Az udvaron, 11:30:

Minden féle erősítő gyakorlatokat csináltunk. Egy edzéshez hasonló gyakorlósort vettünk, majd átismételtük az alsós testnevelés alapokat úgy, hogy a képességünket használhattuk. Az utolsó a kislabda dobás volt. Bakugou kezdett.

- 765,5 méter - mutatta fel a mérőt Aizawa.

Aztán sorra a többiek jöttek. Uraraka végtelent dobott. Nagyon durva. Az utolsó előtti én voltam. Eldobtam a labdát csak puszta kézből, de egy nagyon kicsi löketet is adtam neki.

- 234,6 - nézett a mércére Aizawa - Szép volt.

- Arigato - mosolyogtam.

Az utolsó fiú először csak 56 métert dobott, mert Aizawa hatástalanította a képességét, aztán magához húzta az egyik szalagjával, és mondott neki valamit. Azt nem tudom, hogy mit, de kapott egy második esélyt, és akkor nagyobbat dobott.

Egyszer csak éreztem, hogy rám jön a roham. Próbáltam visszaszaladni az épületbe, de egyszer csak minden elsötétült...

♡︎♡︎♡︎

[Név] szemszöge:

– Oi liba! – bökdöste valaki az arcom.

– Hagyj még anyu... – fordultam álmosan a másik oldalamra.

– Nem a kibaszott anyád vagyok! – kiabált az illető.

– Bakugou-kun ez nem szép dolog! – csóválta meg rosszallóan a fejét egy alacsony idős hölgy.

Mintha ismerős lenne a néni. Mintha láttam már volna valahol.

– Tsk – morgott – Leszarom – erre a hölgy a fecskendő alakú botjával a fejére kopintott – Áú! Ezt miért kaptam?

– Nem beszélgetsz így egy lánnyal – mondta Szanitécia – Nem tanították ezt meg neked?

– Fogja már be, az istenért... – mormogta halkan Katsuki.

Kinyitottam a szemeim, és körbe néztem.

– Hol vagyok? – kérdeztem teljes meglepettséggel a hangomban.

– A gyengélkedőn kedvesem – sétált hozzám Recovery Girl – Elájultál.

– Tényleg?

– Tényleg – bólogatott a nő.

– Végre felkeltél Csipkerózsika! – mordult rám a vörös szemű, mire én kérdőn néztem rá – Mindenki azt hiszi meghaltál. Szánalmas csürhe – csettintett a nyelvével.

– Ő hozott ide – bökött a szőkeség felé Szanitécia – Azért van itt.

– Köszönöm Bakugou-kun – mosolyogtam rá.

– Tsk. Te köszönd. Ha hős akarok lenni akkor meg kell mentenem az embert második sorban.

– Huh? És első sorban? – döntöttem oldalra a fejemet.

– Felrobbantani a nyomorék gonosztevők seggét – húzta egy ijesztő félmosolyra ajkait.

– [Név]! – rontott be hozzám a nagynéném.

– Jaj ne... – suttogtam, és az ablak fele fordítottam a fejem, amit Katsuki meglepődve figyelt, de vette a lapot, és a nagynéném elé állt.

– [Név]-nek most pihennie kell asszonyom. Nem zavarhatja.

– Már elnézést, de te meg ki vagy? – háborodott fel a vörös hajú nő.

– Az osztálytársa. Egyébként is, hogy a picsába juthatott be? Van kártyája a bejárathoz? – vonta fel szemöldökeit Katsuki.

– Beengedtek – vetette oda hetykén – Na de mostmár engedj oda!

– Sajnálom, de egyet kell értenem Bakugouval – totyogott a fiú mellé Chiyo – [Név]-nek most sokat kell pihennie.

– De beszélni akarok vele! – makacskodott tovább, amire Bakugou felém fordult.

– [Név] te szeretnél vele beszélni? – firtatta, mire nemlegesen megráztam a fejem.

– Oi ezt nem teheted a saját nagynénéddel! – ordított a nagynéném. Még valamit rikácsolt, de azt már nem hallhattam, mivel Katsuki kirugdosta az ajtón, és átadta két felsőbb évesnek, akiknek éppen ebéd szünetük volt, hogy tegyék ki a szűrét, majd visszajött.

– Ez ki volt? – ült le az ágy szélére.

– A nagynéném – sóhajtottam.

– Nem tűnsz boldognak, ha megemlíted – jegyezte meg.

– Hát tudod vannak dolgok, amit utálok benne. Például bántalmazott meg úgy kezel mint a szolgáját – soroltam fel.

– H-Hogy mit mondtál kedvesem? – nézett felénk Recovery Girl a gépétől – Bántalmazott?

– Igen – bólogattam.

– Szólnunk kell a hatóságoknak – már kapott volna a telefonja után, de közbe vágtam.

– Nincs bizonyíték.

– Tényleg nincs – nézegette a karom a mellettem ülő szőke – Semmi zúzódás vagy karcolás. Még jele sincs, hogy bántalmazott lennél liba.

– Kedvesem mióta van ez? – ült le velem szembe egy székre a kis hölgy.

– A nagymamám halála óta – sóhajtottam.

– És a szüleid? Miért nem velük vagy? – kíváncsiskodott Katsuki.

– Mert nincsenek szüleim. Meghaltak egy autóbalesetben – szipogtam, majd szépen lassan záporozni kezdtem a könnyeim.

– O-Oi! Chottomatte! – tette a kezét a hátamra Bakugou – Ne sírj – simogatta a hátam nagy tenyerével.

– N-Nem is sírok... – töröltem le forró cseppeket az arcomról, majd a szememből.

– Na ne sírj már liba – ölelt át gyengén mosolyogva, ami pont tőle nagyon fura volt számomra.

Kuncogva öleltem vissza, és élveztem a jellegzetes karamella illatot. Katsukinak ugyanis karamella illata van, a nitroglicerin termelése miatt van. Nagyon megnyugtató volt a karjaiban lenni.

– Vissza kell mennem órára liba – engedett el a szőkeség kicsit vörös arccal – Majd átviszem az anyagot, csak add meg a címed.

– Rendben. Szanitécia adna egy cetlit meg egy tollat? – kérdeztem udvariasan, mire az ősz hajú, idős hölgy odaadta a dolgokat amiket kértem – Arigato! – biccentettem, majd kuncogva a papírra írtam;

A szomszédban lakom baka :D

Katsuki kezébe adtam a cetlit, mire felnevetett.

– Gomene! – nevetett a hasát fogva a vörös szemű – Azt tudtam, hogy új szomszédunk lesz, de azt hogy te... Azt nem gondoltam.

– Este hallottam, hogy kiabáltál valakivel, pánikroham köz-

Realizáltam, hogy mit is mondtam az előbb. Ezt nem lehetett volna. Elszúrtam... Megint.

– Huh? Pánikrohamot mondtál? – fordult Szanitécia felénk, amire félre fordítottam a fejem, és egy aprónyit bólintottam – Van gyógyszered kedvesem?

– Sajnos nincsen – suttogtam.

– Hah? Pánikroham? – értetlenkedett Katsuki – Az mi?

Szanitécia elmagyarázta Bakugounak, hogy mi is az a pánikroham vagy szorongás. Nem ugyanaz a kettő. A pánikbetegségről is beszélt neki, hiszen akkor sokkal érthetőbb számára a helyzetem.

– Ez durva – csodálkozott el – Te aztán erős vagy liba!

– Na ezt azért nem mondanám... – vakartam meg a tarkóm kínosan vigyorogva.

– Még elviselhetőbb vagy mint a többi nyomi – csodálkozott tovább – Ilyen sem volt még, szóval érezd magad megtisztelve.

– Rendben – kuncogtam halkan – Köszönöm az ellátást – mosolyogtam Recovery Girl-re.

– Ugyan kedvesem! – viszonozta e tettem az idős, alacsony hölgy – Ez a dolgom! Szívesen segítek bármikor. Gyere, ha rosszul vagy.

– Rendben – bólogattam, majd Katsukival az oldalamon elindultunk a következő órára.

♡︎♡︎♡︎

Délután, 15:00:

Éppen a cuccaim pakolgattam, amikor valaki mellém lépett.

– Oi liba! Mész haza? – firtatta.

– Igen. Gyere velem – ragadtam meg a csuklóját, és magam után húztam.

Bakugou szemszöge:

– Olyan aranyos – mosolyogtam magamban.

A [Hajszín] hajú lány csak húzott maga után.

– Nézd Katsuki! – mutatott egy bódéra, ahol fagyit és jégkrémet árultak.

– Csaknem oda akarsz menni? – firtattam, de mondjuk kellett ezt kérdeznem, hisz' már a sorban álltunk.

– Én egy [kedvenc fagyi íz]-t kérek szépen – mondta a pultosnak a [Szemszín] íriszekkel rendelkező lány, majd előkotorta a tárcáját a táskája mélyéből, miközben megkérdezte, hogy én milyet kérek.

– Karamellásat – válaszoltam.

Amint megkaptuk őket, leültünk egy padra, és elkezdtünk beszélgetni.

[Név] szemszöge:

– Majd egyszer bemutatsz a szüleidnek? – beszéltem tiszta fagyis szájjal a szőkéhez.

– Persze malacka – röhögött, majd hozzám vágott egy szalvétát – Nesze liba! Erre szükséged lesz!

– Köszi – mosolyogtam.

– Hadd segítsek... – guggolt le valaki elém, és nem hittem a szememnek, sem Katsuki...

/Words:1051/