mire csalódottan lehajtja a fejét. Kihasználom az alkalmat és erősen meglököm a mellkasát és végre hátrál egy lépést, így el tudok menekülni. Egyenesen a terembe rohanok, nagy csattanással landolnak a könyveim a padon, mire mindenki rám kapja a tekintetét, de most ez érdekel a legkevésbé. Bosszús vagyok, megbántott és összetört. De ami a legrosszabb, hogy magányos. Persze már hozzá szokhattam volna, de az a kis együtt töltött idő Olivérrel reményt adott, hogy talán nem kell mindig egyedül lennem. De ez is csak egy leckének volt jó. Mégis hiányzik. Annyira, hogy ha egy leheletnyivel is tovább gyakorol rám nyomást, akkor biztos, hogy nem bírom tovább.

A fejemet fogva ülök le a padomba. Kristóf nincs itt, de még Dominikot sem láttam. Nagyon remélem, hogy Olivér békén hagy mára, mert nincs szükségem több feszültségre. Már kezdenék egy kis idő múlva lenyugodni, amikor elkezd rezegni a telefonom. Anya neve villog a kijelzőn, így hát azonnal fel is veszem. Remélem nem azért hív, mert megint rosszul van.

-Szia, anyu! - köszönök bele.

-Szia, Nelli! Figyelj csak! Azt akarom mondani, hogy ma este gyere át vacsorára. Szeretnénk valamit bejelenteni Ákossal! - hallom a hangján milyen lelkes, de nekem egy cseppet sincs ínyemre ez a dolog. Másra sem vágyom, mint hogy otthon begubózzam magam a takarómba és elfelejtsem ezt az egész napot! Semmi kedvem anyuékkal bájologni.

-Nem lehetne máskor?

-Nem. Kérlek, kis lányom! Fontos dologról van szó!

-Olivér ott lesz? - teszem fel a másik legfontosabb kérdést. Ha ő is ott lesz, akkor tuti, hogy nem megyek!

-Igen! De ettől függetlenül szeretném ha jönnél. Tényleg fontos dolgot akarunk mondani nektek! Nem kell beszélned vele, csak gyere el! - kérlel tovább, mire csalódottan felsóhajtok, mert tudom, hogy erre már nem mondhatok nemet bármennyire is szeretnék.

-Jól van. Hétre ott leszek. - egyezek végül bele.

-Köszönöm, Nelli. - hálálkodik, majd kinyomom a hívást és a padra dobom a mobilomat. Remek estének nézek elébe megint! Biztos vagyok benne, hogy Olivér nem fogja kibírni, hogy ne szóljon hozzám és amilyen lobbanékony lettem miatta, én sem fogom hagyni magam. Előre sajnálom anyut és Ákost, de ők főzték ezt a trutyit maguknak, hát akkor viseljenek is el egy kis kamasz civakodást!

Becsengetnek, mire előszedem az irodalom felszerelésem és a tanár után a szőkeség robog be az ajtón. Érzem, hogy keresi a tekintetem, de szándékosan elnézek mellette. Nem tudnék most a szemébe nézni. Főleg úgy, hogy sejtem, hogy milyen veszekedés vár még ránk ma este.

-Üljetek párosával! Verset fogtok elemezni jegyre! - utasít minket a tanár, aminek egyáltalán nem örülök. Nincs itt a padtársam, ahogyan a mögöttem ülőé sem és magamban imádkozok, hogy nehogy mellém kerüljön. - Olivér, ülj Nelli mellé! - na, ennyit rólam! Ki gondolta volna, hogy megint nincs szerencsém?

Arrébb pakolom a holmimat, hogy a szőkeség is elférjen mellettem és egészen a pad szélére húzódom, hogy tartani tudjam a kellő távolságot. A fél fenekem már lelóg a székről, amit nyilván ő is észrevesz, hiszen elmosolyodik és közelebb jön székestől együtt. Bosszúsan nézek a tengerkék szempárba, de nem szólok semmit, mert nem szeretnék bajba kerülni. Beletörődöm hát a kicseszett sorsomba és kinyitom a szöveggyűjteményemet, ami persze Olivérnek nincs, így kénytelen vagyok megosztani vele. Minek is hozna magával felszerelést órára?! Fellapozom a több száz oldalas könyvet és kikeresem a tanár által kért verset. Nem túl hosszú, de tekintve, hogy utálok verset elemezni és a mellettem ülő fiú is elvonja a figyelmemet a koncentrálásról, tuti, hogy nem szerzünk ma jó jegyet. Középre tolom, hogy ő is lássa, bár inkább magamon érzem a tekintetét, mint a versen, de minden erőmmel azon vagyok, hogy figyelmen kívül hagyjam és belemélyüljek a költő szavaiba.

-Neked is szóltak? - elém tolja a mobilját, amin az apja sms-e van megnyitva. Neki is ott kell lennie ma este és bevallom, hogy most már kezdek nagyon kíváncsi lenni, hogy mi az a bazi fontos dolog, ami nem várhat. Egy bólintással felelek a kérdésére és újból a könyv fölé hajolok. Hiába olvasom el egymás után többször is, fel sem fogom, hogy miről van szó. Meglepetten fordulok a szőkeség felé, aki miután elolvassa a művet, jegyzetelni kezd a füzetébe. Mondjuk egy kicsit gyanús, hogy közben a telefonjával ügyködik, de amikor észreveszi, hogy őt bámulom, csak egy lusta mosoly terül el az arcán és körmöl tovább.

-Másold le! - elém tolja a füzetét, mire értetlenül pislogok fel rá. Miért akar segíteni? - Most mi van? Gondolom nem akarsz egyest kapni!  - motyogja halkan. Magam elé húzom a füzetét és végül leírom a netről szedett sorokat. Csak a tanár észre ne vegye.

-Köszönöm. - csúsztatom vissza hozzá és félénken rá emelem a tekintetem.

-Szívesen. - bugyileolvasztós mosolyt villant rám és mellé még kacsint is a nyavalyás, amibe ismét beleborzongok, de ezt szerencsére sikerül lepleznem. Kínos csendben ülünk egymás mellett óra végéig, majd beadjuk a füzeteket a tanárnak és megyünk a következő órára. Egész nap igyekszem őt elkerülni, de ha nincs a közelemben, akkor ott van a fejemben. Teljesen összezavar a viselkedésével. Egyik pillanatban kiabál velem és a pokolra kíván, a másikban pedig már bocsánatot kér és segít az irodalomban. A falnak megyek tőle, komolyan mondom. Viszont, igaz, ami igaz, jól esik, hogy próbálkozik, ebből azt szűröm le, hogy valóban fontos az neki, hogy kibéküljünk, bár azt nem értem, hogy miért telt bele két hétbe, míg rájött erre. Mindegy, a pasi logikát soha nem fogom megérteni. És még ők mondják, hogy mi vagyunk a bonyolultak.

Iskola után hazasietek és felhívom aput, hogy közöljem vele, hogy ma anyánál vacsorázom. Miután ezzel megvagyok, megebédelek és megírom a leckémet. Igaz, hogy péntek van, de jobb, ha nem hagyom hétvégére. Hamarosan itt a karácsony, úgyhogy nem ártana ajándékokat venni, míg nem késő, úgyhogy szombatra inkább vásárlást tervezek, mint tanulást. Igen csak este van, mire végzek a dolgaimmal, úgyhogy elmegyek zuhanyozni, majd felkapok egy farmert és egy belebújós pulcsit, megfésülöm a hajam és el is indulok. Nem szeretek péntek este gyalogolni a városban, főleg, hogy már sötét van ilyenkor. Az utca sarkon azonban egy ismerős autó áll meg mellettem, aminek nem tudom, hogy örüljek-e, vagy sem.

-Komolyan annyi eszed van, hogy elindulsz este egyedül a városba? - Olivér lehúzza az ablakot, hogy beszóljon, amit egy "bekaphatod" pillantással értékelek és beülök mellé. Nem kérdés, hogy értem jött, de nem fogom neki megköszönni, amikor megint ilyen köcsög! Karba tett kézzel, dacosan előre szegezett fejjel várom, hogy megérkezzünk és hála az égnek, ő sem szól hozzám egy szót sem. Már annyi a délelőtti kedves Olivérnek, visszatért a bunkó énje, ami emlékeztet, hogy miért nem szabad bedőlnöm neki ismét. Nincs nekem arra szükségem, hogy még jobban szétszabdalja az idegeimet a lehetetlen viselkedésével. Szó nélkül ugrom ki a kocsiból, amikor leparkol a ház előtt és meg sem várva őt, rohanok befelé a kapun, majd az ajtón is.

-Szia, Nelli! - köszön anyu és odalép hozzám, hogy megöleljen.

-Sziasztok! - üdvözlöm őket, majd hallom, hogy Olivér is belép mögöttem az ajtón. Miután mindenki köszön mindenkinek, anya az étkezőbe navigál minket, ahol már szépen meg van terítve az asztal. A lehető legtávolabb ülök a szőkeségtől, de így is nagyon kellemetlenül érzem magam. Annyira sikít, hogy nem illek ide, hogy legszívesebben felállnék és hazáig rohannék.

Nem engedik, hogy segítsek a vacsora tálalásával, ők ketten hozzák az ételt az asztalhoz és addig is ügyelek arra, hogy bárhová nézzek, csak a velem szemben ülő fiúra ne. Bár nem vagyok éhes, anyu főztje mindig nagyon ínycsiklandó, úgyhogy mindenből eszek egy keveset, azután segítek neki elpakolni. Desszertnek meggyes süti van, amit annyira nem szeretek, de illedelmesen megkóstolom. Kérdezgetnek közben, hogy mi a helyzet az iskolában, mire mindketten elmorgunk egy "semmi"-t, reménykedve, hogy nem faggatnak tovább.

-Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjuk, hogy miért vagytok most itt. - kezd bele anyu és közben mosolyogva Ákosra néz. Nem tudom, hogy mit esznek egymáson annyira, hiszen a vak is látja, hogy nem illenek össze. - Ezentúl minden másképp lesz! Mindannyiunk életét megváltoztatja a hír, amit közölni akarunk veletek és nagyon reméljük, hogy számíthatunk rátok! - na ácsi! Itt meg mi folyik? Ha azt fogják mondani, hogy összeházasodnak, akkor visítva fogom kinyúvasztani őket! Ezt nem tehetik meg!

-Mondjátok már! - sürgeti őket Olivér.

-Rendben! Az a helyzet, hogy... - anya elkezdi, de itt szünetet tart és megfogja a mellette ülő férfi kezét. - Kisbabánk lesz. - nyögi ki, mire a tüdőmben reked a levegő. Tátott szájjal meredek Olivérre, aki hozzám hasonlóan szintén sokkos állapotban van. Neeem! Az nem lehet! Hiszen csak két hónapja vannak együtt! Egy gyerek? Egy féltestvér? Na, nem! Ebből nem kérek!

-Gyerekek, mondjatok már valamit! - váltogatja Ákos a tekintetét köztem és a fia között. Hatalmas gombóc fojtogatja a torkomat és ha nem jutok ki innen most azonnal, akkor abból nagy baj lesz. Felpattanok a székemről és vissza sem nézve lekapom a fogasról a kabátomat és kirontok az ajtón a sötétbe. Magamra rángatom a dzsekit és amint kiérek a kapun, olyan zokogás tör ki belőlem, mint még soha máskor. Hogy tehette ezt? Apa mindig is egy másik gyerekről álmodott és én is szerettem volna egy kis testvért, de nem ilyen áron! Eldobta magától a családját, hogy újat alapítson egy teljesen megbízhatatlan férfival. Ez a nő nem lehet az én anyám! Ő soha nem tett volna ilyet!

-Nelli! - Olivér hangját hallom meg a közelből, mire sietősre fogom a lépteimet. Nem akarom, hogy így lásson! Egyre közelebbről hallatszanak a léptei, én meg szinte már futok, hogy elmeneküljek előle. Szét sem nézek, amikor át akarok menni az úttesten, aminek az az eredménye, hogy kis híján elüt egy autó. Viszont mielőtt ez bekövetkezne, erősen megrántják a karomat, mire kénytelen vagyok hátra lépni és a megmentőm testének csapódok. - Normális vagy? Ki akarod nyíratni magad? - kiabál rám dühösen. Hisztisen próbálom kirángatni a karomat a szorításából, de most sem enged, ahogyan máskor sem.

-Engedj el! - követelem zokogva, de csak annyit érek el ezzel , hogy a karom helyett most már a derekamnál fogva húz erősen magához. Pöfölöm a mellkasát, rugdosom a bokáját és úgy ficánkolok a karjai között, ahogy csak tudok, de semmi haszna nincs. Végül fáradtan ernyedek el az ölelésében és hagyom, hogy vigasztaljon, hogy öleljen, és nyugtató szavakat suttogjon a fülembe. Teljesen kikészültem érzelmileg. Elfáradtam. Nem vagyok képes több szarságot elviselni. Szükségem van valakire, aki összeragasztja az eltört darabkáimat. És tudom nagyon jól, hogy erre csak ő képes, de félek tőle. Csak ő tud kirángatni abból az állapotból, ahová ő maga  is sodort bele.

-Hazakísérlek. - hosszú percek múlva lazít csak a szorításán. Kezdenek elapadni a könnyeim, de nem vagyok képes a szemébe nézni. Ha megtörténne, újra elsírnám magam. Ellép előlem, ujjait az enyémekbe kulcsolja és finoman megrángat, hogy induljak el. A sötét járdát bámulva lépkedek mellette és hálás vagyok, amiért nem erőlteti a beszélgetést. Viszont abban biztos vagyok, hogy szeretném vele rendezni a dolgokat. Elegem van a köztünk lévő huzavonából és az értelmetlen harcokból. Békére és nyugalomra vágyom.

Megállunk a kapu előtt és bátorkodom felnézni rá. Ugyanolyan szomorúságot látok a szemében, mint amilyen az enyémekben lehet. Megszorítja egy picit a kezem, mire egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra.

-Gyere be. - motyogom alig hallhatóan és a sötétben is látom, hogy kikerekednek a szemei a meglepettségtől.

-Biztos vagy benne? - kérdezi, mire csak egy bólintással felelek és behúzom magammal az ajtón.

-Nelli, te vagy az? - basszus, apa! Rá nem is gondoltam. Ha meglát így, tuti, hogy faggatni fog, amire még nem állok készen. Mégis hogy mondhatnám el neki, hogy a volt felesége épp egy másik férfi gyerekét hordja a szíve alatt? - Jézusom, mi történt? Olivér mit csináltál már megint vele? - egyből kérdőre von, amikor meglát minket.

-Nem miatta sírtam. Ő csak hazakísért. - veszem védelmembe a mellettem álló fiút.

-Akkor mi a baj? - kérdezősködik tovább. De nem vagyok képes összetörni a szívét. Nem tehetem.

-Apa, kérlek. Később elmondom. Felmehetünk a szobámba? - nézek rá kérlelve. Ő úgy tudja, hogy soha nem volt még fiú a szobámban Krisztiánon kívül és főleg nem éjszaka, de meg kell értenie, hogy ez most vészhelyzet.

-Rendben. De magyarázatot kérek! - aggódó tekintettel fürkész minket egy ideig, majd elindul a szobájába és mi is így teszünk. Becsukom az ajtómat és leülök az ágyamra. Kicsit habozva Olivér is mellém telepszik és egy ideig csak egymást nézzük, majd megköszörülöm a torkom és megszólalok.

-Beszélnünk kell! - ismétlem meg a reggeli szavait.

-Biztos, hogy most? Később is ráér!

-Nem, nem ér rá! Elég volt a drámából, érted? Ha nem tisztázunk most mindent akkor felrobbanok! - közlöm vele kicsit hangosabban, mint kellene. Nem kéne, hogy apa végig hallgassa ezt az egészet, szóval megpróbálom csillapítani a bennem lakozó vulkánt.

-Oké. De akkor én szeretném kezdeni és légy szíves ne szakíts félbe! - kéri a szemembe nézve. -  Szóval, én tudom, hogy ott csesztem el az egészet, ahol csak lehetett, de meg kell bocsátanod nekem! Kristóf mondta, hogy beszélt veled és csak azért vártam ezzel eddig, mert reménykedtem benne, hogy te lépsz elsőként. Nézd, Nells, nem vagyok jó ezekben a szarságokban, csak annyit mondhatok, hogy őszintén sajnálom, hogy megbántottalak! Egyetlen szavamat sem gondoltam komolyan, amiket akkor mondtam. Csak bántani akartalak, mert engem is bántott, amiket a fejemhez vágtál! Persze jogos volt, de tudod, hogy milyen forró fejű vagyok! Ne haragudj rám! Hiányzol, és te vagy az egyetlen, aki képes kezelni a kirohanásaimat. - lehajtott fejjel hallgatom végig a monológját és magamban már réges régen megbocsátottam neki, csak azt hiszem arra vártam, hogy ki is mondja! Viszont ennyivel nem intézi el ezt az egészet!

-Tudom, hogy nem gondoltad komolyan és megbocsátok, de rengeteg kérdésem van, amikre elvárom, hogy őszintén felelj!

-Rendben. Kérdezz bármit!

-Lefeküdtél Szandrával? - tudom, hogy Kristóf azt mondta, hogy mindez csak kamu, de az ő szájából kell hallanom az igazat.

-Nem. Soha nem tennék veled ilyet! - őszintének tűnik és azonnal el is hiszem neki. Akkor jöhet a következő kérdés.

-Mi történt köztetek Krisztiánnal? És tudom, hogy nem csak Adri miatt gyűlölöd!

-Nelli! - vívódva kéri, hogy hallgassak, de most az egyszer nem hagyom magam. Tudni akarom az okát!

-Azt mondtad, hogy bármit kérdezhetek! - emlékeztetem az előbbi ígéretére, mire hosszan kifújja a tüdejében tartott levegőt.

-Az anyja miatt váltak el a szüleim. Vele csalta meg apám anyát! Ha nincs az a nő, akkor anya még ma is élne! - ökölbe szorulnak a kezei az indulattól, amikor megosztja velem a dolgot, nekem pedig a szám is tátva marad. Na erre végképp nem számítottam.

-Miért nem mondtad el korábban? - az egyik kezéért nyúlok és összefonom az ujjainkat.

-Mert imádtad őt! Mégis mit mondhattam volna? És valószínűleg nem is hittél volna nekem! - mondjuk ez igaz! Nem hittem volna el Kriszről és az anyjáról ezeket a dolgokat, de most már el tudom képzelni, hogy igaz. Olivér sosem hazudna az anyukájáról.

-Már csak egy kérdésem van. - pont a legnehezebbet hagytam legutoljára, de igazából ez a válasz dönt el mindent. - Mit érzel irántam? - félve teszem fel a kérdést, de amikor látom, hogy elmosolyodik, egy picit megnyugszom.

-Te tényleg nem tudod? - kérdez vissza, mire megcsóválom a fejemet. - Hol van a karkötőd? - nem pont erre a kérdésre számítottam, de azért felhúzom a pulcsim ujját és megmutatom, hogy ott ékeskedik a csuklómon. Leírhatatlan boldogság tükröződik az arcáról, amikor látja, hogy hordom az ajándékát. - Nem nézted meg alaposan, ugye? - értetlenül pislogok a kérdésére, mert nem tudom, hogy mégis mi a fenét kellett volna jobban megnézni rajta. A kezébe veszi a csuklómat és az "O" betűs medált a két ujja közé fogja. - Olvasd el mi van bele írva. - a szemem elé húzom a kis ezüst betűt, viszont amikor meglátom, hogy mi van belegravírozva, a szemeim megtelnek könnyekkel.

-Olivér... - kezdem, de el is hallgatok. Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Ez a karkötőbe vésett "Szeretlek" szócska mindent megváltoztat. És végig itt volt a válasz az orrom előtt! Két hete a csuklómon hordozom a vallomását! - Miért nem mondtad el? - hagyom, hogy az első könnycsepp kibuggyanjon a szememből, amit követ a többi is.

-A buli után akartam. Csak máshogy alakultak a dolgok. - szomorúan felel a kérdésemre, közben pedig ujjaival letörli a könnyeket az arcomról. Nem tudok megszólalni. Nem tudok mit reagálni erre. Mégis mi lenne a helyes reakció? Végig szeretett, én pedig megbántottam őt! Nem ezt érdemli. Hogy én mekkora idióta vagyok!

-Sajnálom. - nyögöm ki halkan.

-Héé, nem csak a te hibád! Elrontottuk, de helyre hozzuk, rendben? - közel hajol hozzám, de nem futja többre egy bólintásnál. Két kezével megmarkolja a derekamat és könnyedén az ölébe ültet. Nem habozok átölelni őt és megremeg a bensőm, amikor ugyanolyan hévvel viszonozza. A vállgödrébe bújok, beszívom az illatát és most először érzem a két hét alatt, hogy végre nyugodt vagyok.

-Mi lesz a többivel? Krisztiánnal, a szüleinkkel, a gyerekkel? Mit fogunk csinálni? - kérdezem meg percek múlva, mire eltol magától, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.

-Nem tudom, Nelli! De, hogy őszinte legyek, nem is érdekel, amikor végre itt vagy velem! Megoldunk mindent, jó? - olyan szeretettel néz rám, hogy nem tudok nem elmosolyodni rajta. Olvadozva bólogatok, amin jót vigyorog, majd lassan felém hajol, hogy megcsókolhasson. Két nyamvadt hete erre vágyom és el sem hiszem, hogy most végre megkapom. Lassan és szerelmesen veszi birtokba az ajkaimat, ami életre kelti a hasamban a lepkeszörnyeket. Belecsimpaszkodom a nyakába, hogy közelebb húzhassam magamhoz és minden testrészünk érintkezzen egymással. Érezni akarom, hogy itt van velem, hogy lélegzik, hogy engem csókol és engem szeret. Nem lesz egyszerű kaland, amibe most belevágunk, de bízom benne és magunkban, valamint abban, hogy ketten bármit túlélünk.

-Itt alszol? - kérdem a csókjától szédelegve, miután elválunk egymástól.

-Szerintem apukád nem örülne neki. - évődik mosolyogva, ami már annyira hiányzott.

-Szerintem meg nem lenne kifogása ellene! - vágok vissza és örömmel konstatálom, hogy nyertem, amikor leveszi a farmerét és bevágja magát az ágyamba. Én is megszabadulok a kényelmetlen nadrágtól, viszont a pulcsit magamon hagyom, mert hosszú és leér a combomig. Befészkelődöm mellé, ő pedig magunkra húzza a takarót és a mellkasára von.

-Reggel megbeszéljük a többit, jó? - morogja a hajamba. A pólójába mormolok egy igen féle választ és behunyom a szemem, reménykedve, hogy ez nem csak egy szép álom és nem múlik el reggelre. Sok mindent kell még tisztáznunk egymással, de addig nem félek, míg itt van mellettem.


Hi, Darlings! Megjött a péntek esti olvasnivaló. :) Remélem tetszeni fog, bár szerintem nem ez a legjobban sikerült rész, de azért jó olvasást és várom a véleményeket. :))