-Ashton-

Új értesítés érkezett.

Megnéztem a mobilomat és látom, hogy Michael küldött egy üzenetet.

!miketól!: 'elfoglalt vagy ma este?'

Oké; erre nagyon nehéz válaszolni. Hé, nem tudok veled találkozni, mert meg kell találnom az igazi szüleimet. Oh, és őket akarom a szüleimként bemutatni neked? Találd ki. Hát nem.

Nem. Ez nem jó válasz. Ugh.

!mikenak!: 'sajnálom, de sok dolgom van a könyvtárban.'

Tudom, hogy ez egy gyenge mentség; de ezt kellett tennem. Meg kell találnom a megfelelő időt arra, hogy elmondjam neki, de ez a legnehezebb dolog. Miért kellett még hazudnom is? Most nagy fájdalmat érzek.

El tudom képzelni, hogy azt mondja nem akar barátom lenni, mert nem bíztam meg benne. És nem vitatom az álláspontját. Rendben, ha már nem hajlandó beszélni velem.

De nem. Nincs rendben. Újra egyedül leszek; tudván, hogy mindenkit eltaszítok, ezt nem tudom kezelni.

Előbb-utóbb el kell mondanom neki. Nem számít, mi történik ezután.

::

"Tehát, hova is megyünk?" Kérdezi Ms Daria mikor ülök az anyósülésen. Felajánlotta elvisz, mert azt mondták, elég hosszú az út.

"Nos, ide." Mondom, és átadom neki a papírt rajta az utcanévvel. Egy darabig nézi, majd elindítja a kocsit.

Pihentetem fejem az ülés fejtámláján, és kobakomat az ablak felé fordítom, és az elsuhanó tájat figyelem.

Két hónappal ezelőtt még ezt sem gondoltam magamról. Én csak egy gyerek voltam egész nap üldögéltem a szobámban, és szinte soha nem akartam beszélni senkivel. Persze szerettem gondoskodni a kisebb gyerekekről, de érthető a helyzetem. Minden érzelmemet magamba fojtottam, és néha legszívesebben csendben sírnék a párnám alatt. De soha nem éreztem jobban magam. Az agyam legmélyebb bugyraiban volt a távozás tudata. Azt hittem, szabadabb és magabiztosabb ember lehetek. De ezek még mindig hiányoznak.

És most itt vagyok; kint, Sydney keleti része felé véve az irányt. Ki gondolta volna, hogy végre megvan a lehetőségem arra, hogy lássam a szüleimet? A saját családomat?

"Nagyon csendes vagy." Ms Daria úgy dönt, megtöri a csendet.

Felé fordulok. A szeme még mindig az úton van.

"Nos, gondolkodtam." Mondom. "Csak ideges vagyok." Motyogom.

"Minden rendben lesz, kedvesem." Mondja kedves hangon.

"Remélem. Nagyon is remélem." Mondom, és megrázom fejemet, csak azért, hogy az összes negatív gondolat kimenjen a fejemből.

"Nem számít, mi történik, mi mindig itt vagyunk." Mondja, és kissé megdörzsöli a vállamat.

Egy kis mosolyt eresztek. Természetesen, ez a nő mindig velem volt, és ezért nagyon hálás vagyok.

"Szerinted kedvelni fognak?" Kérdezem a semmiből.

"Miért kérdezed ezt? Persze, hogy kedvelni fognak. Szeretni fognak."

"Igen. De nem csak azért, mert a fiuk vagyok. Gondolod, hogy kedvelni fognak, mint embert?" Kérdezem, hirtelen bizonytalanságot érezve.

Egy ideig felém fordítja a fejét, aztán visszanéz az útra és összeráncolja a szemöldökét.

"Ash, nem kell aggódnod. Olyan jó gyerek vagy és igen, némi küzdelem kellett, hogy igazodj az új környezethez; de még mindig ugyanaz és nagyszerű fiú vagy Ashton."

"Oké." Sóhajtok. "Én csak, tudod, ez az egész helyzet valóban hatással volt rám, és annyira ideges vagyok, hogy ténylegesen találkozom velük. Ha ez a cím helyes."

"Most legyünk pozitívak oké?" Mondja, és bólintok.

Az autózás kevesebb, mint fél óráig tartott, amíg Ms Daria nem kezd lassulni.

"Itt vagyunk." Mondja, amíg leparkolja a kocsit.

Nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót, hogy kiszálljak. Ms Daria is ugyanezt teszi.

Egy pillantást vetek a környékre. Csendesnek tűnik. De a ház, amit keresek,...furcsának tűnik.

Úgy néz ki, elhagyatott. Nem tudom, hogy élhet valaki ezen a helyen. Nos, én biztos nem.

"Azt hiszem, a nő eltévesztette a számot. Ez határozottam nem ház."

Ms Daria megvonja a vállát. "Miért nem mész be, és nézed meg? Itt várok."

"Oké. Megyek."

Kinyitom az ajtót, és belépjek az udvarba, ami igazán rendetlen. A levelek és a szemét mindenhol megtalálható. Megpróbálok benézni az ablakon, de nem látok semmit. Csak a sötétséget. Ez a hely már kezdett megijeszteni. Megnéztem a csengőt, de úgy tűnik törött, úgyhogy csak kopogtattam az ajtón.

Nincs válasz.

Újabb hangosabb kopogás. De semmi. Csak pazarolom az időmet, ugye? De ez nem azt jelentette, hogy velük legyek.

"Kit keresel?" Egy ismeretlen hangot hallok egy igazán furcsa akcentussal. Talán európai vagy valami ilyesmi.

Megfordulok és meglátok egy középkorú embert, a szomszéd házban, aki az udvarra lép. Zavaros tekintettel néz rám.

"Uhm, van valaki, aki ebben a házban él?" Kérdezem, miközben rámutatok a házra.

Megrázza a fejét. "Senki sem él ott, ahogy láthatod."

Ez az igazán bosszantó fájdalom a gyomromban újra előjött.

"Oh," Motyogok. A francba, gondolom.

"Keresel valaki fontosat fiam?" Kérdezi. Talán ismerheti őket.

"Igen, valójában azt mondták, hogy a Parker család itt él. De most jöttem ide, és csak egy üres házat látok."

Egy darabig rezzenéstelenül bámul rám. A kezével dörzsöli az orcáját, és csendes sóhajtást enged.

"Elhagyták ezt a házat."

"Mi? Ezt is?" Mondom remegő hangon. Nem, irányítanom kell magam. Ez nem történhet meg. Még egyszer nem. Nincs olyan hely, ahol kibaszottul élnek?

"Sajnálom, kölyök." Mondja és távozni készül.

"Ne." Kiabálok. "Kérem, mondja meg, hol találom meg őket."

"És miért?" Kérdezi.

"Mert ők a szü-szüleim." Dadogom. "Látnom kell őket. Kérem, segítsen. Maga az utolsó esélyem." Mondom, érezve, hogy az arcom felmelegszik.

Az ember szemöldök ráncolva rám néz. "Nos, ismerem a helyet, ahol biztosan megtalálja őket." Mondja, majd elmondja.

"Ez valóban érvényes cím? Mert már két helyen jártam, és sehol sem tudom megtalálni őket."

"Hidd el nekem. Nincs mód arra, hogy nem lenének ott." Mondja, még mindig homlokát ráncolva.

"Akkor rendben. Nagyon szépen köszönöm, Uram." Mondom, és megrázom a kezét.

Miközben készültem elmenni Ms Daria kocsijához, suttogását hallottam, "Sajnálom."

Felvonom a szemöldökömet, és ránézek. "Miért?" Kérdezem, de elfordul és visszamegy házába.

Aztán megindultam az autó felé, próbálva nem gondolni rá. Talán nem hallottam egyértelműen.

Ms Daria már bent ült, amikor beülök az anyósülésre. Úgy tűnik, aggódik, mert valószínűleg látta, hogy nem találtam meg őket.

"Ez volt a te ..." Kezdte el.

"Nem," Gyorsan közbevágok. "Azt hiszem, csak egy öreg szomszéd volt."

"Oh. Nos, mit mondott neked?" Kérdezi.

"Nyilvánvalóan nem élnek itt többé. De azt elmondta, hol találom meg őket." Mondom, ahogy Ms Daria halkan mosolyog. De lefagy, amikor meghallja az utca nevét.

"Mi az?" Azt kérdezem, most érzem magam nagyon idegesnek. "Ez a férfi is olyan furcsa arccal nézett, ahogy beszélt róluk."

"Nos, menjünk oda, és megtudjuk." Mondja és elindul.

"Természetesen tudsz valamit, amit én nem."

"Még semmit sem tudunk biztosan."

::

Nem beszéltünk sokat, az autóút során. Csak arra gondoltam, hogy mit fogok mondani, amikor meglátom őket. És többnyire reakciójukra. Remélem, mosolyognak, amikor észre fogják venni, hogy én vagyok. Remélem, örömükben sírnak és szorosan megölelnek, és azt mondják, hogy mennyire szeretnek engem.

És megbocsátok nekik. Remélem, néha meglátogatnak. Együtt étkezünk, beszélgetünk egymásról. Mint egy család.

"Itt vagyunk." Ms Daria felébreszt az ábrándomból. Szomorúnak tűnik, aztán az utcára nézek.

"De," Elkezdem mondani.

Nem, ez nem lehet.

"De ez egy te-temető. Miért vagyunk egy rohadt temetőben?" Ordítok dühösen.

"Sajnálom Ashton. De ez a cím, amit adott neked."

"Nos, tévedett. Tévedett, mint a másik nő is." Újabb haraggal ordítok.

Ms Daria megfogja a kezemet, és próbál megnyugtatni. "Szeretnéd, hogy veled menjek?" Kérdezi.

"Nem, inkább egyedül akarok menni. Nem, mintha halottak lennének, ugye?" Mondom, és kuncogok.

Ms Daria a leggyengébb mosolyt küldi, amit bárkinek megadhat.

Nem, nem fogok viccet csinálni ebből. Megígértem, hogy megtalálom őket. Élnek. És ez az, ami fontos.

Kiszálltam, és nagy nyomást gyakoroltam az ajtóra, és elindultam az átkozott temetőbe.

Ahogy belépek, megállok. Mindenhol olyan sok sír van. Még ha itt is vannak, hogyan találhatnám meg az adott sírt?

Sóhajtok, miközben sétálok és a véletlen sírokra néznek. Legtöbbjük idős ember, de vannak fiatalabbak is.

"Eltévedtél, kölyök?" Kérdezi valaki. Úgy néz ki, mint egy pap vagy valami hasonló.

"Nos, nem vagyok biztos benne. Azt mondták, itt találom őket, de nem hiszem, hogy meghaltak."

"Kit keresel?" Kérdezi.

"A Parkereket." Válaszolok. Aztán bólint, és ezt mondja "Kövess."

Felhúzom a szemöldökömet. Nem halottak. Nos, azt mondta, hogy kövess. Beszélhet a nagyszüleimről, ugye? Természetesen. Nagyszüleim is vannak.

"Ezek a sírok, amiket keresett." Mondja, és rámutat a két nagy kőre.

Megnézem, hova mutat, és elvesztem. A levegőm a torkomban ragad, és most könnyek gördülnek le az arcomon. Megpróbálom eltüntetni őket, de reménytelen.

Ismét felnézek. A nevüket írták ezekre a kibaszott sírokra. A szüleim nevei, az isten szerelmére.

"Nem." Kiabálok. "Ez nem lehet igaz. Nem így akartam látni titeket." Sírtok hangosan.

Az ember aggodalmasan néz rám. "Annyira sajnálom a veszteségedet." Mondja, és én csak vállat vonok.

Ezután egyedül hagy velük. A szüleimmel. Az én halott szüleimmel. Látom a képeiket. Végre látom az arcukat. Úgy nézek ki, mint az anyám, erre jobban elkezdek sírni.

"Komolyan?" Mondom, de nem hagyom abba a sírást. "Át kellett kutatnom az egész várost hogy, kiderüljön, mindketten halottak vagytok?"

Bár tudom, hogy ezek a kérdések nem lesznek megválaszolva, tovább szólok hangosan hozzájuk.

"Bárcsak láthatnátok. Bárcsak tudnám, mit gondoltok rólam." Mondom, és próbálom megtörölni könnyeimet ujjaimmal. Megint megnézem a sírjaikat.

Halál időpontja: 2008. szeptember 27.

Jaj. Még mindig emlékszem arra a napra. Az volt az életem legjobb napja. Az volt az első nagy koncertem, amelyet az árvaház az embereknek szervezett. Emlékszem magamra, annyira ideges voltam, mert az volt az első alkalom, hogy bárkivel előadok zenét. Én voltam a dobos. Már régóta nem játszottam dobbal.

Annak ellenére, hogy milyen nagy stresszben voltam, megtettem. Jól játszottam. A végén mindenki ünnepelt és tapsolt, és az volt az első alkalom, hogy jól éreztem magam.

Nem tudom elhinni, hogy ez az életem különleges napján tragédia történt. Az a nap, amikor zenéltem és szórakoztam, és az a nap is, amikor a szüleim meghaltak.

Halál oka: autóbaleset.

::

Elfutok erről a helyről, és visszamegyek az autóhoz. Ms Daria karjaiba esnek, és újra sírni kezdek. Szorosan megölel, és a hajamat simogatja.

"Nem hiszem el." Szipogok.

"Annyira sajnálom Ash." Mondja, miközben ő is sír.

"Nem így képzeltem el. Ez annyira igazságtalan."

"Tudom. Tudom." Suttogja.

"Tűnjünk el innen, kérlek. Már nem tudok ránézni erre a helyre." Mondom, és egyenesen beülök az ülésemre.

Ms Daria ezután elindítja az autót, gyorsabban halad, mint korábban.

Csak rohadás az életem. Ez nem történhet velem. Most mit csináljak?

Csak lépjek tovább, és hagyjam? Mert nem tudom, hogy képes vagyok erre.

2017.08.02

Átírva: 2020.06.01