Chan figyelmesen nézett körbe, mielőtt a fiatalabb fiú ujjait szorongatva átszaladt a forgalmas úton. Néhány autós lefékezve méltatlankodott rajtuk, azonban pillanatokon belül átjutottak, s eltűntek a járdát szegélyező sövény mögött.

Jisung mosolyogva nézte a legjobb barátját. Ötlettelen volt azzal kapcsolatban, vajon hová sietnek ennyire, hiszen a szürkület lassanként eluralkodott a városon. Az épületek között megbúvó utcák és apró sikátorok már homállyal fedve ásítoztak, noha bennük egyre több különös alak bukkant fel ― Chan jelenléte mégis biztonságérzettel töltötte el, mintha mellette semmi baj sem érhetné.

A lépteik egyre messzebb vezettek a belvárostól. Kis ideig csendesen gyalogoltak a sövény mentén, aztán az idősebb lekanyarodott pár utcával odébb. Jisung számára apránként érthetővé vált az útvonal, illetve annak célja is; kicsivel később a szeme a végtelen látóhatár vonalára tapadt.

Chan szőkére szívott tincseibe belekapott a partmenti szél, amely az óceán felől érkezett. A langyos légtömeg megborzongatta, nem másképp a mellette álló fiút is. A homlokából barnás fürtöket söpört ki a szellő, játékosan csavargatva azokat, majd tovalibbent a pálmafák hatalmas levelei közé. Jisung éjfényű pillantása a tengert kémlelte ― elveszett a gyönyörű látványban, ahogy a Nap utolsó sugarai vérvörössel és narancssárgával színezte az eget. Az árnyalatok lekúsztak a fehér habokra, aztán alámerültek a tengerszintnek. Kivehetetlen volt a víz és a mennybolt határa, most minden egybefolyt és meghatározhatatlanná lett ― nem máshogy az érzelmi kavalkád, ami Bang Chan mellkasa mélyén bontakozott ki.

Elnézte a csodálkozó kisebbet. A tekintete a hatalmas víztömeget fürkészte, miközben az ujjai az övéibe gabalyodtak, aztán másodpercekkel később ragyogó mosollyal az ajkai szélén fordult hátra. Elbűvölte az idősebbet, és ő ezt le sem tagadhatta volna, mert pontosan tudta: Jisung minden kis tette mögött áll valami szándékosság. Amikor mosolyog, rátekint vagy megszólítja, és a nevét használja első szóként ― mindennek jelentése van.

Han Jisung, aki abszolút heteró, igaz?

Ez egy vicc, legalábbis a szőkének arra hajazott a leginkább, ugyanis élénken élt mindkettejük emlékei között az a jó néhány éjszaka, amit egymásnál töltöttek el, általában órákig szorítva a másikat a forró csókok és ölelések alatt. Ha valaki, akkor Chan tisztában volt vele, hogy a barátja mindössze önmaga előtt is fél beismerni az igazságot, ezért helyette elferdített tényekkel takarózik.

Az idősebb aprót sóhajtott. Engedte, hogy az ujjak kicsússzanak a sajátjai fogságából, Jisung pedig sebtében kapta le a cipőjét. Gyermeki boldogság tükröződött az arcán, mikor a meleg homokban mezítláb járva indult az óceán felé. Összerezzent a hűvös érzésre ― a hullámok szakadatlanul mosták a partot, majd már Jisung lábfejét és bokáját is, amint a sekély vízbe gázolt. Kacagva figyelte a homokos aljzatot mintázó fénytörést. Abban a percben millió kicsiny csodát fedezett fel a világból.

Chan vigyorogva vette szemügyre az előtte lejátszódó jelenetet. A tengerben járó fiú olyannak tetszett most, mintha valamiféle tündér volna a természet lágy ölén. Csábította, egyszerűen hívta magához a puszta létezése, így ő is megvált minden felesleges ruhától, és a zokniját a cipőjével együtt a homokfövenyen hagyta. Hosszú léptekkel eredt a fiatalabb nyomába. Össze sem rezzent a hullámzás hőmérséklete miatt, illetve arra sem gondolt, hogy az egyre csak emelkedő dagály el fogja áztatni a parton maradt holmikat ― magához akarta ölelni Jisungot, egyedül ez lebegett a szeme előtt.

A kisebb a hátához simuló mellkasra engedte a súlya egy részét. Élvezte, hogy Chan izmos karjai gyengéd határozottsággal tartják meg. A teste melege egészen megnyugtatta. A szemeit lehunyva hallgatta a tenger hangjait. A szél szinte mesélt ― vízben kacagó gyerekekről, a gyöngyhalászok kincseiről, delfinek játékáról és a túlparton elterülő idegen kontinensről. Jisung szíve hevesebben kezdett dobogni a gondolatra, hogy akár születhetett volna sirálynak is; szárnyra akart kapni és az ismeretlen kékség fölé repülni. Magasból nézni a világot ― ahonnan egyébként sosem teheti majd.

Chan valósággal hallotta a fejében száguldó ideák millióit. Kedvelte Jisungot, vele együtt az elméje összes szüleményét ― kis elszólásoktól a legmélyebb teorizálásokig ―, ezért gyengéden szorított rá a másik csípőjére. Maga felé fordította őt, ez pedig pontosan elég volt a barnának a kíváncsi pillantásra, amelyet a magasabbra vetett. Chan egyáltalán nem habozott a kisebb ajkait a birtokába venni ― a csókjából áradt a szeretet, óvni akarás, olyasvalami, amit az ember nem lehel a legjobb barátja húspárnáira.

Különös kifejezés kettejük definiálására. Legjobb barátoknak túlzottan sok mindez, azonban semmi többnek nem nevezhető, ameddig egyikük bizonytalan ― hiszen Chan a lelke mélyén érezte, hogy a háttérben csupán a félelem lapul meg.

Jisung vékony karjai a nyakában találtak helyet. Piros arccal húzódott el tőle, aztán az orrát a nyaka hajlatába fúrta. A szőke megborzongott a forró levegő okán, ami a bőrén cikázott át ― végül csak szorosabban fogta magához a karcsú derekat.

― Igazából letagadni sem tudnám, hogy mennyire odáig vagyok érted ― kacagott fel halkan Jisung.

Bang Chan ekkor kijelenthette, hogy a pulzusa az egekbe reppent.

― Ezt hallanom kell még egyszer ― susogta. A hangja hasonlított a szellőhöz, ami Jisung szívéig hatott.

― Megmásíthatatlanul beléd szerettem, Bang Chan ― sütötte le a szemeit a barna. A szégyenlőssége ismét felszínre tört, miközben az idősebb mosolyogva simított végig az arca bőrén; a napsugarak aranya festette csodálatossá, de a félénk vonzalom tette igazán lenyűgözővé.

A naplemente utolsó fényéinél kettejük története új fejezetre nyílt.

nincs átolvasva. sajnálom a késést, nem tudtam összeszedni magam. meglett még ma... így 23:57-kor, lol...