Szakad az eső.

Tulajdonképpen ez nem meglepő London utcáin, hiszen errefelé nem múlik el nap anélkül, hogy az embernek esőkabáthoz kéne kapnia, azonban ez teljesen más időzóna, egy egészen különböző környezet, és nekem időbe telik majd, mire megszokom a változásokat.

Az esőcseppek monoton kopognak a kávézó embermagas üveglapján. Rajtuk keresztül elbűvölten bámulom a még ilyenkor is siető tömeget, akik az utcán tolonganak. Autók kerekei szaggatják fel a pocsolyák felszínét, s vizet szórnak a járda peremére is, ahol esernyőket szorongatva billegnek a gyalogosok ― én pedig nem látok mást, csupán azt, milyen különlegesen színtelen minden ezen az átlagos hétköznapon.

A presszóban kellemes hőmérséklet terjeng, vele együtt pedig valamilyen aktuális sláger szüremlik ki a négy sarokba állított hangszórókból. Üteme a fülembe mászik, s nem tágít onnan, ameddig az ablakkeret mentén képződő vékony páracsíkot figyelem. Most minden olyan idegen. Még a karamellás latte íze is kissé angol a megszokotthoz viszonyítva, pedig pontosan tudom, hogy otthon, Koreában is hasonlót iszom minden unalmas, egyetemi nap kezdete előtt; mégis, valamiért megfoghatatlan érzés jár át.

Csendben ücsörgök. Nézem, amint az ékes nevű, ám számomra semmitmondóan elnevezett utcán végiggurul egy jellegzetes, piros busz. Lefékez a megállóban, és az ajtók csattava kitárulnak, az utasok meg gyors egymásutánban cserélnek helyet. A járda mellé ültetett fák leveleiről kövér cseppek zuhannak a betonra, pont úgy, ahogy a latte utolsó kortya is lecsúszik a torkomon, és én leteszem az elegáns bögrét az asztallapra. A mellettem ülő fiú halkan megszólít, azonban engem magába börtönöz ez a hamisítatlanul itteni pillanat. Csupán azt veszem észre, hogy eltűnik, már nincs az oldalamon, de mindössze akkor emelem meg a fejem, mikor a vállamra puha, bélelt bőrkabát simul és két gondoskodó tenyér.

Ez az egész helyzet ismeretlen, ennek ellenére szokatlanul kellemes. Lehajtom a fejem. Fogalmam sincs, mikor változtam szégyellőssé, de most nem merek feltekinteni. Pusztán úgy teszek, ahogy illik, s miközben felkelek, majd székemet a helyére tolom, rebegve köszönöm meg a kávét. Talán randi volt? ― gondolkozom némán, megigazítva a rám terített kabátot.

Felesleges ilyesmin kattognom, hiszen van, aki nálam sokkal céltudatosabb; ujjait a sajátjaim közé vezeti, s gyengéd határozottsággal vezet át a kávézó helyiségén. Asztalokat kerülgetünk, időnként meglökünk valakit, és oda sem figyelve engedjük el a fülünk mellett a morgolódó angol szavakat és visszafogott szitkokat. Utoljára szippantom be a presszó kesernyésen édes kávéillatát, mielőtt kilépek a bejárati ajtón a csengő vékony csilingelésétől köszöntve. A szemem azonnal a környéket pásztázza. Az embereket, a növényeket, az út túlsó felén álló kirakatokat, meg egy röpke momentum erejéig a félelmetesen magasra nyúló panelházakat. Aztán óvatos húzás térít vissza az elmélázásból: szőke, göndör hajú srác mosolyog rám a kis lépcső legalsó fokáról. A kezünk még mindig egymásba gabalyodik, ajkain pedig kedves ív húzódik.

Christopher Bang.

A fiú, aki színes.

Követem őt, majd már nem is a lábam elé nézek, hanem megemelem a fejem, hogy jobban láthassam a világos, záportól homlokára tapadó fürtöket, az arca oldalán keletkező aranyos gödröcskéket, és azt a játékos, megmagyarázhatatlan csillanást az íriszei mélyén, amikor felém fordul és az ajkai vigyorgásra rándulnak. Talán ez nem helyes, vagy nem szabadna, mégis megsimítja kézfejem a hüvelykujjával, s úgy irányít át a tömegen, mintha maga vezetné a forgalmat is. Érzem, hogy arcom pirosas, olyasmi árnyalat, mint a velünk szemben közeledő férfi gumicsizmája, amellyel merő véletlenségből ― és az ideges sietség miatt ― ránk rúg egy tócsát. 

El kell ismernem, hogy London lüktet, valami számomra ismeretlen pulzálással, akár ha a város lenne mindennek a közepe és éltető szíve. Kapkodom a fejem, próbálom felfogni, hogy az imént látott arcok végleg belevesznek a tömegbe, majd már soha többé nem keresztezzük egymás útját, és egyre csak az jár a fejemben, hogy nekem ez túl gyors ― nem sikerült még alkalmazkodnom. Ott, ahonnan én jövök, a lakosok nyugodtak és kiegyensúlyozottak, sosem kapkodnak, ellenben Angliával, ahol az élet sebesen zajlik, ahol a folyamatok nem hajlandóak lelassulni hozzám.

Velük együtt Christopher Bang sem, akivel talán sosem kellene így sétálnunk a zsúfolt járdákon, hiszen elméletileg cserediákok vagyunk a világ két távoli országából; de persze elméletileg csak az angol nyelvtudásomat akartam csiszolni, és nem is számítottam rá, hogy a srác, aki az otthonába fogad, pár hetes furcsa és zavaros ismeretség után felajánlja, hogy a nappaliban terpeszkedő kanapé helyett aludjak inkább az ő ágyában ― vele. Most pedig az általam megismert Christopher, azaz koreai nevén emlegetve mindössze Chan megtorpan egy zebra végén, s türelmesen kivárja, hogy a személyautók sora elhúzzon előttünk.

Nem tudom nem rajta pihentetni a tekintetem. Újra és újra kielemzem, milyen remekül illik szőkeségéhez a bő, citromsárga pulcsi, amit szaggatott és viseltes farmernadrággal kombinál, na meg mennyire előnyös számára, ha mosolyog, ha ragyog, és ha Londonra esőfüggöny borul, mert talán úgy nézhet ki, hogy jelenleg fénytelen a környék, ám ez nem igaz. Talán éppen Bang Chan, éppen Christopher jelenti a fényt, a sárgát, a színeket és az életet a monoton nyüzsgés közepén. 

Az esőcseppeken keresztül eljut hozzánk a gyalogoslámpa zöld felvillanása, s szinte egyszerre lépünk le a járdáról, hogy a szemköztit vegyük birtokba, majd azon folytassuk végtelen ― és legfőképpen céltalan ― sétánkat, ameddig csurom vizessé ázunk. Mond nekem valamit, de a forgatag zaja elnyomja a hangját, s én csupán ajkait mustrálom, némán megjegyezve, hiába mozognak, ha nem az enyémeken teszik, azonban talán magam is tisztában vagyok vele, hogy nem kéne, mégis cselekszem. Lelassítok, ezeréves tornacipőm orra éppen egy pocsolyában fuldoklik, s lassan teljesen átnedvesedik benne, ám csak a mogyorószínen felragyogó szemekbe kapcsolom a saját pillantásom, miközben bűnösen kerülünk közelebb egymáshoz. 

El akarom mondani neki, hogy körülöttünk a világ összes részlete szürke, minden kopár és egyhangú, ám ő egyes-egyedül sárga, s talán a színe egyfajta biztonságot ad, mert a karjaiban idegen tájakon is otthon érzem magam, ám a szavak a torkomon forrnak, majd pedig az ajkain, mert megígértem neki, hogy csupán angolul szólok hozzá, ám a gondolatok anyanyelvemen kavarognak a fejemben. És ő érti, hiszen olvas a tehetetlen némaságból, ami meggátol, hogy esetleg vallomást rebegjek a zivatar kopogásának háttérzaja előtt ― de akkor és ott nem bánom, mert ez a pillanat elhiteti velem, hogy London ezen pontja talán árnyalatokkal telt, nem szürke és sivár, ugyanis Bang Chan az ölelésében tart és engem csókol.

Úgy, mintha talán nem volna holnap. Talán ha a felhők sosem szakadnának fel. Talán ha a szürkeségem nem mocskolná be a sárgát. 

És akkor Anglia mégsem tetszik annyira színtelennek.

tudom, hogy ausztrál, de szóljatok be. ez most így tetszett, ehhh :((