14:57 óra.

*Emily szemszöge*

Hatalmas sóhaj hagyta el ajkaimat, miután sikeresen felkötöttem, egy lófarokba fürtjeim. Végig simítottam fekete kötényemen, a nyitott ajtajú, szürke, rozsdásodó öltöző szekrényem előtt állva.
Annyira nem akartam ma bejönni dolgozni! Miután felébredtem a rövid kis alvásomból, hamar észrevettem, hogy anyu nem volt sehol. Rögtön rájöttem, hogy valami nincs rendben, ő még a szobájában aludt. Ami alapjáraton nem probléma, csak hát ez nem igazán vall rá. Azt hiszem, hogy ideje lesz beszélnem apuval. Talán ő tudna valamit mondani.

*Christopher szemszöge*

Elbambulva álltam a pultban, és csak apám szavain, és azon a bizonyos leleten járt az eszem, amit a szobámban találtam.

-Hé, kölyök! Az már sok lesz!- Hívta fel a figyelmemet, egy szakállas férfi, miközben csapoltam neki a sört. Annyira nem voltam jelen fejben, hogy kifolyt az ital, a korsóból. Ennek láttán, kicsit pánikba estem.

-Elnézést!- Kapkodva leraktam a belső pultra, az említett dolgot, majd egy frisset csapoltam neki.

*Christopher emléke*

Éppen a szobám íróasztalának, a fiókjában kutakodtam, a köhögést csillapító gyógyszerem után.
Emlékszem, hogy ide tettem!
Kipakoltam mindent a kis irattartóból, amikor hirtelen leborult a papír torony, az asztalról.
Francba!
Leguggoltam hogy összeszedjem őket, azonban ekkor, a kezembe került, egy kórházi lelet. Hatalmasra nyíltak szemeim, ahogy olvastam magamban, az írottakat. Rövid időn belül, elhomályosodott látásom, végül sírva fakadva, guggoló pózból, erőtlenül a fenekemre estem. -Istenem!- Törölgettem szemeimet, a szabad kezemmel. -Hogyan is felejthettem el, hogy én pontosan emiatt készültem orvosnak? Hogy a fenébe?- Eluralt a bűntudat, ugyanis elfelejtettem az életcélomat, és hogy miért is akartam Boston-ban maradni. -De mégis hogyan?- Úgy éreztem, hogy sosem fogom tudni abbahagyni, a sírást.

[...]

Miután sikerült felszárítani a könnyeimet, a megtalált gyógyszerrel együtt, igyekeztem Anyuhoz, hogy adjak neki belőle. Azonban hirtelen megtorpantam. Nem akartam hinni a füleimnek, amikor egy kínkeserves mély hangot hallottam zokogni, az étkezőben. Egy kupacba ugrott a gyomrom, és egy gombóc keletkezett a torkomban.
Erőt véve magamon, lassan lesétálva a lépcsőn, betértem, az említett helyiségbe. Ekkor megpillantottam apámat, az asztalnál ülve sírni, de igyekezte visszafogni magát, hogy Emily ne ébredjen fel. Odacaplatva hozzá, leültem mellé. Több sem kellett neki, rögtön két szót kezdett el ismételgetni.

-Nem sikerült!- Annyira remegett a hangja, hogy elsőre alig értettem.

-Mi nem sikerült?- Nem tudtam hogy miről beszélt, de minden bizonnyal nagyon rossz dologról, ugyanis ő nem szokott csak úgy sírni. -Mondd! Mi az, ami nem sikerült?- Vállára téve kezem, engem is elkapott ismét a sírás, de igyekeztem visszatartani.

-Megint kihasznált az az ördögfajzat! Pontosan úgy, ahogy Boston-ban is tette.- Nem csak a zokogása miatt, nem értettem hogy mit mondott, hanem úgy alapjába véve, az egész sztorit nem voltam képes, felfogni. -Azt mondta az utolsó találkozásunkkor az apátok, hogy vissza fog költözni Mystic falls-ba. Ha továbbra is kell a segítsége, akkor utána jövünk. Hát eljöttünk, erre ő mit tett? Jól megcsapolta a véremet, de a sajátjából nem adott. Pedig tudja jól, hogy mennyire szükség van rá. Tudja jól, hogy máskülönben nem tudjuk le lassítani, édesanyád tüdő rákját.- Ahogy hallgattam a szavait, úgy tértek vissza az emlékeim, de csak emlék foszlányokként. Közben azt hittem, hogy megszakad a szívem.
Az a tudat, hogy Connor igazából nem is az apánk, de mégis úgy nevelt fel kicsi korunk óta, mint ha az övé lennénk, az valahol dühít, de mégis hálával, és haraggal tölt el. Dühös vagyok, mert az igazi apánk inkább lemondott rólunk, csak hogy örökké élhessen egy nővel vámpírként. Hálás pedig azért vagyok, mert Connor mind végig mellettünk volt. Haragudni meg azért haragszom, mert meggátolt abban, hogy egyből folytatni tudjam az Orvosi Egyetemet. Na és persze azért, mert ezekről mit sem sejt Emily, és még nekem is el kell előle titkolnom.
-Ma reggelre volt megbeszélve, egy találkozó. Azért sem tudtam hazahozni Emily-t, mert azzal a vámpírral kellett találkoznom. De kegyetlenül kihasznált. Nem adott a véréből, de engemet viszont alaposan megharapott.- Ahogy kimondta az utolsó szavát, azzal egyidejűleg vettem észre, a nyakán lévő, tátongó harapás nyomot, amit az ingének a gallérja takart.

-Uram isten!- Abban a percben elsápadtam. -Ezt le kell kezelnünk!- Azonnal felálltam a székről, hogy elrohanjak, az elsősegély dobozért. De mielőtt elhagytam volna a helyiséget, utánam szólt.

-Christopher!- Amint tudatosult bennem a nevem, nyomban megfordultam, és figyelmesen néztem rá. -Az apádnak, a húgod kell!- Ahogy kimondta az utolsó mondatát, ledermedtem.

-Hogy micsoda?- Teljes sokkba kerültem, a hallottaktól.

*Christopher emlék vége*

-Hahó!- Tellegetett előttem Emily, jómagam pedig igyekeztem visszatérni, az emlékeimből.

-Igen?- Megdörzsölve arcomat, ismét ránéztem.

-Jól vagy Chris?- Szemmel láthatóan aggódott értem, ami jól esett. De bűntudatom is volt, amiért én tisztában voltam azokkal a dolgokkal, amikkel ő nem.

-Igen. Persze. Tartsd a frontot, mindjárt jövök!-

*Emily szemszöge*

Értetlenül néztem a bátyám után. -Hát igazából, eddig is azt csináltam!- Fújtatva fordultam vissza, a következő vendég felé, azonban abban a pillanatban, meg is lepődtem. Ugyanis, pont az égszínkék szemű férfi állt velem szemben, és egyenesen engem nézett.