-ASH-

Még mindig nem beszéltem Mikeal.

Annyira meg vagyok rémülve, hogy nem mondhatok olyat, amit nem szabadna vagy rosszabbul fog elsülni a dolog. Már hazudtam neki; nem kellene jobban elcsesznem.

Úgy értem, ő olyan jó és őszinte mindent, amit tettem az hazugság.

Hogyan bocsájthatna meg? És ami a legfontosabb, hogyan tudok megbocsátani magamnak, amit tettem? Nem így kell bánni a barátaiddal. Én csak most tanultam meg, hogy milyen is ez. Nem akarom elveszíteni, mint minden régi "barátomat" akik az árvaházban voltak.

Mike jó barát. A legjobb barátomnak nevezhetném őt.

"Hé Ashton. Szükségem van a segítségedre." Mr Roger ébresztett fel az álmodozásomból.

Válasz nélkül odamegyek hozzá, hogy megnézzem, mire van szüksége. Mint mindig ad néhány könyvet, hogy elrendezzem; manapság így kommunikálunk. Nem beszél egy szót se arról és ez az őrületbe kerget.

Tudom, hogy bocsánatot kellene kérnem, de minden alkalommal, amikor próbálok beszélgetni vele, eltekint és témát vált.

"Tudod, hogy mit kell tenned." Mondja, miközben rámutat néhány könyvre.

Sóhajtok és a karjaimba teszem őket. "Nézze, Mr Roger" Kezdem el, de távozik, mintha nem hallotta volna.

"Nem. Hallgasson meg." Majdnem kiabálok.

"És miért Ashton?"

"S-sajnálom." Ez minden, amit mondok, amikor a telefon csörögni kezdett felugrok. Ilyen rossz időzítést.

"Helyi Könyvtár. Miben segíthetek?" Felel a telefonba.

Pár másodperc múlva elsétálok, hogy végezzem a munkámat. De basszus ezek a könyvek; olyan sok van, hogy néhányat leejtettem a padlóra.

Letérdelek és amint kinyújtom a kezem, hogy elérjem őket kezem egy másik személy kezével találkozik.

"Segítek."

Felemelem a fejem és egy fiatal lányt látok -- talán velem egykorú.

"Nem. Nem szükséges. El tudom intézni." Mondom miközben néhányat a kezembe tettem, de a lánynak is sikerült valamennyit felvennie.

"Ezek nagyon nehezek. Nem nézhetlek anélkül, hogy ne segíthetnék." Mondja és mosolyogva néz rám.

Mindenhova követ, így hasznosnak tűnik. Érzem, hogy bámul miközben könyveket a helyükre teszem. Nem mondok semmit és úgy viselkedek, mintha ott sem lenne.

De ahogy továbbra is bámul az megőrjít. Lehet, nem csak segíteni akar, de az az igazság, hogy már végeztem a lányokkal. Legalábbis most egyelőre.

Majdnem két hét telt el mióta dührohamom volt. Nem fogom elveszíteni a kontrolt egy lány miatt, akinek ráadásul a nevét sem tudom.

Amint végeztem a könyvekkel, elmegyek.

"Uhm, szívesen?" Hallottam, ahogy mondja mögöttem.

Megfordultam. "Oh, igen, köszi." Mondom, aztán újra elindulok.

"Csak udvarias próbáltam lenni." Mondja bosszúsan.

"Oké. Mondtam, hogy köszönöm. Nem kell a segítséged." Csattanok fel, aztán nem mond semmit és elmentem.

Sóhajtok. Basszus. Nem tudok mit csinálni ugye? Nem tudok mit tenni, csak cselekedni, mint egy önző durva gyerek. Zsebembe süllyesztettem kezem, és előveszem a tablettáimmal teli dobozt. Elővettem egyet és a számba tettem, míg le nem nyeltem.

Azt hiszem ez a lány csak segíteni akart, és mint mindig rettenetesen viselkedtem vele.

::

"Szóval, Daria azt mondta, hogy meg akarod találni a szüleidet igaz?" Kérdezi Mr Roger csak úgy a semmiből. Bólintottam rá se nézve.

"Igen. Találtam egy címet, de fogalmam sincs, hol van."

"Van egy térképem az autóban. Várj egy percet." Mondja, miközben elmegy visszajön az épületbe valami térképszerűséget tartva a kezében.

"Ez segít gyorsan megtalálni." Mondja és nekem adja.

"Köszönöm uram. És még egyszer sajnálom." Anélkül, hogy bármi mást mondanék, megölelem. Mr Roger ügyetlenül ölel vissza és azt mondja:

"Rendben van, Ashton. Ne aggódj miattam. A barátodtól kellene bocsánatot kérned."

Ahogy félrehúzódok, beletúrok a hajamba és bólintok.

"Tudom. De először találkozni akarok a családommal és akkor esküszöm; minden elmondok neki. Remélem, nem lesz rám mérges. Reménykedem, meg fogja érteni."

"Ha valóban a barátod meg fogja érteni, Ashton."

"Bízom benne. Úgy értem végre lett egy barátom."

De tényleg barátként gondol rám? Azok után, ahogy bántam vele? Miután rá se hederítettem?

::

::

Már félórája hagytam el a könyvtárat és csak körbe-körbe járkálok. Azt hiszem eltévedtem. Az egész várost bejártam és már több mint ötször láttam ezeket az átkozott utcákat.

Azt hiszem, meg kell kérdeznem valakit. De nem tudok elkezdeni egy beszélgetést anélkül, hogy dadognék.

Beszívok egy kis levegőt, ahogyan egy öregember elsétál mellettem és megállok.

"Elnézést, u-uram?" Csendesen kérdezem.

Felemeli a fejét és csodálkozva néz rám, mintha nem hallotta volna, amit mondtam.

"Miben segíthetek, kölyök?"

"Remélem, segítene megtalálni ezt a címet." Motyogom és megmutatom neki a papírdarabot.

"Ó, nincs olyan messze innen." Mondja, amikor megfogja állát és gondolkodik.

"Menj végig az ezen utcán és az ötödik blokknál balra, rendben?" Mondja, ahogy balra mutat.

"Oké, nagyon szépen köszönöm." Mondom, majd követem az utasításait.

Összecsukom a térképet, amelyet Mr. Roger adott és a hátsó zsebembe tettem. Mostantól már nem fog kelleni. Aztán elővettem azt a kis levelet, amit a szüleim nekem hagytak. Ismét elolvastam. Remélem, még mindig úgy éreznek, mint amit ebben leírtak. Remélem nem feledkeztek meg rólam, vagy rosszabb esetben nélkülem kezdtek el új családot alapítani.

A francba; Csak a legrosszabb forgatókönyvekre gondolok. Most már optimistának kell lennem.

Kis lélegzetet veszek, ahogy sétálok. Valószínűleg felismerem őket, ha az ajtót kinyitják. Biztos vagyok benne, hogy tudni fogom, hogy néz ki az anyám vagy az apám?

Néhány perc múlva végül a megfelelő utcában vagyok. Még egyszer leellenőriztem a címet a biztonság kedvéért, majd elkezdem keresni a megfelelő számot. 42.

A ház udvar nélkül elég kicsinek látszik és úgy vélem ez egy párnak kényelmes volna, de egy nagycsaládnak nem.

Először lenyelem a gombócot, amely a torkomba ragadt. Megnézem a csengőt, és nincs rajta semmilyen név. Most mit tegyek?

Már érezem a fájdalmat a gyomromban és a kezem remeg, miközben megnyomom a csengőt. Lépéseket hallok.

Úgy érzem pánikrohamom lesz.

Ahogy az ajtó kinyílik egy barna hajú nőt látok, de elég fiatalnak tűnik. Legalább harminc éves lehet.

Nem, nem lehet húszéves anyám, ugye? Beszélnem kell vele, de fogalmam sincs, hogyan kellene kezdeni. Ezen korábban kellett volna gondolkodnom.

"Ugye te nem az a fajta ember vagy, akik random otthonba becsönget, és mindenféle cuccot el akar adni? Mert komolyan. Nem veszek semmit." Kuncog.

Dörzsölöm hátul a nyakam és megrázom a fejem.

"Nem, nem vagyok. Igazából látni akarom az Parkereket. Ha tudja, hol találhatnám őket az nagyszerű lenne."

"Parkerek? Régóta nem hallottam róluk. Ők adták el ezt a házat hét évvel ezelőtt."

Az ajkaimat csücsörítettem. És még én reménykedtem a kibaszott semmiért.

"Van lehetőség arra, hogy tudja, hol találhatom meg őket?" Kérdezem, de nem reménykedek semmiben.

"Azt hiszem emlékszem, hogy azt mondták keletre fognak költözni. Várj. Leírom a címet, amire emlékszem." Mondja, és visszamegy a házba.

Amikor visszajön, egy kis papírt ad nekem egy másik címmel.

"Olyan kedves emberek voltak, amikor találkoztam velük. Azt mondták, új életet szeretnének kezdeni." Mosolygott.

De nem találok okot arra, hogy ugyanezt tegyem. Próbálom visszatartani a könnyeimet.

"Jól vagy?" Kérdezi.

"Igen, jól vagyok." Hazudok egy hamis mosollyal.

"Ismered őket?"

Bólogatok. "Igen, már rég láttam őket, és nagyon szeretnék újra találkozni velük." Mondom, ami technikailag nem hazugság.

"Oké. Remélem, itt a cím adtam, remélem segít."

::

Nem vagyok abban a hangulatban, hogy ma folytathassam a keresést. Holnap újra megpróbálom.

Olyan nagy elvárásaim voltak, hogy megtalálom őket, de azt hiszem, nem lesz könnyű.

De nem fogom abbahagyni. Ígéretet tettem, és nem fogom megszegni.

Emellett nem hagyhatom figyelmen kívül azt, amit a nő mondott. Új életet akartak kezdeni. Nélkülem. Tehát a távollétem most boldoggá teszi őket. Hogy hogy érzem magam? Csak meg akarom őket találni és látni a kifejezést az arcukon, amikor meglátják a felnőtt fiúkat előttük.

Hirtelen megállnak a gondolataim, amikor hallom, hogy a telefonom csörög.

::

-MIKE-

Mindent elvesztettem.

Nem megyek ki. Magamba zárkóztam, és senkivel sem beszélek sokat. Csakúgy, mint a régi "szép" időkben.

Calvin szülei többet látnak engem, mint a saját fiúkat. Valószínűleg unatkozni kezdtek, amiért ebben a házban maradtam.

Még a próbákat is a legtöbb alkalommal kihagytam. Rosszabb vagyok, mint Dan.

De a legrosszabb mind közül; azt hiszem, elveszítettem a barátomat. Ashton nem beszél velem, sőt nem is hív. Tudom, hogy inkább egyedül szeretne maradni, de nem tudom ezt többé elfogadni. Tudom, nekem barátként szükségem van rá. Szükségem van valakinek a barátságára.

Persze Lucas, Calvin és én kezdünk jóban menni, de az nem ugyanaz, mint amikor Ashtonnal vagyok. Nagyon sok mindent mondtam el magamról és szeretem, amikor vele vagyok.

A fenébe. Elment az eszem? Soha senki iránt nem éreztem így. A barátok így érzik magukat?

Csak mert egész nap a hülye arcára gondolok.

Oké, ez az. Nem fogok tovább várni karba tett kézzel. Felhívom.

Megtalálom a névjegyzékben és gyorsan megnyomom a hívás gombot.

"Hello?" Válaszol a telefonba és éreztem zavarodottságát kilométereken túl is. Talán nem volt kész a hívásomra.

"Hello Ashton. Hogy vagy? Egy ideje nem beszéltünk."

"Igen valóban." Nem sokat beszél.

"Nézd Ashton. Beszélni akarok veled."

"Rendben." Sóhajt.

"Úgy érzem, mintha mindig figyelmen kívül hagynál, mintha nem kedvelnél."

"Nem. Nem, Mike," Gyorsan félbeszakít. "Kedvellek. Örülök a barátságunkat. Csak é-én. Azelőtt, amit elmondtam neked... Mindent elrontok."

"Nem érdekel. Veled akarok lenni. Úgy értem, a barátod akarok lenni." Mondom, miközben próbáltam kijavítani magam.

Mi a fenéket gondolok?

"Én is ezt akarom, Mike. De úgy érzem, egyszer majd csalódást okozok neked, ahogyan mindenki másnak. És ezt nem akarom."

"Ashton, nem érdekel, mit gondolsz magadról, mert szerintem menő vagy. Szeretem a társaságodat. Csak úgy érzem, mintha valamit elrejtettél előlem."

Van egy kis kellemetlen csend kettőnk között.

"Eh, Mike túl sok dolog történt most és nem tudom, mit tegyek." Mondja, valami szomorúságot érzek a hangjában.

"Akkor mond el, Ashton. Segítek neked, ha tudok."

"Nem, jól vagyok Mike" Mondja csendesen, de nem hagyom annyiban.

"Nem Ashton. Azt mondtam, hogy a barátod vagyok. Nem fogom addig abbahagyni, amíg meg nem bízol bennem."

Nem válaszol azonnal, sóhajt. "Látnom kell téged. Beszélnem kell veled valamiről. De nem a telefonon keresztül. " Mondja, az után leteszi a telefont anélkül, hogy elköszönne. Tátva maradt a szám. Miről akar beszélni, hogy nem lehet elmondani a telefonba?

2017.06.10

Átírva: 2020.06.01