https://youtu.be/JlD03GOJ56M

Jungkook POV:

Megint egy újabb értelmetlen napnak nézek elébe. Sokat járnak a fejemben a srácok, eléggé hiányoznak is. A sok beszélgetés, a munka s a jókedv amivel dolgoztunk együtt. A legnagyobb problémám ez a rohadt félelem, ami sokkal nagyobb, mint azt gondoltam. Egy olyan személytől féltem őket, aki nem ismeri a lehetetlent, s bármire képes. Folytonos gondolkozásomat saját kérdéseim zavarják meg. Hogyan kellene eltávolítanom őt? Mit csináljak? Teljesen elveszettnek érzem magam s egyedül ehhez nagyon kevés vagyok, a többieket pedig nem akarom ebbe belerángatni. Így is tud a barátaimról, olyan dolgokat is biztosan, amiket nem kellene. Csak így tudom megvédeni őket. Aggódnak-e értem? Biztosan. De nincs más választásom, csak így tudom őket biztonságban. Tisztában vagyok azzal is, mennyire megviseli őket a hirtelen eltávolodásom, a nem érdeklődésem feléjük. Természetesen nekem is nagyon hiányoznak, sőt, egy bizonyos részem arra vár, mikor jönnek el értem. Mikor rángatnak ki ebből s mondják ez csak egy idióta vicc....sajnos ez nem az. Bárcsak inkább az lenne. Sóhajtva fordultam oldalamra összegömbölyödve. Kezdek egyre jobban becsavarodni. Lassan több, mint két hete nem mozdultam ki a lakásomból. Szánalmas ez a viselkedés. Menekülök a múltam elől, olyan elől, amit én már régen lezártam. Ezek szerint nem voltam elég erős a szakításkor. Minden bizonnyal most is azon dolgozik Jisung, hogyan tehetne még jobban tönkre ennél is jobban. Jelentem a legjobb úton halad. Sikerült elérnie amit akart. Nem tudok illetve  nem akarok találkozni a többiekkel a saját érdekükben, mégis azt kívánom legyenek itt s segítsenek.

Telefonom rezgésére lettem figyelmes, ami az ágyam melletti kis szekrényen pihen egy ideje. Ki kereshet? Furcsálltam amiért folyamatosan rezgett, így azonnal elnyúlva érte, húztam el a zöld ikont a képernyőn.

-Jungkook, itt Taehyung. Azonnal nyisd ki az ajtót. Itt állunk a lakásod ajtaja előtt s szeretnénk beszélni veled.-olyan gyorsan hadarta el ezt az egészet egy szusszal, még időm se volt felfogni amit mondott. Mi ez a többesszám? Nem tudom mennyire jó ötlet amit tenni készülök, de más lehetőséget egyelőre nem látok.

-Nem. Nem fogom kinyitni az ajtót. Hiába jöttetek el ide hozzám, ezt nagyon értékelem, de a saját érdeketekben menjetek haza. Kérlek.-hangom szinte erőtlen volt, s még fájt is kimondani ezeket a szavakat. Baszki Jeon, nem hiszem el. Ennyire szar nem lehetsz már.

-Utoljára szólok neked Jungkook. Szépen kérlek nyisd ki az ajtódat, hogy beszélni tudjunk veled. Mindenki aggódik érted s nem azért jöttünk el ide, hogy most megálljunk. Segíteni akarunk s mindent megfogunk tenni ezért. Nem egyedül kell megvívnod ezeket a csatákat. Egyedül nem fog menni, ezzel pedig te is teljesen tisztában vagy. Valamint mi is ugyan úgy érintettek vagyunk ebben a szarságban, ahogyan te is. Nem tehetek ezt se magaddal, se velünk. Nem ez a megoldás. Akármennyire is próbálod magaddal elhitetni, mennyire jó ötlet amit most teszel, mindannyian tudjuk, ez nem így van.-a végén már sóhajtott. Tudom jól mennyire igaza van, mégse merem kinyitni nekik az ajtót.-A barátaid vagyunk Jungkook. Azok akik segíteni akarnak neked, mert ezt nem egyedül kell átvészelned érted? Itt vagyunk veled, bármikor elmondhattad volna mi zajlik körülötted. Ez miatt nem leszel rossz ember a szemünkben, ne merd ezt gondolni, vagy komolyan megcsaplak.-ezen a mondatán muszáj volt mosolyognom, hiszen képes és megteszi. Miért kell ilyen jól érvelnie? Miért kell bűntudatot keltenie bennem, amikor így is egy szaros, beszari embernek gondolom magam? Miért?

-Taehyung szépen kérlek titeket...menjetek el.-szinte már folytak a könnyeim, így a beszéd is nehezebben ment. Igyekszem visszafojtani őket, de sajnos nem megy. Két teljes hét után végre itt vannak, segíteni akarnak nekem, de én akkor is elakarom őket küldeni. Féltem őket az istenért is. Az az elmebeteg Jisung ki tudja mikor s hogy figyeli meg őket, nyilván ezt akarom elkerülni. Nem tudnék tovább úgy élni, hogy azok az emberek, akik nekem a legfontosabbak, valami baj történik velük.-Nem nyitok ajtót nektek. Sajnálom.-motyogtam, mire könnyeim akaratom ellenére jobban megindultak. Aish! Szívem szerint kinyitnám nekik az ajtót, de az eszemre hallgatva nem tehetem meg. Ez az érzelmi hullám egy végeláthatatlan pillanatnak tűnik.

Miután beszéltünk s letettem a telefont, az ajtómhoz sétáltam. Igyekeztem hangtalanul eljutni addig, hiszen mégis csak kíváncsi voltam rá, kik vannak itt. Legnagyobb meglepetésemre a kis lyukon kibámulva senkit sem találtam ott. Ezek szerint csak kiakart mozdítani a helyemről, de látva azt, miszerint nem teszek ez érdekében semmit, inkább elmentek. nem hibáztatom őket, lehetséges ha ennyit próbálkoztam volna, én is feladnám ha látom, nem érek el vele semmit.

Nem tudom mennyi idő telhetett el a beszélgetésünk óta, de egy nagy puffanásra lettem figyelmes. Mi a fene történik ott? Szabályosan nem mertem megmozdulni, annyira elárasztotta testem a félelem. Oké, szedd össze magad s juss el a telefonodig. Hívd fel őket, azonnal vissza kell jöjjenek. Mire viszont eljutottam volna a telefonomig, az ajtón szabályszerűen vágódott befelé. A hatalmas por ami felszállt a padlóról, eltakarta előlem azt, aki belépett a lakásomba. Nem tudtam eldönteni kiakadjak amiért elbaszta az ajtómat vagy kiabáljak s segítséget kérjek.

-Na végre megvagy.-mosolyogva hajolt felém az idegen, akit hirtelen nem ismertem fel a nagy por miatt. Amikor végre kitisztult előttem minden, az állam verte a padlót. Ezt nem hiszem el. Tényleg itt van? Miattam?

-Mi az? Nem akarsz hinni a szemednek mi?-nevetett, s kezemet megfogva húzott fel a padlóról.-Ne akadj ki, de más lehetőség nem igazán jutott az eszembe. Az ajtódat pedig lecseréljük.-mosolygott rám, mire szemei eltűntek. Nem vagyok képes ép ésszel felfogni, hogy a férfi aki kiszemelt magának s nekem is tetszik itt van. Eljött a barátaimmal s segíteni akar. Nem tudtam megszólalni. Azonnal magamhoz öleltem, miután felocsúdtam a sokkból. Annyira öleltem, a végén attól féltem, talán megfojtom véletlenül. Remegni kezdett a testem, emellett pedig biztonságba éreztem magam. Karjai derekam köré fonta, ettől pedig a szívem olyan hevesen kezdett dobogni, mint még soha. Attól féltem a végén meghallja, ezért eltávolodtam tőle annyira, hogy szemeibe nézhessek.

-Hogy kerülsz ide? Azt gondoltam, nem találkoztunk azok után a beszélgetések után, amiket írásban tettünk.-szégyelltem magam, amiért még válaszra se méltattam. De folyamatosan keresett, hívott, én pedig gyáva mód nem válaszoltam neki.-Hogyan?

Elnevette magát, mire hallani vélhettem újra csodálatos hangját. Nem is értem magam. Egy ilyen édes férfit akartam távol tartani magamtól, aki most itt van velem, ahogy a barátaim is.

-Azt gondoltad megszabadulsz tőlem ilyen könnyen? A barátod Taehyung, telefonon, majd személyesen elhívott egy beszélgetésre, amit természetesen nem hagytam ki. Megtudták az igazat, hiszen joguk volt hozzá, ahogy én is megtudtam pár dolgot. Nem akartak elveszíteni, én se akartalak, ezért fogtunk össze. Együtt sokkal több mindent érhetünk el, na meg, nem akartunk egyedül hagyni ezzel a problémával. Nem küzdhetsz meg ezzel egyedül, az hatalmas felelőtlenség lenne. Nem is értem, miért hitted azt, hogy egyedül megbirkózol ezzel.-mondta. Igaza van. Magam sem tudnám megmondani, mégis hogyan gondolhattam ezt. 

Egy részem örül annak, amiért képesek voltak összefogni miattam, s el is jöttek hozzám. De a másik részem aggódik értük, hiszen olyan emberrel akarnak szembe szállni, akinek nem számít semmi. Neki nincs mit vesztenie, ezt több alkalommal is hangoztatta már, ezek a srácok mégis eljöttek....miattam vannak itt. Úgy gondolom, amint lehetőségem adódik, mindenképp meg kell hálálnom nekik a segítséget. Bízom a sorsban annyira, hogy ennek a dolgoknak hamar vége lesz. Félek, de nagyon sokat jelent nekem az, hogy ők itt vannak mellettem támaszként.