"Half of me disappeared..."

- H-Hát, mi együtt vagyunk, nem? - hebegte a fiú, amire az előtte lévő hangosan felnevetett.

- Pont te mondtad, hogy szakítani akarsz! És még - fogta a hasát - Azt hiszed, hogy együtt vagyunk? Ennyire azért nem lehetsz hülye!

Tehát mégsem rémálom volt az egész, hanem a színtiszta valóság...

- És mit szeretnél itt? - próbálta nevetés nélkül elmondani a kérdést a heterokromiás.

- Csak azt hittem az egy rémálom volt... - hajtotta le a fejét a zöldike.

- Hát de szívi... - fogta meg Deku állát Todoroki, és úgy emelte, hogy ránézzen - Hiszen még csak most kezdődik... - mondta vigyorogva, majd elengedte Dekut.

Ő ezen kapva visszaiszkolt a szobájába, és magára zárta az ajtót, majd annak mentén lecsúszott.

Mégsem álom volt...

A könnyeit próbálta visszatartani, de csak egyre több tört a felszínre. Aztán csak Iida trappolását hallotta, és azt, hogy bement szomszédos szobába, ahol felkeltette a hétalvó Kaminarit. Most ő hozzá jön...

- N-Nem! N-Ne! - igyekezett elrejteni könnyeit, és a szekrénybe bújt.

Az ajtó kivágódott szó szerint, és nem Iida reggeli papolását hallotta meg, arról, hogy miért kell pontosnak lenni, hanem valaki más hangját...

- Oi, beszélnünk kell.

°°°

Deku kiugrott a szekrényből, majd ijedten hátrált meg a hirtelen belépő fiú elől. Tudta, hogy nem lenne jó vége, ha nem mutatkozna Katsuki előtt. Legalábbis ha nem akar felrobbantva lenni ő és a szobája.

– M-Mit akarsz Kacchan? – kérdezte remegve.

– Miért is szaladtál be a szobádba olyan kurva hangosan, mintha valami elől menekültél volna? – közeledett egyre jobban Bakugou.

– H-Hát én csak megijedtem! Cs-csak megijedtem! – Katsukin látszott, hogy tudja, hogy hazudik az előtte lévő, ezért kisebb szikrák jelentek meg a kezében, mire Izuku csak jobban összehúzta magát – E-Esküszöm Kacchan! All Might-ra esküszöm!

Bakugou abbahagyta a képessége használatát, majd se szó, se beszéd kiment a szobából. Semmi ordítás, semmi robbantás, csak kiviharzott. Midoriya nem értette, hogy hogyan nem történhetett semmi csak pár szikra. Lassan felállt, majd elkezdett pakolni, hiszen a hétvégére hazamegy a kollégiumból mindenki. Láthatja az anyukáját és... az apját.

Sóhajtott egy nagyot, miután végzett a pakolással elindult ki, és amint kiért bezárta maga mögött az ajtót. Megindult a lépcső felé, de megtorpant, amikor meglátta Todorokit, ezért visszaugrott a fal mögé, és onnan leste, hogy mikor megy el a felemás hajú.

– Oi nyomi! Ma még megindulsz vagy adjak meg a kezdő löketet? – hallott maga mögül Deku egy mély, ismerős hangot.

– N-Nem! Megyek már Kacchan! – motyogta a zöld hajú, majd sietve a lépcső felé vette az utat, de nagy szerencséjére Shoto ott állt, mintha csak várt volna rá.

A fiú torkában egy gombócot kezdett érezni, ahogy látta, hogy az előtte állónak egy gúnyos vigyor csusszan az ajkaira. Sietve leszaladt a lépcsőn, mivel egy szót sem akart váltani azzal a szeméttel.

Ahogy kiért a kollégiumból, maga mögé nézett, hogy nem követi-e senki, és megnyugodva felsóhajtott, mivel egy árva fenyegető lelket sem talált. Valamennyire felszabadultabban vette meg a vonatjegyét. Amint befutott a vonat elfoglalt egy nyugodt helyet az ablak mellett, majd elővette a fülhallgatóját, és rákapcsolta a telefonjára. Felvette az eszközt, majd elindította az egyik kedvenc számát. Kinézett az ablakon Japán utcáira. A nap sütött, gyerekek játszottak a játszótereken. Ez megmosolyogtatta Izukut. A gyerekkorára emlékeztette.

Amint tovább suhant a vonat tovább kémlelte az utcákon folyó életet. Idős párok sétáltak, családok nevetgéltek. Pont azok, amik a fiú életéből hiányoztak. Tudta, hogyha nem véti el, azt az egy hibát, még mindig együtt lehetne Todorokival... Ahogy ezek a gondolatok jöttek, el is hessegette őket.

Nem sokkal, négy-öt perc után elérte az úticélját, és a panel ház felé vette az útját. Komótosan felsétált a lépcsőkön, majd megállt a lakásuk ajtaja előtt. Vett egy nagy lélegzetet, és elfordította a kulcsot a zárban.

Amikor benyitott, látta, hogy az apja, – akit már vagy egy-két hónapja nem látott – nyugodtan TV-zik a nappaliban. A szemeivel az anyját kereste, akit meg is talált a konyhában. Odasétált Inkohoz.

– Szia anya – suttogta, majd megölelte az asszonyt.

– Izuku... Hát végre hazajöttél – lábadt könnybe az anyuka szeme – Ugye nem esett semmi bajod?

– Nem, csak... – sóhajtott egy nagyot Deku, majd elmagyarázta a történteket.

– Sajnálom kicsim... Az a fiú nem érdemel meg téged... – simogatta Inko a fiát.

– De én hibáztam... – szipogott a fiú.

– Biztos találsz másik fiút – somolyodott el az asszony, majd megölelte a fiát, aki rögtön viszonozta azt. [Írói megj.: Az original fanok és olvasóim tudják ennek a szónak a történetét😂]

– Huh? Másik fiút? – jött egy hang az ölelkező páros mögül.

Lassan elengedték egymást, és a hangforrására néztek. Hizashi Midoriya volt az, Izuku apja.

– Szóval meleg vagy? – tette fel a sorsdöntő kérdést az apuka.

– N-Nem! Ő csak egy volt barátom volt! Hidd el apa! – tiltakozott a zöld hajú.

– Hizashi! Már fiú barátai se lehetnek? – szólt Inko felháborodással a hangjában.

– Csak soha nem lehet tudni... – mérte végig fiát Hizashi – Ebben a generációban már semmi sem szent... Akkor lett-e barátnőd?

– Nem lett – válaszolt Deku halkan.

– NEM HALLOTTAM!

– N-Nem! N-Nincs barátnőm é-és egyenlőre nem is lesz! – ezzel eliszkolt a szobájába a zöld szemű.

Ahogy a biztonságot nyújtó szobába ért, az ágyba vetette magát, és sírt. Tudta, hogy az apja biztos az anyján tölti ki a haragját, ami megint miatta van. Felhozta az összes hibáját, amit elkövetett, és magzatpózba jobban zokogni kezdett. Nem akarta elhinni, hogy vége. Nincs. Többé nem lesz olyan, mint Shoto volt. Soha.

A gondolataiból az ajtó nyikorgása ébresztette fel, és ijedten kukucskált ki a takaró alól, amit még abban a minutuban húzott magára.

– Semmi baj Izuku... Csak én vagyok – kapcsolta fel a lámpát Inko.

– Anya! – esett a karjai közé a zöldike.

– Semmi baj... – simogatta zöld haját – Tudom, hogy érzel. De jobb lesz így mindenkinek hidd el. Tovább kell lépned.

– És ha nem tudok?

– Dehogynem! Hidd el. Hogyha valaminek vége van, az valaminek a kezdete. Lehet sokkal jobbnak, mint Shoto-kun volt – mosolygott Inko.

– D-De... Ezt honnan tudod biztosra? – szipogott Deku.

– Hidd el mindenkinek volt ilyen korszaka. Mindenki ugyanolyan ember. Képesség ide vagy oda. Mindenki hibázik. Mindenki megbánt valakit az életében. De ez nem mind véletlen. Ennek oka van, hogy megtörténjen – állt fel az ágyról az asszony.

– Köszi anya, már jobban is vagyok egy kicsit... – ült fel egy kis mosollyal az ágyán Izuku.

– Ez a lényeg. Szólok, ha kész a vacsora – mondta a nő, majd lement a konyhába.

Deku örült az anyja szavainak. Előkapta a telefonját, és el is kezdett randi appokat nézni. Szánalmasnak érezte magát, hogy négy nappal a kapcsolat után ezt teszi, de próbált nem fókuszálni erre.

Amint megvolt a profiljaival az appokon, kiterült az ágyán. Csak gondolkodni tudott, pedig nem akart. De egyszer csak meghallott egy értesítést hangot...

Anonymous baráti kérelmet küldött neked!

°°°

Szép estét/napot/reggelt/délutánt akkor már napot mindenkinek!
Egy éjszaka egy óra alatt írtam meg ezt a részt. Phew volt benne munka az biztos. Remélem tetszik eddig mindenkinek a könyv, és sajnálom, hogy nem vagyok annyira aktív, viszont így izgalmasabb, hogy mikor jön ki új fejezet! Előre is mondanám, mivel még nem írtam ki, hogy ez a fanfiction NEM követi az anime szálait és NEM valós eseményeken alapul.
Köszönöm, ha elolvastad, ha tetszik dobj egy csillagot és kommentet!
Találkozunk a következő részben!🤍