Amint kiengedték a kórházból, Hyunjin nem maradt el mellőle. Mindenhová követte őt és nem hagyta, hogy valami olyat csináljon amit nem kéne.

De nem mindig lehetett mellette. Az iskolát nem hagyhatja ott így Jisung ismét egyedül maradt a lakásába.

-Sajnálom Hyunjin hyung!- ült bele a forró vízbe.

Nem érdekelte, hogy égeti a bőrét és az átázott ruhái sem hatották meg. Könnyei megállíthatatlanul folytak, a félelem átjárta az egész testét mégsem állt meg egy percre sem.

Feltűrte bal karján a pulóverét majd kezébe vette a pengét. Bár elég mélyen vágta meg magát mégsem annyira, hogy az halállal járjon. A vízbe ejtette a pengét majd sírva dőlt a kád szélének.

-Hyunjin...ments meg magamtól!- ordította majd hajába markolva zokogott tovább.

"Fájt, amikor megvágtam a karomat, nem is kicsit mégsem tudott érdekelni hiszen a lelki fájdalmam nagyobb volt. Utáltam, hogy nem tudok véget vetni az életemnek, de azt is utáltam, hogy fájdalmat okoztam az egyetlen embernek aki törődött velem.

Aznap tisztán láttam Hyunjin hyung könnyeit és aggodalmát. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy kivegyen a kádból és mentőt hívjon. Hagytam, hogy elállítsa a vérzést és, hogy leszidjon. Megérdemeltem pont úgy mint a halált.

Nem én vagyok a hibás, hanem te! Utállak amiért tönkretettél engem, mégis azt kívánom, hogy bárcsak ő lehetnék!"