Ahogy a sövényfal bezárult mögöttem, mély levegőt vettem. Legalább hat-nyolc méter magasan húzódott ez a zöld monstrum körülöttünk, és szinte úgy éreztem, lélegzik. Lehet, hogy csak az én kalapáló szívemet éreztem benne, mindenesetre úgy határoztam fél szememet mindig a labirintus falán fogom tartani. 

Két út állt előttünk, az egyik úgy tűnt a labirintus szélén halad, baloldalon, a másik pedig jobbra visz. Viktorra néztem, hogy szerinte melyiken kéne elindulni. Mivel a próba elkezdődött, elhatároztam: más úton indulok el, mint ő. Ahogy ránéztem, a tekintete furcsán, veszélyesen csillogott. Olyan érzésem volt, mintha csak fizikailag lenne jelen, de az is lehet, hogy csak a labirintus árnyékolta be az arcát. Biztosan az én tekintetem is más.

Elővette a pálcáját, és már a sajátom után nyúltam, amikor feltűnt nem megátkozni akar, hanem csak a jobb oldali ösvényre bökött. Arra indult hát, én pedig kissé nyugodtabban választottam a szélső utat. 

- Sok szerencsét! - köszönt el, mire biccentettem válaszként. Magamban cifrán káromkodva lépkedtem előre. Mégis mit gondoltam, meg fog átkozni? 

Az úton nem volt semmi váratlan vagy kihívást okozó feladat, amit kissé furcsának tartottam. A sövényt néha valami érezhetetlen fuvallat rebegtette meg. Kintről egy árva nesz nem hallatszott, így éltem a gyanúval, hogy teljesen hangszigetelt ez az útvesztő. Talán kint sem hallják idebent mi történik.

 A járat jobbra kanyarodott, majd élesen balra kellett fordulni, hogy aztán megint jobbra tartsak. Nem tudom milyen hosszan játszhattam ezt a játékot, de az ösvényem végére értem. A tömör növényfalban csak egy vékony, átjárószerű rész jelentette a továbbjutást. Leskelődtem egy kicsit, frissebb levegő csapta meg az orrom ugyan, tehát biztosan arra kéne menni. 

Mégsem mozdultam. 

A pálca már a legelejétől a kezemben volt, de nem szegeztem előre. Nem támadástól tartottam, hanem attól, hogyha belépek abba a meglepően szűk résbe a sövényfal majd magába fon. Visszafordulok, döntöttem el. A visszaúton szedtem a lábaim, ki tudja mennyi időt vesztegettem így is a semmire. Ha már itt vagyunk, csak meg kéne próbálni elsőként megszerezni azt a kupát. 

Mégiscsak a francia gloire a tét. 

Egy ideig ugyanazon az úton haladtam, mint amerre Viktor indult el, mert nem volt elágazás. Kicsit olyan érzésem is volt, mintha visszafelé mennék. Végül csak megtaláltam a válaszutat, amit úgy vártam. Mi van, ha balra tartok? Valószínű visszajutok oda, ahol azt az átjárót találtam a labirintus szélén. Jobbra indult valószínűleg Viktor is, és hirtelen mérges lettem, hogy semmilyen izgalmas feladatot nem hagyott nekem. Sokáig topoghattam egy helyben, mert éktelen süvítés csapta meg a fülem. A jobb oldali folyosó záródni kezdett! 

A sövény döntött helyettem. Gyorsan tovább indultam balra, azzal az elhatározással, hogy egyből jobbra fogok indulni, amint lehet. Egy olyan két perces intenzív futás után már meg mertem állni. A tüdőmet majd kiköptem, de nem mertem megállni, ezért lassan sétáltam tovább. 

 Egy hatalmas mocsár állta az utamat. Nem volt menekvés, rajta kellett átkelnem. Elég mélynek tűnt, ezért bármennyire irtóztam is tőle, a pálcám segítségével megnyújtottam és összefontam bokrok néhány ágát. 

- Úgy érzem magam, mint egy kötéltáncos - nyögtem az orrom alatt. - Csak nekem nincs hozzá tehetségem. 

 Még sűrűbbre fontam a hálót, majd óvatosan felkapaszkodtam rá. A súlyom kibírta, ezért tovább ügyeskedtem. 

- Bár ne lennék tériszonyos - morogtam tovább magamban. Még ez a pár szó is, ami akaratlanul csúszott ki a számon, kisebb visszhangot vert. Aztán hirtelen egy éles fénynyaláb elvakított. Ahogy a szemem megszokta a fényt, már nem is volt olyan bántó. Sőt, egyenesen csalogató látvány volt. Hirtelen távolodni kezdett a világosság, amit ezen a próbán amúgy is szűkmarkúan mértek. - Ne menj! - suttogtam utána, és már guggoltam, egyik kezemmel a hálót fogva, hogy leugorjak az általam épített hídról. Utol akartam érni azt a valamit. Talán az, aki tartja a lámpást, tud valami információval szolgálni.... 

Aztán megláttam mi is az a valami. Egy bicegóc. Félig a mocsárba süllyedve álltam, de hirtelen mindkét kezemmel megragadtam a hálót és kapaszkodtam kifelé. Előre, egyik kéz a másik után, mert a lábam nem tudtam már kihúzni a ragacsos sártengerből. Egy tűzgolyó száguldott el mellettem. El is felejtettem, hogy ez az undok lény, ami engem mindig is egy apró, oszló öregemberre emlékeztetett, még ilyet is tud. Biztos felmérgesítettem azzal, hogy az utolsó pillanatban rájöttem csalfa kis trükkjére. Megszökött a vacsorája, végtére is. 

Már csak egy lépésre voltam a parttól, amikor egy újabb tűzgolyója eltalált. Telibe találta a hátamat. 

- Lápi lidérc! - hörgésszerű hang jött ki a torkomból, ahogy a földre vetettem magam, és hempergőzni kezdtem, hogy eloltsam égő talárom. 

 Soha, de soha nem mondom el senkinek, ami itt történik, ezt megfogadtam magamnak. Egy kis lény, amit harmadikban tanultunk, amit könnyűszerrel ki lehet védeni, nemcsak kifogott rajtam, de még magamban is beszélek. A ruhám még füstölgött, de nem hagytam magamnak sok időt a pihenésre. Ez volt az első, ha az ösvény játékát beleszámítom akkor a harmadik veszély, amivel találkoztam ebben az átkozott labirintusban! Máris olyan érzésem van, mintha egy teljes napja itt lennék. Tovább vonszoltam magam, pálcám előre tartva, ezúttal fényt is gyújtottam. Ragadtam a sártól. 

- Tájolj! - súgtam magam elé, és a pálca már mutatta is az irányt. Pár sarokkal odébb a lélegzetem is elállt. Egy hatalmas, oroszlánszerű, lény állt előttem. Egy szfinx. Sosem láttam még szfinxet.

- Üdvözöllek - zengett ünnepélyes hangon. - Ezen az úton már nincs messze a célod. Ha megválaszolod a rejtvényem, tovább engedlek. Ha nem, megehetlek - kezdett bele egyből.- Ha pedig nem válaszolsz, elmehetsz.

- Remekül hangzik - feleltem vissza teketóriázás nélkül. Az iróniát a hangomban persze nem értette, de fölényesen elmosolyodott. 

Bárhol jársz is követ téged,
Ha elfutnál nincs esélyed,
De amikor lemegy a Nap,
A sötétben biz lemarad.

- Merlin szakállára! Tessék? - kérdeztem. A szfinx elismételte a kérdést. Ez a valami éjszaka lemarad, de napközben követ, és nem tudok elbújni előle.  De csak nem akar bántani. - Követ téged... - mormolom. A múlt üldözhet, és előle nem lehet elmenekülni, az biztos. Viszont az nem olyan, ami éjszaka csak úgy sitty-sutty eltűnik.

Ajajajj.... Sietni kell, mert a szfinx úgy bámult rám, hogy elhittem: a végén tényleg megesz. Madame Maxime nem tud majd megszidni. Madame Maxime-ról eszembe jutottak Harryék. Lehet, hogy már meg is szerezték a kupát, így nincs is miért tovább küzdeni. Hagyjam, hogy megpróbáljon megenni? Végül is... 

De valami megszólalt bennem. Nem azért küzdöttem át magam ennyi megpróbáltatáson, hogy csak úgy feladjam! A pálcámat magasba tartva fel- alá járkáltam. 

- Bárhol jársz is, követ téged, ha elfutnál nincs esélyed. Ha elfutnék, akkor is követ ez a valami. Na jó. De mikor lemegy a nap, a sötétben biz lemarad. - Halkan mormoltam, miközben a pálcám fénye a labirintus falára esett. A levelek árnyéka a földre vetült, ami megnyugtatott. Várjunk csak! Egy nonverbális varázsigével kioltottam a fényt a pálcámon. Éjszaka volt. Szinte tapintani lehetett a levegőben a sötétséget. - A sötétben biz lemarad... Nappal viszont, azaz a fényben, levakarhatatlan. Hát persze! A megoldás az árnyék.

- Így van. 

Utamra engedett ez a mitikus teremtmény, de esküszöm úgy éreztem csalódott, hogy ő is kihagyta a nagy lakomát, a bicegóchoz hasonlóan. 

- Merlin! - suttogtam. A következő pillanatban pedig megláttam valakit, aki hozzám hasonlóan elég csapzott volt. - Viktor! - kiáltottam fel. A látványa valahogy nyugtatólag hatott rám. Mégsem kellett volna így éreznem, a következő pillanatban egy éles, vakítóan sárga ártás repült felém, én pedig nem ugrottam félre időben. Az átok eltalált, én pedig hátrazuhantam az erejétől. A lábamba rögtön éles fájdalom hasított, az ütéstől pedig a hátam is sajogni kezdett. Mikor kinyitottam a szemem, ő már ott állt szinte felettem, pálcáját rám szegezve.

Egy hangot sem tudtam kinyögni.

- Hé! Mit művelsz?! - hallottam meg a felmentősereget. Egyszemélyes alakulat, méghozzá nem más volt, mint a bátyám, Cedric. Megnyugodva sóhajtottam, de ez az állapot csak addig tartott, amíg meg nem hallottam a varázsigét, amit a bolgár bajnok rászórt. Amit rám akart szórni.

- Crucio! - kiáltotta. A következő pillanatban mindent Cedric jajveszékelése töltött be. Felültem, és bár csillagokat láttam a fájdalomtól, a pálcámat magabiztosan a támadóra szegeztem.

- Petrificus totalus! - kiáltottam, és Viktor eldőlt, mint egy zsák. Egyenesen Cedricre, aki felnyögött.

- K-k-kösz - rebegte. Pár percig csak a zihálásunk hallatszott, miközben megpróbáltam odamászni és leszedni a sóbálvánnyá dermedt fiút Cedről.

- Hát ti meg mit csináltok? - Harry tűnt fel a színen, aggódó és kissé fehér arccal. - Jól vagytok? - Rámosolyogtam. - Teremtőm! Maggie....? Mi történt veled? - Engem faggatott, miközben segítő kezet nyújtott bátyámnak.

- Hát... - Eszembe jutott a fogadalmam a bicegóccal kapcsolatban. - Krum rám lőtt egy átkot, amit nem tudtam kivédeni. - A két fiú már ott is volt, és a lábamat vizsgálta. 

- Én nem tudom ezt meggyógyítani - Harry aggódással telt hangon szólt. 

- Na jó. Most viszlek ki innen - határozta el magát Cedric.

- Dehogy viszel ki! Legfeljebb csak a kupával a kezemben.... - replikáztam. Kezdtem szédülni, és akkor kezdtem csak felfogni, hogy mégis mi történt. Krum átka ugyanis mély vágást ejtett a lábamon, amiből csak úgy ömlött a vér. Végre a pálcámat a lábamra fogtam, és máris egy erős fásli tekeredett a lábamra, nyomókötéssé válva. - Így már nem lesz semmi baj.

- Szóval mi történt? - vonta fel a szemöldökét. 

- Egy szfinxtől jövök... - meséltem neki. - Megkönnyebbültem, hogy nem vagyok teljesen elveszve, mikor Viktort megláttam - böktem a megdermedt fiú felé. - Az átok máris eltalált...

- Meghallottam Maggie sikítását - folytatta a történetet. - Rohantam, ahogy tudtam, és akkor felém fordult, és már ki is mondta a kínok átkát - fújtatott mérgesen. - Maggie pedig kiütötte a sóbálvány átokkal.

- A többit meg már tudod - kacsintottam rá. Úgy tűnt, a nyomókötés használt, ezért megpróbáltam feltápászkodni. Harry segített felállni, én meg odabicegtem a fiúhoz. 

- Mi üthetett belé?

- Nem mindegy? Főbenjáró átkot használt rajtam! Azt tilos! 

- Nem lehet a győzelem olyan fontos, hogy főbenjáró átkot is használjon, nem? - kérdezte Harry. - Azért azkabanba lehet kerülni, ha jól tudom...

- Így van. Szerintem megátkozták... de fogalmam sincs ki és mikor - tehetetlenül megvontam a vállam. - És miért. - Pár másodpercre elhallgattam. - Viktor következetes, racionalista fiú. Ezért is gondolom, hogy nem önszántából tette. Az biztos, hogy bárki átkozta meg, nagyon győzni akart, ha képes volt Imperiust küldeni a bajnokára.

- Várj... szerinted Karkarov volt?

- Fogalmam sincs. De nekem nagyon gyanús volt az az alak mindvégig...

- Végül is - Harryn nagyon látszott, hogy titkolni akart valamit, de végül mégis rászánhatta magát, hogy megossza a gondolatát, mert nagyot sóhajtott és így szólt: - Karkarov valamikor halálfaló volt. Vannak akik úgy gondolják, ő nevezett be engem is a tusára. Végül is, az egykori nagyura haláláról én tehetek - vont vállat.

Elgondolkodtam egy pillanatig, mert volt ráció abban, amit Harry mondott. Nekem valami akkor sem stimmelt, mert mégis miért bántaná Harryt egy egykori halálfaló, ha Voldemort nem jelent fenyegetést ránk nézve? Cedric esze is valami hasonlón járhatott, mert gondterhelten sóhajtott.

- Ennek nincs értelme. A halálod nem hozná vissza Voldemortot. - Hozzám hasonlóan ő se félt a nevétől. - Nincs senki, aki ártani akarna neked, Potter - tette hozzá-, ezért volt olyan hihetetlen a történeted arról, hogy nem neveztél be a versenybe. De menjünk inkább! - sürgetett minket.

- Menjetek - mondtam. - Én még maradok egy kicsit. Megpróbálom észhez téríteni. - A fiúk eltűntek, Harry balra, Ced pedig jobbra indult. Volt egy ösvény egyenesen előre is, én majd arra megyek. - Viktor! Tudom, hogy hallasz! - suttogtam neki. - Kérlek! Légy erős... Küzdj az átok ellen! Küzdj érte, hiszen te vagy a bolgár bajnok! - Ilyen mondatokat suttogtam neki, mert úgy vettem észre, pillanatokra már magánál volt. 

Végül levettem róla az átkot, pálcámat továbbra is egyenesen rászegezve, mire felült.

- Hol vagyok? - hangja álmosnak tűnt. - M-mi ez az egész?

- Ahogy sejtettem - sóhajtottam hátradőlve. - Viktor, ez a harmadik próba. Egy labirintusban vagyunk a birtokon. - Ő bólintott, hogy figyel. - Meg kell keresni a Trimágus Kupát a labirintus közepén. Nagyon úgy fest, hogy valaki megátkozott téged - tettem hozzá. Pár percig csendben ültünk, majd végigmért.

- Én tettem ezt veled, Diggory?

- Mi? Ja, dehogy... - felhúztam a nadrágom, és megmutattam a kötést. - Ez voltál te. De ne aggódj. Madame Pomfrey seperc alatt összefoltoz, ha kint leszünk. De most menjünk tovább.

- Miért keltettél fel?

Válaszul csak elmosolyodtam.

- Mindenkinek jár egy esély a nyerésre. De jobban jársz, ha sietsz, mert Roxfort előttünk jár - forgattam a szemem, mintha bosszankodnék miatta. Aztán elindultam egyenesen előre, és rögtön az első lehetőségnél jobbra fordultam. 

Ekkor megláttam a kupát a hosszú egyenesen végén. 

A kupa! 

Siettem, ahogy tudtam. A lábam eléggé húzódott, mintha lüktetett volna. A labirintus közepén egy üres tér volt, én pedig megkönnyebbültem sóhajtottam, hogy milyen közel vagyok hozzá. Meg kéne fogni... ekkor viszont bátyám kétségbeesett kiáltása jutott el hozzám valahonnan a hátam mögül, de az is lehet, hogy egy másik ösvényről. 

- Mi a f...? - szaladt ki a számon, mikor megláttam őt, egy hatalmas, sötét árnyékban. A kupától mindössze pár méterre állt. Megráztam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon a látásom. Cedric egy hatalmas akromantulával harcolt, ami éppen Harryt tartotta fogva. Ezek az állatok nem tartanak a nagy fénytől? Úgy tudom a sötét, nyirkos helyeket kedvelik, azokat a területeket, ahová nem ér el a nap ereje. - LUMOS MAXIMA! - ordítottam, ahogy a torkomon kifért, miközben közeledtem a harcoló pároshoz. Ez elég volt, hogy a két fiú a megzavarodott bestiát leterítse egy együttes átokkal. 

- Margaret? - fordult felém a bátyám. 

- Hm? - hümmögtem, de tudtam mit akar kérdezni. Én a legkisebb póktól is meg tudok ijedni, nemhogy még egy ekkora jószágtól. - Veszélyben voltál - vontam vállat. - Olyankor semmi nem számít. - Erre kissé rácáfolt libabőrös karom, és hogy kirázott a hideg az eszméletlen, oldalára dőlt pókól. 

- Fogd meg - zihálta Harry. - Gyerünk, fogd meg, Cedric! Ott vagy a célnál. 

Cedric azonban nem mozdult. Néhány másodpercig még Harryre bámult, majd megfordult, és a Trimágus Kupára nézett. A serleg aranyló fénye az arcára esett, és még Harry is látta rajta a vágyakozó kifejezést. Azután Cedric ismét Harry felé fordult, és nagy levegőt vett. 

- Te fogd meg. Neked kell győznöd. Megmentetted idebent az életemet. 

- Ez itt nem számít - felelte Harry. - Az győz, aki elsőnek fogja meg a kupát. Az pedig te leszel. Féllábon nem tudok versenyt futni veled. 

Cedric tett néhány lépést az elkábított pók felé, eltávolodva a serlegtől, s közben a fejét rázta. 

- Nem - mondta. 

- Ne játszd a nagylelkűt! - szólt ingerülten Harry. - Fogd azt a kupát, és menjünk ki innen végre. 

Cedric elgondolkodva nézte Harryt, aki igyekezett kihúzni magát, megmarkolva a bokor egyik erősebb ágát. 

- Szóltál nekem a sárkányokról. - mondta Cedric. - Már az első próbán elvéreztem volna, ha nem figyelmeztetsz. 

- Nekem is segítettek - vágott vissza Harry, talárjával itatgatva lábán a vért. - Te meg adtál egy tippet a tojáshoz. Kvittek vagyunk. 

- Az nem a saját ötletem volt - felelte Cedric. 

- Akkor is kvittek vagyunk - mondta Harry, és óvatosan kipróbálta sebesült lábát. Az a legkisebb terhelésre is vadul remegni kezdett. A bokáját is kificamította, mikor a pók elejtette őt. 

- A második próbán több pontot érdemeltél volna - folytatta konokul Cedric. - Ott maradtál felhozni a többi túszt. 

- Senki más nem volt olyan lökött, hogy komolyan vegye azt a dalt! - felelte keserűen Harry. - Fogd már azt a kupát! 

- Nem - mondta Cedric. Átbújt a pók lábai között, és odalépett Harryhez, aki hitetlenkedve meredt rá. Cedric komolyan beszél. Képes lemondani egy olyan diadalról, amilyen a Hugrabug-háznak évszázadok óta nem adatott meg. - Menj - mondta a bátyám. Lerítt róla, hogy minden lelki erejére szüksége van ahhoz, amit tesz, de arca eltökéltséget tükrözött, kezét karba fonta - látszott, hogy döntése végleges.

Én már ugyanabban a pózban álltam vagy két perce. Unottan sóhajtottam egyet.

- Akkor most mi lesz? Megfogjátok végre azt a nyomorult kupát? - Hangom éles és határozott volt, holott úgy éreztem menten összeesek. - Vagy esetleg még elvitatkoztok ott egy órácskát? Nyugodtan, de akkor most közöljétek, mert nem várok rátok!

- Oké - felelték szinkronban, mire leesett az állam.

- Ti voltatok itt először! - kiáltottam. - Ha én fogom meg, a Beauxbatons nyer, de milyen áron! Nem-nem! Nem csalunk! - ingattam a fejem. 

Ott álltunk a Kupa körül, és azon vitáztunk, ki fogja meg. A fiúk még mindig nem döntöttek.

- Hát jó - vontam vállat, és már nyúltam is a serlegért.

Az abban a másodpercben királykéken felizzott, hogy átfogtam a fülét.

- Margaret! - kiáltották a fiúk, reflexből a kupa után kaptak, a következő pillanatban pedig mind a hárman tehetetlenül zuhantunk az ismerős, színes űrben.

- Már csak ez hiányzott - nyögtem, ahogy földet értünk. Már megint beütöttem a hátam! A kupa kirepült a kezemből, én pedig óvatosan nyitottam ki a szemem. Átvitt értelemben és szó szerint is csillagokat láttam a belém hasító fájdalomtól. - A kupa egy zsupszkulcs volt.

- Nektek szóltak róla? - kérdezte bátyám, miközben felsegített. Együtt léptünk oda Harryhez, hogy két oldalról talpra állítsuk. A kérdésére csak a fejünket ráztuk. Egy borzalmas, fojtogató érzés kezdett úrrá lenni rajtam, ezért elővettem a pálcámat. Utáltam azt a szagot, ami a levegőben terjengett - igen, por és hullaszag. Egy sötét, elhanyagolt temetőben álltunk.

Rögtön láttuk azt is, hogy nem a roxforti birtokon voltunk. Azt messze magunk mögött hagytuk - talán több száz kilométerre -, hiszen a kastély körüli hegyek is eltűntek. Jobbra tőlünk, egy terebélyes tiszafa mögött, egy kápolna sötét tömege rajzolódott ki. Távolabb, egy domb oldalában, talán egy régi kúria körvonalai látszódtak. 

- Szerintetek ez is a próba része?  - kérdezte Harry, magára vonva a figyelmet.

- Nem tudom - felelte nyugtalanul Cedric. - Húzzunk pálcát, nem gondolod? 

- De - bólintott Harry. 

- Ha most valaki meg akart volna ölni minket, ti már rég halottak lennétek - suttogtam. Lepisszegtek.

- Jön valaki - szólt hirtelen Harry. 

Szemünket meresztgetve bámultunk a sötétségbe. A sírok között egy alacsony, arctalannak tűnő alak közeledett felénk. Hamarosan az is látszott, hogy köpenyt visel, s annak a csuklyája takarja el arcát. Járásából és kéztartásából kikövetkeztethető volt, hogy visz valamit. De mégis mit hoz, ami ennyire fontos lenne?

Összenéztünk, szemünkben ugyanaz a kérdés volt. Mi akar ez lenni? Újra a közeledőalak felé fordultunk. Az, mikor már csak két méterre volt tőlünk, megállt egy oszlopos márvány sírkő mellett. Egy másodpercig Harry, Cedric, én és az alacsony, csuklyás alak némán néztük egymást. A következő pillanatban Harry a pálcáját elejtve a homlokához kapott, és leroskadt a földre. Ott feküdt a hátán, a szemét sem bírta kinyitni, az arca fájdalmas grimaszba torzult, mintha úgy érezte volna, menten kettéhasad a feje. Gyorsan leguggoltam hozzá, hátha tudok javítani az állapotán. Aztán valahol messze a magasban egy éles, fagyos hang így szólt: 

- Öld meg a másikat. 

Suhintás hallatszott, majd egy másik hang belevisította az éjszakába:- Adava Kedavra! 

Ijedtem felnéztem, bátyám teljesen döbbenten állt ott. Utánakaptam, és lerántottam a földre. Az éles, zöld színű átok mintha felszívódott volna.

A szám kiszáradt, és könnyek gyűltek a szemembe: A bátyám meghalt?

Odakúsztam mellé, fél szememet az alacsony gyilkológépen tartva.

- Cedric? - súgtam halkan. Könnyek áztatták a szemem, alig láttam, a labirintusban pedig annyi vért vesztettem, hogy életben maradásom kész csoda. Észrevettem egy sebet Ced vállán, amit még biztos a pók ejtett rajta, és gyorsan belecsíptem. Felszisszent a fájdalomtól. - Hála az égnek! 

- Él? - suttogta Harry, mire tátogtam egy igent. Amíg Harry engem figyelt, a köpcös alak megragadta őt, és elvitte.

Én a zsebemben kutattam valami után, törtem a fejem a megoldás után. Ez az alak majdnem megölte a bátyám! Valószínűleg minket is megpróbál majd. Nem hagyhatom, hogy Cedricnek baja essen. 

- Végre! - suttogtam, miközben a testére borultam. - Maradj így! - suttogtam erőteljesen. - Edd meg ezt! - Gyorsan a szájába nyomtam egy puha, pillecukorszerű valamit. Áldottam az eget, hogy volt nálam belőle. Legalább is remélem, hogy az volt az, amire gondolok...

De a következő pillanatban Cedricet, mintha leütötték volna, elkábult. Úgy tűnt, nem is lélegzik. Megkönnyebbülten sóhajtottam, miközben karok fonódtak körém, és elcipeltek Cedric mellől. Tiltakozni nem volt már erőm, a szememet pedig egyre csak testvéremre szegeztem. Remélem, Fred és George Tetszhalott Tablettája sokáig kitart, mert ha nem... Nem tudom mi fog történni.

Egy sírkő felé vonszoltak, és tetőtől talpig hozzákötöztek. Előtte még el bírtam olvasni a feliratát:

  Cecilia Denem

Harry suttogott valamit, amit alig értettem. Féreg... fark? Ez lehetett? Nekem nem mondott semmit ez a pár szó. Sóhajtottam.

- Nem kéne bemutatkoznia? - csattantam fel. - Nagyon udvariatlan dolog így kikötözni minket! Hogy álljuk ki az újabb próbát így? - Úgy tettem, mintha azt hinném ez a Tusa része. Hozzám is odalépett az alacsony emberke. Rá volt írva, hogy legszívesebben kivágná a nyelvem - közelről nézve ronda, sebhelyes arcát, sunyi tekintetét, el is hittem volna róla, hogy képes lenne rá.

Helyette megpofozott, és odaköpött elém.

- Nem a Tusán vagy, Kislány! - Egy mély hangú férfira számítottam, ehelyett egy igen lányos, cincogásra hasonlító hang hagyta el a férfi ajkait. Mégis, valahogy nem volt kedvem nevetni ezen az ellentmondáson.

Ki akarta megölni a bátyámat? Hiszen ő egy légynek se tudna ártani. Vajon ezért hoztak ide minket? Ha esetleg nem - hiszen felmerülhet, hogy tévedek-, akkor mi másért? A temető egyébként is egy hátborzongató hely, de most... 

Féltem a fiúk életét. Ez a sötét, meleg levegő fullaszt. Kimerült és sebes vagyok.