ezt most imádom.

Hyunjin kifújta magát, amint hosszú idő után átesett a küszöbön. Szakadt róla a víz, hiszen az időjárás tavasz vége lévén eléggé forróra alakult, s nem kímélte őt a munkából hazafelé sietve. A torkát szorongató nyakkendőt sebtében oldotta ki, hogy a zakója és a laptoptáskája mellé akaszthassa, egy lendülettel rúgva le magáról a cipőjét is. A kezében tartott papírzacskót le sem téve iramodott meg a ház egyik beljebb eső szobája felé, hogy üdvözölhesse a barátját.

A léptei halkan döngtek a folyosó csempéjén. Gyorsan suhant át azon a megmaradt pár méteren, mielőtt bármilyen figyelmeztetés nélkül a kilincsre tenyerelt és nagy zajjal berobbant a helyiségbe. Seo Changbin háttal állt neki ― érkeztére már össze sem rezzent, hiszen hasonló belépőre számított, a fiatalabbtól ez volt a megszokott. Mosolyogva nézett át a válla felett, hogy a tekintetüket összekapcsolják, s boldogan vette tudomásul, hogy a fiatal férfi a megterhelő munka ellenére is az általános életkedvével csapta be maga után az ajtólapot.

― Szia, Bébi ― köszönt rá rögtön. Hyunjin viszonozta, de séta közben már a párja előtt magasodó festővásznat figyelte, s az azon készülő remekművet. Jókedvűen simult a másik hátához. A karjait átfonta a derekán, ugyanis minél inkább magához szerette volna húzni. Nem foglalkozott a kuncogással, amint a sötétbarna tincsekkel megáldott alkotó a karjára simította a tenyerét, és erősen igyekezve forgolódott, hogy legalább egy pillanat erejéig a magasabb arcához érinthesse az ajkait. 

― Végre itthon ― motyogta a szőke. Szemeit leszorítva fúrta a fejét az arccsontja alatt feszülő két lapocka közé. Megtelítette a tüdejét Changbin illatával, meg a sajátos aurával, ami mintegy burokként vette őt körbe.

― Strapás napod volt? ― érdeklődött tőle, miközben a kisebb eltávolította róla a kezeit és a szobában ácsorgó asztalhoz lépett. 

Hanyagul tolt arrébb mindent, amiről úgy állapította meg, az útjába kerül, aztán egyszerűen felugrott a falapra. Jobbra tőle vázák sorakoztak a legkülönfélébb virágokkal bennük ― magában megjegyezte, ideje lesz takarítást rendezni az alkotószobában, és minden elfonnyadt növényt kidobni, meg feltörölni az időközben lerakódott port. A négy fal közé szorult levegőben tisztán érződött az olajfesték és a levendulaszappan összetéveszthetetlen aromája, amiért Hyunjin egyszerűen rajongott. Minden bizonnyal azért, mert a párjához kapcsolta őket, aki most is a vászon előtt szobrozva részletezte a munkáját. Az ecsetet finoman csípte az ujjai közé, s mesteri óvatossággal vitte fel a lila egyik árnyalatát a kifeszített szövetre. A keze nyomán francia levendulaültetvény elevenedett meg ― az emlékei alapján valósította meg festményként a látképet, amit a szőkével együtt tapasztalt a nyaralásuk alatt.

― Nem különösebben, csak kicsit elegem kezd lenni a főnökből, pontosabban a stílusából. Ma nem engedte el ebédszünetre az egyik recepcióst, arra hivatkozva, hogy valamit elrontott az adatbázisban, és halaszthatatlanul ki kell javítania. Nem is tudom, szerintem nem nekem való az irodai munka, egyszerűen túl... ― A szavak csak úgy áradtak belőle. Oda sem figyelve válogatta meg őket, csak kibeszélte magából a gondolatait, Changbin pedig néha bólogatva és hümmögve adott neki igazat. A szeme sarkából figyelte, ahogyan a párja kilazította az inge legfelső gombját, aztán a reggel olyan tökéletesen beállított haját egy mozdulattal szétborzolta.

― Egyszerűen túl szétszórt vagy hozzá ― fejezte be helyette a sötét fürtös. Szelíd mosollyal vizsgálta az eltűnődő szépséget, és annak kecses mozdulatát, mellyel lecsúszott az asztalról és az ablakhoz ballagott. Szélesre tárta, ezzel beeresztve a friss levegőt. A szobát uraló állandó festék- és virágillatot felkavarta az új oxigénlöket.

― Igen, szerintem igazad van ― sóhajtotta Hyunjin. Lassan ballagott vissza az eredeti helyére. ― Ühm, vettem neked vaníliás fánkot ― biccentett az asztalon hagyott zacskó irányába, amibe a pékség mosolygós dolgozója három darabot süllyesztett az említett édességből.

― Aranyos vagy ― kuncogott fel a festő. Lényegében ötlete sem volt, hogy vajon evett-e már a mai nap alatt bármit is, hiszen az alkotói folyamatok közepette ilyesmin nem kattogott az agya. Seo Changbin minden létszükséglete kimerült Hwang Hyunjinban és a művészetben; az étkezések és a folyadékfogyasztás fontossága eltörpült mellettük. ― Amúgy, tudod... még mindig áll az az ajánlatom, hogy mondj fel a cégben. Nem szükséges roncsolnod az idegzetedet egy olyan ember miatt, mint a főnökötök. Nekem elsőre sem volt szimpatikus, amikor eléd mentem a műszak után. 

Hyunjin megingatta a fejét. A szemeit végigjáratta az egykor törtfehér falon. A régen makulátlan festést immár kisebb-nagyobb területeken színes foltok fedték ― ezek árulkodtak arról, ha az alacsonyabb elbénázott valamit, és a színezőanyag a padlón fekvő szőnyeg rojtjaiba, vagy a függőleges felületre kenődött. Gondterhelten pörgette az elméje mélyén a lehetőséget. Határozottan csábító elképzelés volt otthagyni az egész kócerájt; úgyis találnak majd valakit a helyére, neki pedig nem kellene naponta megélnie a fennálló helyzetet, miszerint mennyire nem illik abba a környezetbe.

― És akkor mégis mit csinálnék? ― kérdezte lemondóan. Látta, hogy Changbin nem fogja abbahagyni a levendulaföld alapos kirészletezését, ezért inkább ő maga vette kézbe a zacskót, kihalászva belőle az egyik fánkot. Lágy görbével az ajkain tartotta a barátja szája elé, arra várva, hogy leharapjon belőle egy darabot. Ismerte őt, emiatt pontosan tudta: amióta kitette a lábát a lakásból, semmi mást nem csinált, mint szabadjára engedte a fantáziáját. Changbin szeme mosolygott, miközben megrágta azt az egy falatot, s a fiatalabb szavait hallgatta. ― Nincs különösebb kedvem éjjel-nappaliban melózni, vagy takarítani valahol. A gyerekektől kikészülök hosszabb távon, úgyhogy ilyesmi sem megoldás. Nagyon nehéz szakmában elhelyezkedni, gyakorlatilag esélytelen volna.

A sötét hajú lenyelte a fánkot, és félrebiccentett fejjel nézett a barátja szemeibe. Nem figyelte hová érkezik végül, mindössze kieresztette az ujjai közül az ecsetet, s hagyta a festőállvány keretén koppanni. A tenyere Hyunjin csípőjére tévedt, s tudatosan kezdte az asztal felé tolni őt. Engedelmes lépteket kapott feleletül, s a szőke lassanként ismét elfoglalta a helyét az asztallapon ― virágok, félkész állapotban lévő képek, vázák és festékes tégelyek között. Changbin mosolya szemtelenebbnek tetszett. Határozott gyengédséggel teremtett teret magának a másik combjai között, önmagát pedig a kezén támasztotta meg a dereka mellett. Szinte egymás szájára lélegeztek, azonban az idősebb ujjai nem érték be a tehetetlenséggel; öntudatlanul kalandoztak vissza a fiú oldalára.

― Gyönyörű modell volnál ― jegyezte meg halkan. Mély tónusú hangja suttogásként is erősen hatott a kisebbre. A gyomrát ellepték a sokat emlegetett pillangók, majd tudata alatt mélyesztette a fogait az alsó ajkába. ― Szerintem el tudnám viselni, ha egész nap itthon lennél, és csak ülnél itt, ezen az asztalon. Mosolyognál és beszélnél, mindenféléről. És hagynád, hogy megörökítsem, milyen szép vagy. ― Changbin huncut hangszíne miatt a hátán felszaladt a borzongás, ám a következőket meghallva pír borult a bőrére, s az arcát szégyellősen rejtette a másik nyakhajlatába, karjaival is átölelve a nyakát. ― Bár ha jobban átgondolom, akkor akt képeket is gyárthatok. Eszméletlen sikere lenne, hidd el nekem...

A keze felsiklott az előtte ücsörgő felsőtestén, apró mintákat rajzolva anyagon keresztül a puha bőrre. Az ajkai széléről semmiképp nem fakult meg a játékos ív, és a reakciókat érezve csak egyre láthatóbbá változott, azonban Hyunjin hirtelen felkapta a fejét és ijedt szemekkel pislogott Changbin tenyerének elhagyott útjára. Az eddig hófehér ruhája szövetén most élénk színű pacák sorakoztak, elszórva az oldalán és a csípője környékén. 

― Atya ég, Hyung ― kiáltott fel panaszosan, amint az egyik lila maszatolást elemezgette. Nyugalmat kényszerített magára, és belenézett az övéivel szemben lévő sötét, pajkosan ragyogó tekintetbe. ― Mit fogok holnap felvenni az irodába?

Az idősebb csitítóan érintette az ajkait Hyunjin teltebb, szép formájú szájához. Egyetlen csókkal száműzött az elméjéből minden oda nem illő gondolatot és aggályt, így a szőke szépség számára az sem tűnt fel először, hogy a párja ujjai a még helyükön maradt gombokkal kezdtek foglalkozni. Egyiket a másik után szabadította ki a rések fogságából, apránként tárva fel mind nagyobb felületet Hyunjin testéből. A húspárnákat érő csókok egyre lejjebb terjedtek ― már a kulcscsontja alatt színesítették a bőrét.

― Ne fáradj, nem lesz rá többet szükséged. Még ma éjjel elérem, hogy felmondj.