-ASH-

"Azt akarom, hogy tudd, szeretünk, drágám." Mondja a kezében tartó babájának egy szőke hajú nő.

"Biztos vagy abban, hogy ez a legjobb, amit tehetünk?" Kérdezi a mellette lévő férfi, félelemmel a hangjában.

"Ez a hegyes. Egy jobb életet érdemel. Mindketten tudjuk, hogy nem tudjuk neki megadni a jót." Mondja a nő, és szabad kezével letörli friss könnyeit.

Az asszony ad egy puha csókok gyermekének homlokára. Ezután a férfi követi őt és megpuszilja az alvó csecsemőt. Néhány másodpercig szoros ölelésben tartja őket, miközben sétálnak az éjszaka közepén.

Pontosan tudják, hogy hova kell menniük. Végül megtalálják az óriási épületet azokkal a nagy kapukkal.

A férfi kinyitja az ajtókat és követi a nőt, amint belépnek a hatalmas udvarra és el nem érik a lépcsőket.

Mindketten megindulnak fel a lépcsőn, de amint elérik az utolsót megdermednek.

A nő magához szorítja a babát, miközben egy másik könnycsepp esik le meleg arcáról. A férfi ezután elveszi tőle egy utolsó ölelésre, mielőtt letenné a földre. Próbálja a legjobban irányítani az érzéseit, de nem jött össze. Könnyek folynak le az arcán.

Megöleli a nőt és mindketten szorosan ölelkeznek, amíg új könnycseppek nem folynak le.

"Mennünk kellene." Mondja remegő hangon.

Elkezdenek lefelé menni teljesen magára hagyva a csecsemőt.

A baba hirtelen kinyitja kis szemeit. De nincs senki ott, aki tartaná. Könnyezni kezdett és sírt félelmekkel teli sikoltásokkal.

Könnyei egyre csak halmozódnak, amint meghall egy nagy zajt, azoktól az ajtóktól származik, amiket a szülei éppen most zártak be.

A szülők elhagyták babájukat.

* *

"Anyu" Kiabálok, ahogy hirtelen kinyitom szemeimet. Veszek egy nagy levegőt, és visszafekszem az ágyba. Hideg verejték gurul le a homlokomon, ahogy próbálok emlékezni mi is történt.

Csak egy álom volt? Átkozottul valósnak tűnt; mintha éreztem volna a atmoszférát.

Biztos vagyok benne, hogy láttam azoknak az embereknek az arcát, de basszus. Egyáltalán nem emlékszem rájuk. Minden, amit most látok csak egy folt.

Talán ők voltak a sz-szüleim? Ez az álom rémisztően valóságos volt. Ilyen ezelőtt még soha sem volt.

Egy kis moziban, ami néhány háztömbnyire az utcánkban volt egy Charlie Chaplin filmet játszottak le. The Kid. Úgy értem, láttam már ilyet, de túl fiatal voltam ahhoz, hogy kellő figyelmet szánjak rá.

Egy fiatal anyáról szól, aki gyerekét az utcán hagyja, míg Chaplin meg nem találja. Saját gyermekeként neveli fel szeretettel és gondossággal. Úgy, ahogy megérdemli. Mikor el akarják venni tőle, harcol érte. Küzd, hogy visszaszerezze. A csemetét nem érdekelte, hogy nem ő a biológiai apja. Felnevelte ezt a porontyot, és ő volt az egyetlen családtagja.

A film után rájöttem, hogy tudni akarok az igazságról. Miért hagytak el engem? Mert nem engedhették meg maguknak vagy csak egy teher voltam számukra?

Megnézem az időt; még csak este tíz van. Szerintem nincs késő. Beletúrok rendezetlen hajamba, mert már nem tudok tovább aludni. Kevesebb, mint egy órával ezelőtt az ágyban voltam.

Most kérdezitek, ki alszik kilenc órakor? Nos, én egy olyan nyomorult ember vagyok, aki jobbat nem tud tenni.

Felkelek, felveszek egy vékony farmert és egy pólót, azután kimegyek.

Először lassan megyek, mert egy kicsit zavarodott vagyok, de aztán rájövök, hogy pontosan hova akarok menni.

Még mindig emlékszem az utcára, mintha el sem hagytam volna. Néhány perc múlva itt is vagyok; a hold felemelkedik, két hónap óta először nyitom ki a kapukat.

Egy kis fájdalom gyötri a gyomromat, ahogy az utolsó lépcsőfokot szedem és csengetek. Egy ismerős hölgy kinyitja az ajtót.

"Hello, Mrs Stephanie." Mondom kis mosollyal.

"Ashton. Mit csinálsz itt?" Mondja meglepetten, de aztán ő is elmosolyodik és megölel.

Mindig féltem ettől az asszonytól, de tiszteltem. Mindig szigorú volt a gyerekekkel, de mindegyiket szerette, és mindegyiket egyformán.

"Csak el akartam jönni, és köszönni."

"Ez nagyon kedves tőled, de a gyerekek többsége már az ágyban van."

Azonban beenged máris gyors lépéseket hallok közeledni, amik egy kislánytól származnak.

"Ashton!" Kiált tele lelkesedéssel.

"Grace!" Egy hatalmas mosollyal válaszolok, amíg karjaimmal felemelem őt. Pihenteti kis arcát a vállamon.

"Hiányoztál. Mindenkinek hiányoztál." Mondja, mire gyorsabban ver a szívem.

"Ti is hiányoztatok."

És valóban. Mindig gondoskodnék Graceről mivel tíz éves lesz; midig is védelmező báty voltam. Ahogy a legtöbb gyereknek az árvaházban.

"Mi történt az arcoddal?" Mondta, és nézte a heget, bár már annyira nem látszik.

"Valamiféle baleset. De ne aggódj. Már sokkal jobban vagyok." Mondom erőltetett mosollyal.

"Légy óvatos Ashton." Biggyesztette le ajkait. "Milyen odakint?"

Veszek kis lélegzetet. "Kicsit nehéz, de igyekszem. Soha nem adom fel."

"Oké kisasszony. Itt az idő lefeküdni." Hallom Ms Dariat.

"Ashton, mit csinálsz itt?"

Megvonom vállamat, míg Grace még mindig a karjaimban van. Egy puha csókot ad arcomra és leteszem.

"Jó éjt Ashton. Kérlek, gyere máskor is." Mondja, mielőtt elmegy.

"Úgy lesz, Grace."

Sóhajtok és Ms Dariara nézek. "Csak látni akartalak kiteket." Mondom halkan.

Hirtelen, hangos kiáltásokat hallok az egyik szobából. Meg tudom mondani, hogy egy fiúról származik.

"Ki ő?" Kérdezem kíváncsian.

"Ő Matty. Új itt és még nem illeszkedett be." Mondja szomorú hanggal Ms Daria.

"Mennyi idős?" Kérdezem.

"Tíz. És teljesen egymaga jött. De nem hajlandó elmondani a történetét."

"Ez szívás." Mondom és felsóhajtok. Becsukom a szemem és egy mély belevőt veszek.

"Mi bánt Ash?"

"Nos, tudom, hogy még soha nem beszéltem erről, de arra gondoltam, hogy tudnál nekem segíteni találni bármit a... sz-szüleimről. Bocsánat, ha ez túl nagy kérés."

"Még szép, hogy nem az. Szeretnék segíteni neked. Nagyon jó érzéssel tölt el, amikor a gyerekek végül fel akarják keresni a szüleiket." Mondja, ahogy megy a központi iroda felé én meg követem.

Ez a szoba hatalmas, tele van fiókokkal és könyvekkel.

"Biztos vagyok benne, hogy kell lennie itt valaminek, vagy a születési anyakönyvi kivonatodnak."

"Csak nyugodtan." Mondom és leülök egy székre.

Felnézek a mennyezetre és csendesen sóhajtok.

"Nagyon sajnálom." Mondom Ms Dariának, miközben a fiókban kutat.

"Mit?" Kérdezi, megáll egy pillanatra és rám nézett.

"Nem kellett volna anyának hívnom téged a minap. Nem tudom miért tettem; nem kellett volna hazudnom Mikenak."

"Ash. Nem igazán kellene hazudnod neki, mert úgy látom, jó barátok vagytok. De megértelek édesem." Mondja, ahogy meglát néhány borítékot és visszateszi a helyükre.

"Igazából teljesen jól érzem magam, mikor mellette vagyok; de megint hazudtam én nem ilyen vagyok. Hazudtam neki, mert féltem. Nagyon megbántam."

"Tudod, nagyon boldog vagyok, hogy végül lett egy barátod. Remélem, hogy boldoggá tesz. De el kell mondanod neki az igazat. Ha ő tényleg olyan barát, akit akarsz, megérdemli az igazságot. A valódi énedet; és biztos vagyok benne, hogy meg fogja érteni. És nehogy azt mond nekem, hogy nem akarod, hogy sajnáljon." Mondja komolyan hangon, ahogy rám néz és bólintok.

"El kell mondanom neki valamikor." Mondom, de az igazság az, hogy fogadalmam sincs, hogyan fogom elmondani.

::

"Megtaláltam Ash." Mondja és elveszi a figyelmemet azzal, hogy kezembe ad néhány papírt.

"Ez a születési anyakönyvi kivonatod. Megtarthatod." Mondja, egyetlen válaszként bólintok.

"Mikor megtaláltunk ezt fogtad a kezedben." Mondja, és ad nekem egy összehajtott papírt.

Szétnyitom és elkezdem olvasni.

"Szeretnénk ha ott lennének vele. Adni valamit, amit mi nem tudunk. Kérlek, neveld fel őt szeretettel és figyelemmel vagy bármi mással, amivel mi képtelenek vagyunk. A neve Ashton."

Anélkül, hogy irányítanám magam egy könny esik ki a szememből és ujjaimmal letörlöm.

"Legalább tudod, hogy szeretnek, és a legjobbakat akarják neked." Mondja Ms Daria és simogatja a vállamat.

Egy ideig a kezemen pihentettem a fejemet, amíg ellenőrzöm a tanúsítványt. Van születési dátumom, kórház ahol megszülettem, a szüleim nevei, és szintén egy cím.

"Ez a cím még mindig érvényes?" Kérdezem.

"Nem igazán tudom Ashton. De csak egy mód van arra, hogy megtudjuk." Feleli egy kis mosollyal.

"Úgy érzem, el akarom kezdeni keresni őket." Mondom tele energiával.

Ms Daria kuncog. "A lelkesedést tartogasd holnapra."

"Határozottan meg fogom találni őket. Ígérem magamnak, hogy soha nem fogom abbahagyni a kutatás utánuk. Nem számít, hogy mennyi ideig fog tartani. Meg fogom találni őket." Mondom magabiztosan.

"És meg is fogod" Mondja Ms Daria.

Néhány másodperc múlva mindketten kimentünk a szobából.

"Köszönöm. Mindenért." Mondom, és egy ölelésbe vonom.

"Bármikor." Mondja, és ahogy félrehúzódunk sírásra leszünk figyelmesek.

"Megint Matty?" Kérdezem és bólint.

"Megnézhetem?"

"A szobádban alszik."

Abba a szobába megyek, ahol az egész életemet töltöttem. Minden emlékem ehhez a helyhez köthető. Amikor belépek a szobába észreveszek néhány üres ágyat, ami annyit jelent, hogy őket már örökbe fogadták. Szerencsések.

"Egy percig maradhatok vele?" Mondom Mrs Stephanienak, miközben próbálja vigasztalni.

"Oké Ashton. De nem nagyon szereti az idegeneket." Mondja és távozik.

A fiú néhány másodpercig hallgat, majd rám néz, ahogy az ágy sarkára ülök.

"Hogy hívnak?" Kérdezem, bár tudom a választ.

"Matthew. De az emberek Mattynek hívnak." Válaszol remegő hangon.

"Én Ashton vagyok." Mondom, de aztán elkezd szipogni, "Kérlek, ne sírj. Tudom, hogy nehéz neked itt lenni, de hidd el; jó itt. Ők vigyáznak rád."

"És honnan tudod?"

"Mert engem itt neveltek fel."

"Hé, elmondhatok egy titkot? De kérlek, ne mond el senkinek." Suttogja.

"Megígérem."

"Egy nap elmentem az iskolából, de az apukám nem volt otthon. Két napot vártam rá, de soha nem jött vissza. Mióta anyukám elhunyt, nem szeretett engem."

Szoros ölelésbe vonom őt, és olyan szorosan ölel, amennyire csak tud, miközben néhány könnycseppet hagy a pólómon, de nem érdekel. Milyen szülő az, aki elhagyja tízéves gyerekét? Vagy bármilyen idősen? Valami furcsát érzek a gyomromban.

"Sajnálom Matt. Remélem, lesz egy olyan családod, amelyet megérdemelsz."

"Nos, nem vagyok biztos ebben."

"Hé, én csak azt akarom, hogy tudd nem vagy egyedül rendben? Én húsz éves vagyok, és még soha nem fogadtak örökbe. A szüleim újszülöttként hagytak itt és most egyedül élek."

Úgy éreztem, hogy el kellett mondanom neki. Bárcsak ilyen bizalommal mondanám el Mikenak is.

Matty készült mondani valamit, de valaki kinyitotta az ajtót.

"Nem akarok közbe szólni, de későre jár." Mondja Mrs Stephanie.

"Igen. Épp indulni készültem." Mondom és felállok.

"Újra jönni fogsz?" Kérdezi.

"Persze, hogy fogok." Ígérem meg neki.

2017.04.13

Átírva: 2020.06.01