-ASH-

Mit tettem, hogy ezt érdemeljem?

Már semmi sincs rendben. Soha nem tett semmit; de ezúttal kibaszottul fáj. Még soha nem éreztem ekkora fájdalmat, mint azelőtt.

És nem tudom, mi a rosszabb; hogy Mike azt mondta, amit mondott, vagy az, hogy voltam elég hülye ahhoz, hogy megbízzak benne?

Lehet, nem ez jelenti nálam a boldogságot. Talán mégsem érdemlem meg.

Bolond voltam, hogy azt hittem szerezhetek barátot? Nem is akarok többé gondolkodni rá. Nagyon hittem benne. Bennünk. De úgy döntött, hogy mindent elront egy kibaszott mondattal.

Akkora fájdalmat és haragot okozott el kell felejtenem az életemből. Nem érdemes az időmet rá pazarolni.

Hagytam, hogy egy hangos nyögés jöjjön ki a számból, ahogy rázom a fejem megpróbáltam elterelni a gondolataimat. De nagyon kíváncsi vagyok, mire gondol. Van valami bűnösség vagy megbánás jele? Vagy úgy tesz, mintha soha nem történt volna meg?

"Remélem, tudod min vittél keresztül." Motyogtam magamban, ahogy alig mozdulok az ágyban. Nincs kedvem ahhoz, hogy felkeljek. A lábaim annyira gyengék, hogy semmilyen mozgást sem tudnának végezni.

::

"Mi a baj, édesem?" Ms Daria kérdezi aggodalmasan. Korábban jött a lakásomra, hogy segítsen ebédet készíteni.

Nem mintha nem tudnék főzni, de reméltem, hogy egy ideig tudom tartani zaklatottságomat; de nyilvánvalóan ez nem tartott sokáig.

"Ma csendes vagy. Történt valami?" Kérdezi, és egyenesen a szemembe néz.

"Nem igazán..." Kezdem mondani, de soha sem hazudhatok neki.

Csendes sóhajtással dörzsölöm bal szememet.

"Nos, ez csak...olyan nehéz." Mondom ajkamba harapva, hogy hangom el ne csukjon.

Ms Daria megfordult teljes figyelmét nekem szentelve, aggodalmasan pillantott.

"Mi olyan nehéz, Ash?" Kérdezi és rögtön lefagyok, mikor meghallottam, hogy úgy hív, mint Mike.

"Mike." Sikerült kimondani. "Volt egy kisebb vitánk az este, és most nem beszélünk." Befejezem.

"Remélem nem komoly."

"De. Nagyon is komoly. Nem tudod elképzelni, mennyire dühös vagyok." Mondom, miközben megpróbálok lenyugodni. A pulzusom elkezd az egekbe szökni.

Ms Daria dörzsöli kezét a vállamon, megakadályozva, hogy elveszítsem az irányítást.

"Mondott valamit, amit nem tudok elfelejteni. Megsebezte a lelkemet." Mondom, miközben időnként szünetet tartok, mert nem tudtam lélegezni.

"Talán nem úgy értette." Megpróbálja elérni, hogy higgyek neki, de ő még csak nem is tudja a story másik felét.

"Szerintem igen. Mert ha nem így van, nem mondta volna oly szívtelenül."

Nem akarom pontosan elmondani neki, hogy mi történt.

Nem kell tudnia. Nem érdemli meg a fájdalmat. Alig ismeri Mikeot.

"Talán a pillanat hevében volt. Talán csak gondolkozás nélkül szórta ki a szavakat. Ki tudja? Talán ő is sok mindenen megy keresztül; és nem gondolkodott."

"Bíztam benne. Egy szintig, amit soha nem gondoltam, hogy elérek. Mindent elmondtam neki." Mondom, majd rájövök, hogy a kezemet erősen összeszorítom.

"Itt van." Ms Daria megfogja kezem, és ad nekem egy pirulát, hozzá egy pohár vizet.

Egy pillanatig bámulom azt a kis tablettát.

"Nem!" Kiabálom és dobom a lehető legtávolabbi helyre és nagy erővel teszem le a poharat az asztalra.

"Nem kellenek azok a rohadt tabletták." Kiabálok, és folyamatosan nyálat köpök ki. "Nem tudnak többé irányítani." Rúgom a falba a lábamat nem törődve az azonnali fájdalommal, ami a lábamból árad.

Kiáltottam egy fájdalmasat, erre Ms Daria lefagyott. Biztos vagyok benne, hogy sikítani akar, amiért így lát; de megpróbálja visszafogni magát.

"Nem bírom tovább." Mondom remegő hangon.

A következő dolog, amit teszek az az, hogy erős léptekkel megyek fel a lépcsőn a szobámba becsapva mögöttem az ajtót. Hallom, hogy Ms Daria motyog valamit, de most nem érdekel.

Csak azt akarom, hogy elmúljon. Nem akarok gondolni rá.

A szobámat felforgatom és az egész helyet tele dobáltam ruhákkal. Nem is tudom, miért csinálom ezt. Nem érdemlik meg. Nem érdemli meg a könnyeimet, vagy bármi mást, amit mondott, és tett.

Az ajkamat összeszorítom, és próbálom elfelejteni az emlékeket. Miért nyomta az ajkait az enyémre? Nem értem.

::

"Egy pohár whiskyt." Morogtam a pultosnak, aki csak bólintott. Nem is tudom, hogy a whisky milyen ízű. Soha nem ittam még alkoholt. De sokszor hallottam, hogy az alkohol segít elfelejteni. És ez minden, amit akarok.

"Egészségére." Mondja a kiszolgáló, és oda adja az italt.

Ahogy megittam az első kortyot azonnal éreztem az égető érzést, amitől grimaszoltam egyet. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen ízű, de kortyolok még egyet.

Hagytam, hogy a gondolataim magukkal ragadjanak közben a lejátszott zenére figyelek. Észrevettem, hogy a bár sarkán van egy kis színpad, amatőr zenészek számára.

Hirtelen felfigyelek egy hangra, ami igazán... ismerős.

Megfordítom a fejem, és látom Mikeot a színpadon énekelni egy rock balladát. Kíváncsi vagyok, hol van a zenekara? Egyedül énekel és gitározik.

"Ez volt az egyik feldolgozásom a kedvenc dalaim közül, Hiányzol." Mondja, ahogy a tömeg fölött néz ki nem tudni pontosan merre.

A pulzusom újra felgyorsul.

"És szeretném ezt a dalt egy olyan személynek előadni, aki a közel állt hozzám."

Megszorítottam üres poharamat, úgy érzem, mintha egy millió darabra törném.

"Nem telik el egy nap úgy, hogy nem gondolnék rád." Folytatja a beszélgetést, bár senki sem figyel rá.

"És sajnálom, hogy úgy érzed nem értékelnélek. Ez az utolsó dolog, amit szerettem volna." Mondja, nézi a gitárt, de már nem tudom többé magamban tartani.

"Egy dal miatt nem fogok megbocsátani." Kiabálok torkom szakadtából és figyelem őt, miközben szeme kitágul a sokktól és keres a közönségen keresztül. Kővé dermed, ahogy tekintete találkozik az enyémmel.

Ezen a ponton nem is érdekel az idegenek kíváncsi tekintete. Mike gyorsan leugrott a színpadról, és felém fut.

"Ashton! Várj!" Mondja, ahogy már visszafordultam készen arra, hogy távozzak.

"Hagyj, békén kérlek." Mondtam, próbálva nem hangosan.

"Bocsáss meg." Mondta remegő hangon. Soha nem gondoltam, hogy valaha látni fogom Mikeot sírni.

"Soha nem sajnálkoztam az életemben, Ashton." Mondja, és gyorsan pislog, de észrevettem, hogy egy újabb könny folyik le az arcán.

"Gondolkodtál volna korábban." Mondom szúrósan. Úgy érzem, mintha felrobbannék. Emlékek zúdulnak vissza, és a gyomrom görcsbe rándul.

"De elég hülye voltam ahhoz, hogy higgyem bízhatok benned." Hozzáadom, és látom, hogy a szavaim által ideges lesz.

Az arca pirossá változik, és megtörli a szemét körülnézett, ha valaki felénk nézne. Szerencsére nincsen senki, és a zene miatt nem is hallanák.

"Kérlek, ne mond ezt." Ajka remegni kezd. "Amit mondtam nem úgy értettem. Azt sem tudom, miért viselkedtem bunkón." Mondja, elkerülve a szemkontaktust.

Csak rázom a fejem, mert alkalmas választ próbálok találni.

"Nagyon sajnálom, Ashton." Sóhajt. "Kérlek, higgy nekem." Szinte könyörög.

Kis levegőt veszek, mielőtt kinyitom a számat.

"Ez nem elég." Csattantam fel. Azt akarom, hogy rosszabbul érezze magát, mint én. Azt akarom, hogy tudja, hogy egy 'bocsánat' nem lesz elég.

"Ez nem elég ahhoz, amit velem tettél." Mondom olyan keményen, ahogy csak tudom.

Mike megharapta alsó ajkát, de remegett. Végül bólint.

"Teljesen igazad van, hogy haragszol rám." Mondja nézve a padlót.

"Nem kérem, hogy megbocsáss." Mondja és felemeli a fejét, hogy szemembe nézzen. A szeme kissé vörös és vizes.

"De abban reménykedtem, hogy kaphatnék tőled egy második esélyt."

"Egy második esélyt?" Kérdezem keserű nevetéssel.

"Kezdjük, előröl az egészet. Kérlek. Nem bírok ki egy napot nélküled." Motyog és észreveszem, hogy kicsit elpirult.

Lenyelem a csomót a torkomon, és kinyitom a számat.

"Egy második esélyt ki kell érdemelni. Azt hiszem, túl korai lenne bármit is tenni." Mondom.

"Bármit megteszek, hogy elhidd megérdemlem." Mondja, egy újabb kuncogás szökik ki az ajkaimon.

Mike zavarba jön, de nevetni kezdek.

"Hogy kérheted, azt hogy elfelejtsek valami ilyesmit?" Most komolyan kérdezem.

"Soha nem kértem, hogy felejtsd el." Válaszol és kereszteb teszi karjait mellkasa előtt.

"Csak hidd el, ne haragudj, amikor azt mondtam." Folytatja.

Rájöttem, hogy nem említett semmit a csókról. Teljesen elfelejtette volna? Vagy nem jelentett neki semmit? Remélem.

"Nos, ebben a pillanatban hiszek neked." Ismerem be.

"Nagyon szépen köszönöm." Azonnal megölel karjaival, miközben gerincemen végig fut a hideg.

"Oké, ne olyan hevesen." Mondom, ahogy elhúzódok.

Mike leveszi a kezét rólam, és megdörzsöli a nyakát.

"Bocsi." Mondja és esküszöm az Istenre, még soha nem láttam, ennyire elpirulni.

Csak vállat vonok, de biztos vagyok benne, hogy nagy hibát követtem el.

Megígértem magamnak, hogy soha többé nem fogok vele beszélni; de most is itt vagyok. Majdnem megbocsátottam neki, amit velem tett. Mi a franc bajom van?

"De még egyszer, köszi." Mondja újból.

"Igen, egyébként... "Próbálok témát váltani, mert annyi minden van a fejemben és úgy érzem felrobbanok.

"Hol van a zenekarod?" Végül megkérdezem. "Ó nos..." Elkezdi. "Jelenleg szünetet tartunk." Válaszol szomorúan.

Vakartam az államat. "Miért is?" Kérdezem.

"A dobosunk elment." Vallja be. "Tehát most megszívtuk." Egy hamis nevetéssel hozzáteszi.

"Azt hittem, ki akartad tenni a zenekarból." Emlékeztetem rá, és bólint.

"Igen, tudom. De rájöttem..." Egy pillanatra megáll. "hogy semmik vagyunk dobos nélkül; és nem találunk olyan jó embert, aki helyettesítené."

"Szóval mit csinálsz most?" Kérdezem.

"Uh, megpróbálok munkát találni." Válaszol egy kis mosollyal valószínűleg boldog, hogy most nem vagyok dühös rá.

"Most játszottam néhány bárban és pénzt takarítok meg, hogy valahol egyedül éljek. Nem maradhatok tovább Calvinnél."

"Értem." Válaszolok és bólintok megértően.

"Mi van veled?" Kérdezi, hirtelen úgy tűnik, mintha érdekelné a válaszom.

Végig futok kezemmel a hajamon, és ránézek. "Semmi különös." Bevallom, vállrántással.

"Az elmúlt napokban semmi sem történt."

Kivéve néhány dühkitörés és sok sírás, azt hiszem. De ezt magamban tartom. Nagyon kíváncsi vagyok, mi fog történni.

2017.10.01

Átírva: 2020.06.01