Csókok kerültek a bőrére, amikor lassan ébredezni kezdett. Dagmar érezte, ahogy Lando ajkai a nyakát súrolja, és libabőrös lett. Mosoly görbült az arcára, csodálatos volt az az érzés, hogy két hosszú hét után újra felébredhet mellette, és ez megmelengette a szívét. "Jó reggelt baba". Motyogta Lando a fülébe, folytatva a bőrének puszilgatását, majd ajkai az arcára kerültek. Dagmar megfordult az ölelésében, ragyogó szemére és orcájára nézett, amit kissé megvilágított a gyenge reggeli fény, melyet a függöny átengedett. "Szia". Mondta Dagmar, karjait a nyaka köré fonta, és örömmel fogadta, ahogy még közelebb húzza magához. Tegnap este már túl fáradt volt ahhoz, hogy teljesen felébredjen és megölelje, azonban most együtt töltik a napot, és maximálisan ki akarta élvezni. "Nagyon hiányoztál". Duzzogott szelíden, és a fiú nem tudott ellenállni, előrehajolt és megcsókolta. "Tudom, te is hiányoztál". Válaszolta Lando.

"De egy hétig itthon leszek". Mondta következőnek, és a lány bólintott. "Bár valószínűleg az MTC-re kell menned". Sejtette, Lando pedig biccentett, és érezte, ahogy gyötrődik a belsője. "Amikor szólít a kötelesség ott kell lennem, szerelmem". Mondta halkan, mire a lány helyeselt. Dagmar megértette, akárcsak az előző helyzeteket. Csak nem hagyhatta figyelmen kívül ugyanazt a dolgot, mint amikor azt mondta Lando, hogy a szezon első két futama között nem utazhat haza. "Gyerünk, ne duzzogj emiatt". Mondta Lando ezután, hüvelykujjai megnyugtató köröket rajzoltak az arcára, és a simogatás miatt ismét a fiúra emelte a tekintetét. Sikerült felfelé húzni a szája sarkát, Lando pedig még egyszer megcsókolta. "Éhes vagy? Vagy szeretnél még egy kicsit az ágyban maradni?". Kérdezte Lando. "Hmm, maradjunk még egy kicsit". Hümmögte Dagmar, és a fejét még jobban belefúrta az érintésébe. Rámosolygott. "Amit csak akarsz". Bólintott, kezét levette az arcáról, hogy ujjaival a haját csavargassa.

"Dolgoznod kell ma este?" Kérdezte Lando. "Igen". Tájékoztatta. "Csak egy kicsit tanulok, mielőtt mennék az esti műszakba". Mondta. Lando jónak találta, hogy dolgozik. Legalább eltereli a figyelmét, amikor hiányzik. "Vizsgaidőszakban vagy?". Kérdezte megint, a szemöldöke kicsit felvonta. "Mhm, jövő hétig. Mondtam már". Mondta halkan Dagmar. "Semmi baj". Majd megrázta a fejét, nem akarta, hogy bűntudatot érezzen emiatt, mivel ez nem nagy ügy. Nem tudta miért, de nehezen nyeli le a torkában lévő csomót. Talán közeledett a havi dolog ideje, de a barátjával folytatott beszélgetés kissé merev és nyugtalan volt. Lehet, hogy csak vissza kell rázódniuk, miután ilyen sokáig nem látták egymást. "Hogy megy eddig?". Kérdezte Lando. "Egész jól". Válaszolta. "Remélem, hogy nem kell javító vizsgát tennem. Utána lezajlik, és talán elmegyek veled egy versenyre." Kicsit rózsaszín volt az arca, majd lenézett a karkötőjére.

"Az remek lenne". Lando mosolygott, majd felemelte az állát, és megpuszilta a homlokát. "Minden rendben?". Végül úgy döntött, hogy megkérdezi, mire a lány bólintott. "Jól vagyok, csak fáradt, de ennek vége lesz, ha befejezem a stresszelést a tesztek miatt". Kuncogott Dagmar, Lando pedig nevetgélt, örült a hangnak, amit kiadott. "Oké". Mondta halkan. "Készítek egy kis reggelit, oksi? Ha szeretnél, még egy kicsit maradhatsz az ágyban". Javasolta Lando, mire a lány biccentett. "Lezuhanyozom". Mondta. Rámosolygott, aztán felhúzta magát és lábait az ágy szélére rakta. Dagmar ránézett, miközben egy pulcsit és egy hosszú ujjú pólót vett fel, és csupasz lábbal ment le. Dagmar hátradőlt a párnákra, és felnézett a mennyezetre. Nem ezt az enyhe feszültséget akarta, ami köztük van. Nem szeretett volna találgatni vagy drámai lenni, de érezte, hogy a szeme enyhén könnybe álad. Tudta, hogy a fiú élete és napirendje táblázva van, így nem lesz ideje egy kapcsolatra, de a lány ezt megértette és szem előtt tartotta.

Ugyanakkor érezte, ahogy beleharapnak a szívébe és egyből felfalják. Észrevette, hogy a szíve összeszorul a mellkasában, majd ismét az oldalára fordult, és az álláig húzta az ágyneműt. Most nem akart sírni, és véreres szemekkel lemenni a földszintre. Talán könnyebb lesz, amikor Kínába indul, majd visszajön, mielőtt Bakuba menne. Dagmar tudta, hogy hozzá kell szoknia, alkalmazkodnia kell, és azt mondta magának, hogy nem biztos, hogy egy hét alatt azonosulni fog, mivel friss a kapcsolatuk. Mégsem tudott kilábalni az érzésből. Dagmar vett egy mély levegőt és felült. Talán egy hideg zuhany kitisztítja a fejét, és jó irányba taszítja. Összeszedett néhány ruhát, és elindult a fürdőszobába. Levetkőzött, és a víz alá ment, lehunyta a szemét hagyva, hogy menjen rá a víz, remélve, hogy elmossa a jelenlegi érzéseit.

        A zuhany nem tette meg a hatást, nem is lett könnyebb, amikor Lando felszállt a Sanghajba tartó gépre. Együtt töltötték a hétvégét, mielőtt Kínába repült volna. De a lány távolinak érezte magát, még akkor is, amikor együtt ültek a kanapén összebújva, főzött neki, vele töltötte az időt. Nem tudta túltenni magát azon, hogy egy teljes hétig távol lesz. A jövő héten pedig be kell mennie a McLaren Technológiai Központba. Nem csak belülről eszi meg, hanem egészben. Nem hullajtott könnyeket, amikor Lando ismét elvitte kollégiumába, és köszönésképp megcsókolta. Tudta, hogy Landonak sokkal nehezebb dolga lesz, mivel ott van a csapata és a többi pilóta, jó társaság veszi körül. Olyan környezetben volt, amit élvezett, és Dagmar úgy érezte, egyedül maradt Londonban. Tudta, hogy nem 'hagyta el'. Egyáltalán nem. És nem az ő hibája, hogy nem volt több barátja, csak a kollégája és Sarah.

Lando és Dagmar a múlt héten éltek együtt először. Haza jött a woking-i szimulátorozásról, majd azt tervezte, hogy a Call of Duty-t játszik Max-el és Charlesal, ami rendben volt. De erről nem szóltak neki, és Dagmar a hangoskodás miatt nem tudott az egyetemi dolgokra koncentrálni. Nem akart olyan barátnő lenni, aki nem engedi játszani a barátaival. Nem akart olyan barátnő lenni, aki mindig figyelmet szeretne, de úgy érezte, hogy aznap este a fiú egy kicsit gondolhatott volna rá. Úgy gondolta, hogy beszél róla, nem szerette visszatartani, de a férfi nem értette, mit akar mondani. Eldöntötte, hogy hagyja pihentetni, nem akart túl sokat vitatkozni vele mindenféle apróságról, mielőtt elmegy a hétre. Közben Lando is ezt érezte. Érezte, hogy a lány jobban küzd, mint ő, de már megszokta az egyedüli, önálló életstílust, mióta komoly versenyzésbe kezdett. Lehet, hogy anyuci kicsit fia, de határozottan megtanulta, hogyan kell 'nem hiányozni valakinek', miközben távol van a pályafutása miatt.

Tudta, hogy Dagmar mindezt megértette, legalábbis ezt mutatta, amikor nem tudott hazajönni Ausztrália és Bahrein között. Vágyott arra, hogy együtt lehessen Landoval, ő hiányzott neki a legjobban a fiúnak, és utálta, hogy nem lehet egy ideális barát. De ez volt az igazság, és nem tudott mit tenni ellene. Nem utazhatott vele minden egyes versenyre. Nem volt más lehetőség, mint hogy gyorsan alkalmazkodjon a helyzethez, vagy szakítson. Lando erről akart beszélni vele. Alig beszélgettek telefonon, amikor Kínában volt, és ő sem akarta zavarni, ha az érzéseivel küzd. Ez idegesítette, nem volt biztos benne, hogy mit tegyen, vagy mit mondjon, hogy megvigasztalja.

        Dagmar a fiú lakásában volt, ült, és várta, hogy hazatérjen Lando. Érezte, ahogy a szíve gyorsan dobog a mellkasában, a felsője ujjaival babrált. Lando kulcsa kinyitotta az ajtót, és bejött a lakásba, maga mögött húzva a bőröndjét. A kanapénál hagyta, amikor felé indult, leült mellé. Ölelése elég volt ahhoz, hogy megtörje, és soha nem gondolta, hogy a zokogása ennyire erősen fogja hatni. "Dagmar... " Beszélt halkan, kezébe vette az arcát, és hüvelykujjaival letörölte a könnyeit. "Babe, már nem tudom, mit tegyek". Mondta. "Nagyon hiányzol, és ez két szívet tör össze." Folytatta. "Próbálkozom, de olyan kibaszottul nehéz". Sírt. "Azt hittem, hogy Ausztrália után könnyebb lesz, de közel két hónapja vagyunk együtt, és ezt már nem bírom". Szipogott Dagmar. "Soha nem akartalak követelni téged, de két különböző életet élünk". Mondta. Lando bólintott, és beharapta az alsó ajkát, amikor az ő szeme is könnyes lett.

"Szerelmem, azt hiszem...". A hangja megtört. "Szerintem szakítanunk kellene". Sikerült kiejtenie a szavakat, a szíve is széthullott, amikor a lány még jobban sírt. "Szerinted van más megoldás?". Kérdezte, az arcát a kezében tartva, hogy megbizonyosodjon róla, a lány nézi őt. "Bármit megtennék, hogy veled maradhassak, Lando". Mondta, mire a fiú megrázta a fejét, tudva, hogy kétségbeesésből beszél. "Akkor fel kell hagynod a tanulmányaiddal, ami nem fog megtörténni a karrieremért". Mondta neki. "Szeretlek". Mondta ő is sírva. "Nem akarlak bántani. De nem csináltam mást, csak ezt, amíg távol voltam". Dagmar a homlokához támasztotta az övét. A szíve most nagyon fájt. Tudta, hogy igazat mond, és tudta, hogy minden szempontból igaza van. Egyet kellett értenie, ki kellett mondania a szájából, miszerint igaza van. "Igazad van". Fuldoklott, mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. Olyan gyorsan történt minden. Kínában volt, visszatért, és ez történik.

"De ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem találkozunk". Mondta Lando, többé-kevésbé, hogy megerősítse magát. Biccentett, igazából elfogytak a szavai. "Haza akarok menni". Mondta Dagmar. "Persze". Motyogta. "Akarod, hogy elvigyelek?". Kérdezte, mire a lány helyeselt. "Igen". És a legkisebb mosollyal ajándékozta meg, mielőtt felállna, hogy összeszedje a cuccait. Lando behozta a kollégiumba, miután az autóút során nem mondtak semmit. Leállította az autót az épület előtt, majd felé fordult, a szeme sarkában friss könnyek jelentek meg. Érezte, ahogy még egyszer érzi a könnyeket, aztán ránézett, amikor Lando a kezével megsimogatta az arcát. "Köszönöm, Lando". Mondta. "Mindenért". Lando megfogta a kezét, hogy megsimogassa. Majd előrehajolt, hogy utoljára határozottan megcsókolja, mielőtt kiszállt volna a kocsiból, és nem tudta, valaha látja-e még.

Credit to: curvaparabolica