-ASH-

Faszom. Ez az egy szó, ami jól megmagyarázza érzéseimet. Jelenleg ilyen állapotban vagyok, az utolsó dolog, amire szükségem van, az emberek együttérzése.

Nem hiszem, hogy felismerném őket. Nem is akarok erre gondolni. Minden áldott nap folynak a könnyeim. Nem tudom elhinni, hogy soha sem találkozhatok velük, vagy kérdezhetném, miért hagytak el. De ez nem számít. Az számít, hogy nem láthatom őket. De remélem, figyelnek fentről.

Gyorsan letörlöm az utolsó könnyemet ujjaimmal, mielőtt kimennék a lakásomból.

::

"Ashton, beszélnünk kell." Mondja csendesen Mr Roger miközben egy véletlenszerű könyvet olvasok, amit találtam, hogy eltereljem a figyelmemet.

"Rendben." Válaszolok és a könyvet az asztalra teszem. Remélem több munkát fog adni. Ki kell, hogy kapcsoljak.

Az asztalához tarok, egyik lába a másikon, fejét a kezén pihenteti.

"Mit akar, mit csináljak?" Kérdezem.

"Ülj le Ashton, nem akarom, hogy csinálj bármit is." Válaszol, székre ülve követve az utasításait.

"A barátod tegnap ide jött, mi is a neve?" Mondja, majd felsóhajt.

Úgy érzem, szívem gyorsabban ver. "Mike itt volt?" Kérdezem kikerekedett szemekkel.

Mr Roger bólint. "Keresett téged. Azt mondta megpróbált kapcsolatba lépni veled, de továbbra sem lépsz kapcsolatba vele."

"Léptem már vele kapcsolatba" Gyorsan félbeszakítom. "Csak nem tudtam, mit tegyek."

"Azt is mondta, hogy az apád vagyok." Folytatja és összeráncolt homlokkal nézett rám.

"És mit mondott neki?" Kérdezem, mármost éreztem, hogy hideg izzadtságcseppek vannak a homlokomon. Korábban kellett volna Mikeal beszélnem.

"Az igazat mondtam Ashton." Mondja, és a szemembe néz.

"Milyen igazságot?" Próbálok nyugodt maradni még akkor is, ha az arcom felmelegszik.

"Hogy nem én vagyok az apád, tudom, nem kellett..."

"Miért csinálta ezt?" Hangosan felszólítom és felugrok Mr Roger aggodalmasan néz rám, majd feláll.

"Sajnálom Ashton." Mondja és próbálja megérinteni a vállamat, de elcsapom kezét.

"Nem. Tudta, hogy milyen nehéz ez nekem." Mondom. Éreztem, hogy ég az arcom a haragtól, de a félelemtől is. Mennyit tud Mike?

"Tud a szüleimről?" Kérdezem.

Mr Roger megrázza a fejét. "Nem, azt hiszem te vagy az egyetlen, akinek el kellene mindent mondania magáról."

Végig futtattam kezemet a hajamon olyan érzésem van, mintha meg akarnék halni.

"Hogyan csináljam? Biztos nagyon dühös most rám"

"Nyugodj meg. Biztos nem az."

"Nem mondja, hogy nyugodjak meg, mert nem tudok. Ne mondjon semmit." Kiabálok egy kezelhetetlen hangon. Egy könny csúszik le az arcomról.

"Ne haragudj Ashton. Tényleg." Mondja, ahogy megpróbál vigasztalni.

"El akarok menni. Elnézést, nem maradhatok tovább." Mondom, és hátat fordítok neki. Amint kiléptem a könyvtárból, becsaptam mögöttem az ajtót.

Gyors és nehéz lépéseket teszek, előveszem a mobiltelefont zsebemből, és megkeresem Mike számát. De mit mondjak neki?

Mindenesetre megnyomom a hívás gombot, és várom, hogy válaszoljon. De nem. Újra megpróbálom és várok.

Vedd fel Mike. Vedd fel.

De inkább úgy dönt, hogy elutasítja a hívást. A fenébe. Annyira hülye vagyok. Korábban el kellett volna mondanom neki az igazat. Mielőtt ez a szarság megtörténhetett volna.

Gyorsan előveszek egy pirulát a zsebemből, azután lenyelem, így most egy kicsit jobban érzem magam.

::

A bandatársa felé tartok. Szerencsére még mindig emlékszem, hogy merre van.

Kétszer-háromszor kopogtattam az ajtón, amíg egy sötétbarna hajú, szőke melírrel rendelkező fiú ki nem nyitja.

Zavaros pillantást vet. "Ki vagy te?" Kérdezi.

"Látnom kell Mikeot." Gyorsan válaszolok.

"Ó, elfoglalt." Mondja, készülve becsukni az ajtót.

"Ne, várj. Beszélnem kell vele. Kérlek, mond meg neki, hogy jöjjön ki." Majdhogy már könyörgök.

"Nem igazán akar beszélni senkinek. Sajnálom." Mondja és bezárja az ajtót.

"NEM." Kiabálok olyan hangosan, amennyire csak tudok. "Mike, meg tudom magyarázni." Mondom teli torokból. Nem fogok távozni anélkül, hogy látnám őt.

"Kérlek, gyere ki, és hadd magyarázzam el." Kiabálok, aztán látom az ajtó kinyílik.

Ekkor Mike bukkan fel, de nem néz a szemembe. Bámulja a cipőjét, miközben közelebb jön.

"Annyira sajnálom, hogy ilyen módon kellett megtudnod." Mondom remegő hangon, hogy nyugodt maradjak.

"Miért hazudtál Ashton?" Csak ennyit mond, ahogy a szemei ​​találkoznak az enyéimmel.

Érzem, hogy az arcom felmelegszik, igyekszem megtalálni a megfelelő szavakat.

"Azt hittem, barátok vagyunk." Hozzáteszi.

"Tudom, hogy az elejétől kezdve el kellett volna mondanom az igazat, de nem gondoltam, hogy készen állok rá." Mondom.

"De mindent elmondtam magamról. Miért volt ilyen nehéz neked?" Kérdezi, miközben keresztbe teszi a karját.

Nem tudom, hogyan kell erre válaszolnom. Nem találom a szavakat.

"Szeretnéd tudni az igazságot?" Kérdezem, miközben lenézek.

"Ha ez lesz a valódi igazság, akkor biztos."

"Akkor rendben. Szeretném, ha velem jönnél, hogy találkozz az igazi szüleimmel." Mondom, próbálok nem dadogni, ahogy a sírjaik az eszembe jutnak.

::

-MIKE-

"Oh basszus. Buszra kellett volna szállnunk vagy valamire." Mondom majdnem lihegve. Legalább fél órája sétálunk, és még mindig nem vagyunk ott.

Tudom, hogy dühösnek kellet volna lennem Ashtonra, amiért hazudott nekem és az vagyok jelen pillanatban. Nagy oka lehet ennek, a hazugságnak. És nagyon kíváncsi vagyok, mi is az.

"Igen, nagyon messze van, de végül is itt vagyunk." Mondja szomorúan.

Felnézek a helyre, de valami nem stimmel... nem igaz.

"Ashton, azt hittem, elviszel a szüleidhez." Mondom.

"Azt csinálom." Mondja, és megfogja a kezemet. Egy kicsit különösnek érzem magam, de húz, hogy gyorsabban haladjak.

"De ez egy temető Ashton." Mondom, majd elengedte a kezem. A szemöldökét felhúzza, és csücsöríti az ajkait.

Nem mond semmit, ahogy sétál a sírok között és követem őt. Ó, bakker, nem hiszem el, hogy ezért haragudtam. Nem hiszem el, hogy a szülei halottak.

Néhány másodperc múlva hirtelen megáll. "Ezek a szüleim, Michael." Mondja vörös szemekkel, könnyei készen állnak a folyásra.

Éreztem a gyomromban a csomót és gombócot a torkomban. "Nagyon sajnálom, Ashton." Mondom.

Megrázza a fejét. "Nem, én sajnálom. Idióta vagyok. Mindent elmondtál, de én nem." Szipogja.

Nem tudom elviselni és nézni könnyekkel teli arcát. Felemelem a kezemet és ujjaimmal törölgetem őket. Aztán hirtelen a karjait körém teszi, és szorosan magához ölel.

"Ne sajnáld, kérlek. Tudom, hogy nehéz elveszíteni a szüleidet." Mondom, miközben a kezem hátát simogatja. Nem tudok megszabadulni ettől a hülye érzéstől.

Mégis én voltam, aki elhagyta a szüleit tudom, milyen érzés egyedül lenni.

"Mike." Suttogja, miközben eltol, hogy lásson. A szeme csak néhány centiméterre van tőlem.

"Nem is ismerem őket. Csak tegnap szereztem róluk tudomást." Mondja csendesen.

"Hogy érted?" Kíváncsi vagyok.

"Több dolog van, amit eltitkoltam tőled. Nem tudom, hogyan kell ezt kezdeni." Mondja, miközben dörzsöli szemét, hogy megakadályozza a könnyeket.

"Nekem elmondhatod." Válaszolok. Nagyon szeretném tudni a történetét. De nem akarok kíváncsinak tűnni. Nagyon aggódom érte. Szeretném megismerni őt.

"A szüleim elhagytak, amikor gyerek voltam." Mondja hirtelen, és elenged. Mielőtt bármit is mondok, folytatja. "Egy árvaházban hagytak, ahol az egész életemet töltöttem." Hozzáteszi, de nem néz a szemembe. A szülei sírjaira néz, keresztbe fonja karjait.

"És most látom, hogy halottak." Sóhajt. "Nagyon vártam, hogy találkozzanak velük, tudod? Látni, hogy mit gondolnak rólam." Mondja szomorúan.

Nagyon szeretnék mondani valamit és megvigasztalni, de nem tudom. Ez túl sok. Nem számítottam rá, hogy oly sok mindenen ment át.

"A barátoknak meg kell osztaniuk a titkukat, de az igazság az, hogy nem tudom, hogyan lehet barátom." Folytatja. "Mindig örökbe fogadtak mindenkit, de engem? Soha nem akartak." Mondja, és utána a hangja elcsuklik.

Friss könnyek folynak le az arcán.

"Bocsáss meg Mike. Sajnálom, hogy hazudtam neked." Mondja, és újra megölel. A fejét a vállamon pihenteti, felsóhajt.

"Ne mondd, hogy sajnálod. Soha többet." Válaszolok és simogatom a hátát.

Aztán Ashton egy kis nyöszörgést hagy maga után, amíg végül össze nem csuklik a karomban. Nem hagyta abba sírást. Csak a tény, hogy annyira szomorú, nem tudok semmit tenni, az őrületbe kerget.

"Megnyíltál nekem. És ezért hálás vagyok. De nem tehettem meg ugyanezt." Mondta remegő hangon, "Nem akartam, hogy sajnálj." Hozzáteszi.

"Ashton." Kezdem mondani, és félrehúzom, hogy szemébe tudjak nézni. "Nem sajnállak. Mindkettőnknek durva múltja van. Tudod, hogy mindig megbízhatsz bennem."

Bólint. "Rendben vagyunk?" Kérdezi.

"Persze." Egy kicsi mosollyal válaszolok. Aztán kimentünk a temetőből. "Kérdezhetek valamit?" Kérdezem, és vállat von.

"Ha azok az emberek nem az igazi szüleid, akkor kik?"

"Ms Daria ő nevelt fel az árvaházban. Mindig ott volt velem. És a férje, Mr Roger, aki a könyvtárban adott munkát." Válaszol.

Miután hosszú utat tettünk haza, úgy döntök, hogy meg töröm a csendet. "Megértem, ha egyedül akarsz maradni. De el szeretnél jönni ma a koncertemre?" Kérdezem, remélve, hogy igent mond.

"Ha valami kikapcsolódásra vágysz, gyere." Mondom, a hátsó zsebemből előveszek egy jegyet és oda adom neki. "A színpad mögött várlak." Mondom, majd ott hagyom.

::

Egy kimerítő -és borzasztó- előadás után csak egy kis időre szeretnék pihenni. Az emberek soha sem fogják komolyan venni a zenekart. Addig nem, amíg nincs komoly dobosunk. Ez a gyerek valóban kihagyta az összes próbát.

Nem volt akkorra tömeg. Még harminc ember sem volt.

"Tudom, hogy el akarod hagyni a zenekart." Mondja Lucas Dannek, miközben véletlenül meghallottam őket.

"El fogok menni, mielőtt kirúgtok."

"Örülök, hogy találkoztunk". Mondom neki, miközben a gitárt a bőröndbe helyeztem.

"Ez nem a szarkazmus ideje, Mike." Mondja Dan. "Viszlát, köszönöm az élményeket." Mondja utána elmegy.

"Nos," Lucas fejét felém fordítja. "Nekünk befellegzett."

"A francba, nem lehet egy dobos nélküli együttes." Calvin feleli sokkolva.

"Nyugodjatok meg, fiúk. Át fogjuk ezt vészelni." Mondom. Bár tudom, hogy nehéz gyorsan találni egy nagyon jó dobost.

"Hogy mondhatod ezt? Bár zenekarként küzdünk. De most szarban vagyunk." Válaszol Lucas.

Találni akarok egy jó érvet, de a nevem halk sikítása miatt megfordulok.

"Szia, azt mondtad, hogy a színpad mögött leszel. Mindenhol kerestelek." Mondja egy szuszra Ashton. Tényleg idáig futott?

Lucas és Calvin furcsán pillantanak Ashtonra. Gyorsan egy -leütlek- pillantást küldök feléjül és Ashtonhoz fordulok. "Menjünk máshova, ahol egyedül vagyunk." Mondom, elkezdek kisétálni, amíg nem követ. Örülök, hogy nem figyelt Lucasra és Calvinra. Tényleg megtanulta, hogy kell nem figyelni bárki szarságaira.

"Igazad volt."

"Miben?" Mondom kuncogva.

"A zenéitek nagyon figyelemfelkeltő számomra." Mondja kacsintva.

Végre mosolyog. Örülök, hogy mosolyog, mikor utoljára láttam zokogott.

"Örülök neki." Válaszolok. Nem tudom levenni a szememet mély gödröcskéiről, amelyek mosolya miatt alakultak ki. Közelebb megyek hozzá, így előttem áll.

"Nagyon szeretem a társaságodat." Mondja csendesen, aztán csak nézzük egymást. Ashton zavaros pillantást vetett az arcára, de pontosan tudom, mit akarok tenni.

Mielőtt észrevettem volna, az ajkaimat Ashtonéra tapasztottam.

Éreztem, hogy Ashton egyenes vonalban nyomta ajkát, és erős karjaival visszanyom.

"Mit gondolsz, mit csinálsz?" Kiált. Az arca elkezdett felmelegedni, és az enyém is, ahogy rájövök, hogy lehetek ilyen hülye, amiért ezt csináltam.

"Soha ne csináld." Mondja, kezét ökölbe teszi, és megüti az arcomat. Ereje miatt elveszítem az egyensúlyomat, és a padlóra esek. Soha nem gondoltam volna, hogy így megüthet valakit. Némi vért köpök és összerezzenek a fájdalomtól, de nem akarom, hogy lássa.

"Ne tagadd." Mondom hirtelen bizalommal.

Basszus, mi a faszt csinálok? Mike, hagyd abba, gondolom magamban.

"Hallod, amit mondasz? Csak megcsókoltál. A barátok nem tesznek ilyet." Dühösen kiabál. "És legfőképpen fiúk vagyunk." Hangsúlyozza a fiúk szót, de én tényleg nem figyelek erre.

"Biztos vagyok benne, hogy valamit érzettél, Ash." Mondom mosolyogva, ami csak tovább irritálja.

"Soha, de soha többé, hívj Ash-nek." Mondja, próbálva kontrolálni a hangját.

"Miért csak az anyukád hívhat így?" Mondom, és azonnal megbánom.

"Oh francba." "Basszus sajnálom, Ashton." Mondom, és próbálok közelebb kerülni hozzá.

"Maradjon távol tőlem." Újra ellök, de enyhén ezúttal.

Könnyeket látok a szemében.

"Seggfej vagyok. Bocsánat." Mondom, de tudom, hogy Ashton nem fog egyszerűen megbocsátani.

"Tényleg nem szabadott volna ezt mondanod. Bíztam benned." Mondja mély hangon, miközben letörli könnyeit, és elmegy.

Bassza meg Mike, mondom magamnak. Miért mondtam neki ily szívtelen dolgot? Én lennék az, aki megnyugtatja, hogy jobban érezhesse magát. Miért vagyok ennyire bolond?

Elvesztettem, Ashtont?

És a legfontosabb kérdés, amit magamnak feltehetek, miért csókoltam meg? Nem is gondolok arra, hogy miért akartam. Nem, várjunk. Nem lehet, hogy.

Beleszerettem?

2017.08.21.

Átírva: 2020.06.01